Leó pápa a monacói lakossághoz: A kicsinyek írják a történelmet, bízni kell Isten gondviselésében

Az ajándékok cseréje és a hivatalos fényképek elkészítése után a Szentatya és a herceg a palota erkélyéről köszöntötték a lakosságot.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a pápa köszöntő beszédét.

Főméltóságú Herceg!

Kedves testvéreim!

Örömmel tölt el, hogy ezt a napot köztetek tölthetem, s hogy Péter apostol utódai közül elsőként látogathatok el a Monacói Hercegségbe, egy olyan városállamba, amelyet szoros kötelék fűz Róma egyházához és a katolikus hithez.

Földeteknek, mely a Földközi-tengerre néz, és az európai egység alapító országai között helyezkedik el, a maga függetlenségében a találkozásra és a társadalmi barátság ápolására szól a hivatása. Ezt a két értéket ma a bezárkózás és az önelégültség széles körben elterjedt légköre fenyegeti. A kicsinység ajándéka és az élő lelki örökség arra kötelez benneteket, hogy gazdagságotokat a jog és az igazságosság szolgálatába állítsátok, különösen egy olyan történelmi időszakban, amikor az erőfitogtatás és a hatalommal való visszaélés logikája rombolja a világot és veszélyezteti a békét. A Szentírásban, mint tudjátok, a kicsinyek írják a történelmet! A hiteles lelkiség segít életben tartani ezt a felismerést. Bízni kell Isten gondviselésében akkor is, amikor a tehetetlenség vagy az elégtelenség érzése lesz úrrá rajtunk, mert hisszük, hogy Isten országa a fává növekvő parányi maghoz hasonló (vö. Mt 13,31–32). Ez a hit természetesen csak akkor változtatja meg a világot, ha nem térünk ki történelmi felelősségünk elől.

Közösségetek sokszínű összetétele ezt az országot valóságos mikrokozmosszá teszi, melynek jólétéhez az élénk helyi kisebbség és a világ más országaiból származó polgárok mint többség egyaránt hozzájárul. Ez utóbbiak közül sokaknak jelentős befolyása van a gazdasági és pénzügyi életben, nem kevesen szolgáltató jellegű feladatokat látnak el, és sokan látogatóként és turistaként vannak itt. Itt lakni egyesek számára kiváltságot jelent, ugyanakkor mindenki számára sajátos meghívás arra, hogy elgondolkodjon a világban elfoglalt helyéről.

Isten szemében semmit sem kapunk hiába! Amint Jézus a talentumokról szóló példabeszédben értésünkre adja: amit ránk bíztak, azt nem szabad a földbe ásni, hanem kamatoztatni, gyümölcsöztetni kell Isten országának távlatában. Ez a távlat tágasabb a magánérdeknél, és nem valami utópisztikus világra vonatkozik: Isten országa, melynek Jézus egész életét szentelte, közel van, mert közénk jön, és megrendíti az igazságtalan hatalmi berendezkedéseket, a bűn struktúráit, amelyek szakadékokat vájnak szegények és gazdagok, kiváltságosok és kirekesztettek, barátok és ellenségek közé.

Minden talentumnak, minden kedvező körülménynek, minden kezünkbe adott értéknek egyetemes rendeltetése van: belső követelménye, hogy ne tartsuk meg magunknak, hanem megosszuk, hogy mindenki élete jobbá váljon.

Ezért tanított bennünket Jézus így imádkozni: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” (Mt 6,11); ugyanakkor azt mondja: „Keressétek először Isten országát és annak igazságát” (Mt 6,33). A szabadságnak és a megosztásnak ez a logikája képezi az alapját az utolsó ítéletről szóló példabeszédnek, amelynek középpontjában a szegények állnak: a trónon ülő bíró Krisztus mindegyikükkel azonosul (vö. Mt 25,31–46).

A katolikus hit – és ti a világ azon kevés országai közé tartoztok, ahol a katolicizmus államvallás – Jézus királyi uralmával szembesít bennünket, mely arra kötelezi a keresztényeket, hogy a világban testvérek országává váljanak: olyan jelenlétté, amely nem elnyom, hanem felemel, nem elválaszt, hanem összeköt, és amely mindig kész szeretettel oltalmazni minden emberi életet, bármilyen helyzetben és életállapotban, hogy senki se legyen kizárva a testvériség asztalától. Ez az átfogó ökológia perspektívája, melyről tudom, hogy nagyon a szíveteken viselitek. A Róma egyházával való szoros kapcsolata miatt azt a különleges feladatot adom a Monacói Hercegségnek, hogy mélyebben bontsa ki az Egyház társadalmi tanítását, és alakítson ki olyan helyi és nemzetközi jó gyakorlatokat, amelyek megmutatják annak átalakító erejét. Egy kevéssé vallásos, erősen szekularizált kultúrában is a katolikus társadalmi tanítás sajátos problémamegközelítése feltárhatja azt a nagy fényt, amellyel az evangélium világítja meg korunkat, amelyben sok ember számára oly nehéz remélni.

Ősi hiteteknek köszönhetően így az új dolgok szakértőivé váltok: nem annyira azáltal, hogy múló javakat hajszoltok – melyek gyakran rövid idő alatt elavuló újdonságok –, hanem azáltal, hogy felkészültek vagytok a soha nem látott kihívásokra, amelyekkel csak szabad szívvel és megvilágosodott értelemmel lehet szembenézni. „Ti nagyon jól tudjátok – mondta Szent VI. Pál a Rerum novarum 75. évfordulóján –, hogy az előrehaladáshoz fényre van szükség, a társadalmi fejlődés előmozdításához pedig tanításra […]; a gondolat vezeti az életet; és

ha a gondolat az igazságot tükrözi – az emberre, a világra, a történelemre, a dolgokra vonatkozó igazságot –, akkor az út egyenesen és biztosan haladhat; ha nem, akkor az út lassúvá, bizonytalanná, nehézzé vagy tévúttá válik”

(Szent VI. Pál: Homília a „Rerum novarum” 75. évfordulóján, 1966. május 22.). Milyen időszerűek ezek a szavak!

Ezért hívjuk segítségül Máriát, a Bölcsesség Székét és Örömünk Okát, hogy gondolatainkban, szívünkben és döntéseinkben mindig vezessen bennünket Krisztushoz, a Béke „Hercegéhez”!

Pax vobis! Békesség nektek!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír