Leó pápa a migránsok integrációját segítő szervezetekhez Tenerifén: Az utolsó szó Krisztusé

A találkozó után a püspökségre utazott, melynek erkélyéről rögtönzött szavakkal köszöntötte a helyi katolikus közösséget.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük XIV. Leó pápa beszédét és a püspökség erkélyéről elhangzott szavait.

Kedves testvéreim!

Öröm számomra, hogy most veletek lehetek itt, San Cristóbal de La Lagunában, ennek az egyházmegyének a székhelyén. Felkeltette a figyelmemet, amit erről a városról mondtak: hogy falak nélküli, nyitott város.

Talán ez a részlet segít megértenünk, hogy a legnehezebben ledönthető akadályok nem mindig kőből vannak. Sok esetben az ember tekintetében, félelmében és közönyében rejtőznek. A tenger, mely körülveszi ezeket a szigeteket, olyan történeteket hoz el hozzánk, amelyeket nem mindig tudunk olvasni: a fájdalom, a remény és a keresés történeteit. Egy falak nélküli városban a szívnek is tágulnia kell, hogy be tudja fogadni ezeket a történeteket. Ezért meg kell tanulnunk a közelség nyelvét, melyet inkább a kéz, mint a szavak közvetítenek.

A Braille-írás és a tapintáson alapuló írás más formái arra emlékeztetnek bennünket, hogy a szó az érintés révén is utat találhat magának. Ugyanígy az integráció is megköveteli, hogy más módon tanuljunk meg olvasni.

Vannak tekintetek, melyek látnak, mégsem ismernek fel; az arcot számmá, a történetet üggyé, a különbözőséget pedig távolsággá alakítják. Ezért az evangélium a valóság mélyebb olvasására nevel bennünket: olyan olvasásra, amely a közelségből, a türelemből és a segíteni, kísérni, irányt mutatni, tanítani és utat nyitni képes kezekből kiindulva valósul meg.

Ezekben a testvéreink integrációját szolgáló intézményekben – miként minden szeretetszolgálatban – az egyház megtanulja, hogy a testükben-lelkükben szenvedő embereknek a konkrét életében olyan élő jelet olvasson, amely a szent evangéliumokra utal, és amely tapintás és közelség által válik olvashatóvá: akkor, amikor megérintjük mások sebeit. Ahogyan Tamás a feltámadt Krisztus megdicsőült teste előtt, úgy az egyház is megtanulja, hogy a hittel szemlélt sebek a felismerés helyévé válhatnak: ott, ahol az emberi fájdalmat szeretettel érintik meg, Krisztus megerősít bennünket abban, hogy ő jelen van az éhezőben, a szomjazóban, a mezítelenben, a betegben, a fogolyban és az idegenben (vö. Mt 25,35–40). Ebből az az élő Krisztust felismerő hitből fakad Darwin atya és sok más ember szolgálata is.

A keresztény szeretet Isten szeretetéből fakad, mely kiáradt a hívő szívébe; ezért a rászoruló előtt a hit kézzelfoghatóvá válik, a Krisztus iránti szeretet pedig tettekben nyilvánul meg.

E meggyőződésből kiindulva jelenlétünk arról kíván tanúságot tenni, hogy a szolidaritás az emberi méltóság elismeréséből fakad, és több minden szívességként vagy jóindulatból nyújtott segítségnél. El kell köteleződnie és folyamattá kell válnia.

A befogadás kinyitja az ajtót; az integráció segít átlépni a küszöböt. A segítségnyújtás balzsamot helyez a sebre, az integráció pedig újjáépíti a jövőt.

Az integráció nem azt jelenti, hogy eltöröljük az érkező ember történetét, vagy megköveteljük tőle, hogy hagyjon maga mögött mindent, ami emlékezetének része. Azt sem jelenti, hogy egymástól elzárt, párhuzamos világokat hozunk létre, ahol az emberek együtt élnek, de valójában nem találkoznak egymással. Az integráció kölcsönös út: aki érkezik, megtanul otthonra találni egy új földön, aki pedig befogad, megtanulja kitágítani saját otthonát anélkül, hogy feladná identitását vagy bezárná szívét a találkozás előtt. Nektek, kedves migráns testvéreim, ennek az útnak nemes és szükséges része jut: bizalommal megnyílni a benneteket befogadó közösség előtt, megtanulni annak nyelvét, tiszteletben tartani törvényeit, megismerni szokásait, részt venni a közös életben, és hálás szívvel felajánlani saját ajándékaitokat.

Minden befogadó társadalomnak kötelességei vannak az érkezők iránt; s aki befogadásra talál, azt is felfedezi, hogy a jogként elismert méltóság akkor bontakozik ki igazán, amikor felelősséggé és őszinte szándékká válik a többiekkel való közös építésre. Így az, aki idegenként érkezett, újra kapcsolatokra lelhet, újjáépítheti bizalmát, s egy közösség élő tagjának érezheti magát. Ez az irgalmasság egyik értékes formája.

Mindenekelőtt olyan emberekről beszélünk, akiket Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett, még mielőtt jogi kategóriákról vagy kezelendő problémákról beszélnénk. Nehéz utazások s olykor többszöri próbálkozás után – mint Khalid esetében – olyan valakire vágynak, aki inkább tettekkel, mint szavakkal azt mondja nekik: életed nem selejt, szenvedésed nem láthatatlan, méltóságodat nem mosták el a vizek, melyeken átkeltél – ahogyan Mbacke tanúságtételében hallhattuk. De ennél többet is keresnek: valós lehetőséget az újrakezdésre, a tanulásra, a munkára, a szolgálatra, a részvételre, arra, hogy ne maradjanak örökre az áldozat szerepében.

Ehhez kapcsolódóan szeretnék köszönetet mondani Santiago püspök úr szavaiért és annak az egyháznak a tanúságtételéért, amely szegényes eszközei ellenére is „együtt akar haladni azokkal, akik úton vannak”. Köszönöm az egyházmegyei Karitásznak, a Migrációért felelős Egyházmegyei Delegációnak, a plébániáknak és annak a sok egyházi és civil szervezetnek, amelyek nemcsak elsősegélyt nyújtanak, hanem a védelem, az előmozdítás és az integráció folyamatait is kísérik. Köszönöm, hogy lehetővé teszitek, hogy aki egykor segítséget kapott, az – amint Thalia emlékeztetett bennünket – híddá válhasson mások számára, továbbadva a kapott szeretetet.

Amikor az, akinek egykor segítségre volt szüksége, maga is segítő kezet nyújt, a kapott szeretet közös felelősséggé alakul át.

Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról a sok migránsról sem, akik Latin-Amerikából, a Fülöp-szigetekről és a világ más tájairól érkezve már a közösség élő részét alkotják, és hitükkel, munkájukkal, adottságaikkal hozzájárulnak annak megújulásához. Engedjétek, hogy ők evangelizáljanak benneteket, mert bizonyára olyan ajándékokat hoznak magukkal, amelyeket a Gondviselés általuk akart eljuttatni hozzátok. Emlékeztetnek bennünket, hogy az integráció azt jelenti: teret adunk annak, hogy valaki társfelelősnek érezhesse magát. Így a tegnap idegenéből a ma testvére és szomszédja lehet.

A katolikusoktól még valamit szeretnék kérni: hogy az integráció ne szűküljön le pusztán társadalmi feladattá, bármennyire szükséges legyen is az. Aki plébániáinkra érkezik, annak kenyérre, fedélre, nyelvtudásra, munkára és védelemre van szüksége; de olyan közösséggel is találkoznia kell, amely életének és szavának tanúságtételével képes utakat nyitni Jézus Krisztus megismeréséhez, mindig tiszteletben tartva minden ember lelkiismeretét és szabadságát.

Evangelizálni annyit jelent, mint tisztelettel és alázattal megosztani azt a kincset, amely cselekvésünket és reményünket táplálja. A befogadó egyház egyben evangelizáló egyház is: felkínálja Krisztust anélkül, hogy ráerőltetné bárkire, ugyanakkor a szegények kezéből maga is befogadja az evangéliumot.

E tengeri temetők láttán az emberi lelkiismeret, s még inkább a keresztény lelkiismeret, nem maradhat közömbös a hajótöréseknek és a segítségnyújtás hiányának áldozataival szemben. Minden élet, mely ezeken az útvonalakon vész el, kudarcot jelent az emberi család számára. Létezik azonban egy másik, csendes hajótörés is az érkezés után: amikor valaki egy városban magára marad, nyelv, kapcsolatok, munka és bizalom nélkül, kiszolgáltatva azoknak, akik visszaélnek sebezhetőségével. Az integráció azt jelenti, hogy megakadályozzuk ezt a második hajótörést. Azt jelenti, hogy segítünk annak, aki megtörten érkezett, hogy ne maradjon örökre fájdalmába zárva, hanem újra talpra állhasson, felismerhesse adottságait és a közösség javára fordíthassa azokat.

Egy világos üzenetet szeretnék küldeni erről a térről azoknak, akik mások kétségbeeséséből hasznot húznak; akik a halálba vezető útvonalakat szerveznek, emberekkel kereskednek, okmányokat tartanak vissza, munkásokat zsákmányolnak ki, nőket fenyegetnek, családokat tévesztenek meg, és mások szenvedését üzletté változtatják: Hagyjatok fel ezzel! Térjetek meg! (vö. Mk 1,15). Eme testvéreink vére és könnyei Istenhez kiáltanak, és szenvedéseik eljutnak hozzá (vö. Ter 4,10; Kiv 3,7–9). A szegények kiszolgáltatott helyzetének kihasználásával szerzett pénz nem ad békét, sem megbecsülést, sem jövőt (vö. Jer 22,13; Jak 5,1–6).

Minden elveszített életért, minden megtévesztett családért, minden megalázott testért, minden megfenyegetett nőért, minden kizsákmányolt munkásért számot kell majd adnotok az isteni igazságosság előtt!

(vö. 2Kor 5,10). Törjétek szét ezeket a láncokat, és szabadítsátok fel azokat, akiket uralmatok alatt tartotok! (vö. Iz 58,6). Adjátok vissza, amit elraboltatok, és tegyétek jóvá a kárt, amennyire lehetséges! Forduljatok vissza, amíg még nem késő, mert Isten irgalma a legkeményebb szívű bűnöst is elérheti, de csak az igazság, az igazságosság és a megtérés szűk kapuján keresztül lehet befogadni (vö. Ez 33,11).

Testvéreim, az utolsó szó nem lehet a félelemé, a közönyé vagy az emberi élettel kereskedők erőszakáé!

Az utolsó szó Krisztusé, aki azonosul az idegennel, megérinti az emberiség sebeit, és arra hív bennünket, hogy ismerjük fel őt minden testvérünkben, akinek befogadásra, védelemre, támogatásra és integrálásra van szüksége. Emeljük rá tekintetünket anélkül, hogy elfordítanánk azt a szenvedőktől; nézzünk az Úrra, hogy megtanuljunk az ő szemével tekinteni testvéreinkre!

A názáreti Szent Család, melynek Egyiptomba kellett menekülnie, hogy megóvja a gyermek Jézus életét (vö. Mt 2,13–15), minden időben példaképe és oltalmazója marad minden menekült családnak, minden migránsnak és minden olyan embernek, aki félelem, üldöztetés vagy szükség miatt kénytelen elhagyni hazáját (vö. XII. Piusz: Exsul familia apostoli konstitúció).

Támogassa a Szent Család a szolgálatot, melyet végeztek, és tegye ezt a földet olyan hellyé, ahol mindenki testvérként ismeri fel és kezeli a másikat! Isten áldjon meg benneteket! Köszönöm szépen!

XIV. Leó pápa rögtönzött szavai a San Cristóbal de La Laguna-i püspökség erkélyéről:

Jó napot kívánok, jó napot mindenkinek!

Nagyon szépen köszönöm! Köszönöm, hogy itt vagytok, köszönöm ezt a csodálatos fogadtatást!

Mindenekelőtt azt a befogadást köszönöm, amelyet minden bevándorlónak nyújtotok. Mindannyian arra vágyunk, hogy elismerjék az emberi méltóságot, amelyet Isten adott nekünk, amikor megteremtett bennünket.

Mindannyian testvérek vagyunk: vannak köztünk peruiak, kolumbiaiak, venezuelaiak és tenerifeiek. Mindannyian egyetlen családot alkotunk.

Hálát adunk Istennek, aki életet adott nekünk. Hálát adunk Istennek, aki képességet adott arra, hogy szeressünk és szeretve legyünk; és amikor megosztjuk életünket másokkal, felfedezzük életünk valódi értelmét.

Köszönöm mindnyájatoknak! Hamarosan még találkozunk egy rövid időre. Köszönöm, hogy itt vagytok! Isten áldjon meg benneteket: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

Köszönöm, köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír