Már most győztes vagyok – Tanúságtétel a Nők Magyarországért Díj jelöltjétől

– Két pilléren áll a Nők Magyarországért Díj jelölésében készült bemutatkozó kisfilmje. Hogyan fogadták munkatársai a Sürgősségi Osztályon a keresztény önkéntesi szolgálatot?

– Három és fél éve nevezem magam kereszténynek. Évek óta dolgozom pszichológusként az SZTE SBO osztályán, a munkám az ott dolgozó 200 ápoló, orvos, orvosírnok lelki támogatására irányul. Amikor a keresztény hitem arra ösztönzött, hogy szolgálatot vállaljak, fontossá vált, hogy összehozzam a munkatársaimat a keresztény világgal. Ennek egyik módja volt, hogy csapatépítő főzést szerveztem számukra a plébánia hajléktalanokat befogadó szegénykonyháján. Szerettem volna, ha munkatársaim egészen más módon - a terített asztalnál - találkoznak olyan emberekkel, amilyenekkel esetlegesen a munkájuk során is. Ekkor kérdeztek rá először, hogyan vagyok én ebben jelen. De az igazi tanúságtétel a díjra való jelölés volt, mert a bemutatkozásom egyik pillére az SBO-os munkám, a másik az alsóvárosi plébániai önkéntességem.

– Mi volt kollégái reakciója?

– A közvetlen környezetemben vannak olyanok, akiktől meglehetősen idegen az Egyház világa. Féltem is, hogyan fogadják majd, hiszen engem vagány, sportos embernek ismertek meg, amilyennek egy sürgősségi pszichológusnak lennie kell. Most pedig egy másik oldalamról mutatkoztam meg. De semmi negatív visszajelzést nem kaptam, sőt, ellenkezőleg, nagyon sok megerősítő üzenet érkezett, és ez ad egy további lendületet.

– És a család?

– Nem voltunk kifejezetten vallásos család. Engem reformátusnak kereszteltek, így még nehezebben értették, hogy katolikus hitre tértem. A gyermekeim, egy 17 és egy 14 éves, nyitottak. Ha kirándulunk, bejönnek velem minden templomba. Próbálom tiszteletben tartani a tempójukat. A nyáron volt egy csodás élményünk. Egy augusztusi napot a Kékestetőn töltöttünk. Mikor besötétedett, kifeküdtük a szabad ég alá, csillaghullásos éjszaka volt. A lányom az egyik vállamon, a fiam a másikon, hozzámbújva. És folyamatosan kérdezgettek: Anya, te mit mondasz, amikor imádkozol?

– Hogyan került a jelöltek közé?

– Egy kétgyermekes család jelölt engem. Régóta baráti szálak kapcsolnak minket össze. A járvány kényszerhelyzetbe hozta őket. Az apuka elveszítette a munkáját, az anyuka fél fizetéssel home office-ba kényszerült. Ellehetetlenült anyagi helyzetükben nem tudták fedezni a lakbért, rezsit, az önfenntartás is gondot jelentett. Mivel az egészségügyben nem csökkentek a fizetések, tudtam őket anyagilag támogatni. Júliusban történt a jelölés. Egy darabig nem is vettem komolyan. Akkor figyeltem fel rá, amikor a kategóriámban 500 jelölt közül bekerültem az öt kiválasztott közé. Elterjedt a híre, a médiában is visszahangja lett Szegeden. És most nagy öröm, hogy a Magyar Kurír, amit mindennap elolvasok, szintén érdeklődik. Megtiszteltetés. A jelöléshez a családnak kellett egy részletes ajánlást, indoklást írni, nekem önéletrajzot kellett beadnom, és két ajánlót felkérnem. Nekem az egyiket a Sürgősségi Osztály vezetője, Pető Zoltán tanszékvezető egyetemi docens adta, a másikat Bezzegh Kelemen OFM, az alsóvárosi ferences plébánia káplánja.

– Néhány éve vallja magát hívőnek. Mi vitte el a hithez?

– Korábban a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán dolgoztam. Egy idő után azon kaptam magam, hogy fontos számomra, hogyan állnak pácienseim a hitükkel. Sokszor érkeztek hozzám ugyanis traumával, - vetélés, meddőség, halvaszülés után – s ilyenkor gyakran előfordult, hogy hitüket vesztették. Ezért úgy éreztem, annál jobbat és többet nem tudok nekik adni, mint hogy visszasegítem őket a hitükhöz. Egyszer egy páciens úgy mondott nekem köszönetet a terápiás folyamat végén, hogy kifejezte, mennyire sokat jelentett neki, hogy én is hívő vagyok. Hívő – titokként dédelgettem magamban, ízlelgettem a szót, s elindult egy lázas keresés.

– Hova fordult?

– A legfontosabb kísérőm Mátyás János Mihály pálos atya volt, aki mindig kész volt kérdéseimet meghallgatni. Lelkivezetőm lett. Ő terelt arra, hogy szükséges egy közösség, együtt megélni, továbbadni azt a kincset, amit fentről kapok. Így találtam meg a ferenceseket, ezt a meseszép kolostort a rengeteg lehetőségével. Közben a tanulást is elkezdtem, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán pasztorális tanácsadó szakon végzek júniusban, ahol pedig Nyúl Viktor atya az, aki személyesen segíti nekem a hitbeli elmélyedést, de az egész főiskolától sokat kapok.

– Kulcsa van a ferences plébánia Kilátó részlegéhez. Hogyan van itt jelen?

– Két éve kezdtem el ide járni, szentségi felkészítésre, elsőáldozásra és bérmálásra. Csodálattal figyeltem a gazdag közösségi életet, és kerestem, hol tudnék ebbe bekapcsolódni. Pszichológusi hivatásom mentén kutattam a lehetőséget, és önkéntesként felajánlottam a segítő beszélgetésekbe való bekapcsolódást, de emellett állandóan vannak újabb és újabb ötleteim. Hetente háromszor fogadok pácienseket egyéni beszélgetésre. Emellett elindítottam egy csoportot a gyermekükkel otthon lévő anyák számára, arra a 10 éves munkára alapozva, amit a szülészet-nőgyógyászaton végeztem pszichológusként. Ott írtam doktori disszertációmat is, édesanyák és várandósok hangulati állapotának változásairól, pszichopatológiájukról. Már másfél éves az anyacsoport, összetartó, egymást segítő közösséggé vált. Emellett dolgozgatom a szegénykonyhán, tárlatvezetést tartok a kolostor és a templom szépségei iránt érdeklődő pácienseimnek, munkatársaimnak.

– Miért tartotta fontosnak, hogy anyacsoportot indítson?

– A kisgyermekkel folyamatosan otthon - ez beszűkült állapot, ami megterhelő az édesanyáknak. Ezt tavasszal a vírushelyzet kijárási korlátozása még fokozta. Az elzártság és az izoláció helyzetében hatványozottan jelentkezett a csoportos kommunikációra az igény. Működésünk lényege, hogy a tagok behozzák gondjaikat, nehézségeiket, és közösen keresünk kapaszkodókat. Mindenki hozzá tud tenni valamit a megoldáskereséshez, a tagok egymást tudják támogatni. Akik boldogan élik meg az otthonlétet, lendületükkel tudnak adni a többieknek. A visszajelzések szerint szeretik a csoport lehetőségét. Sokszor nevelési kérdések vannak terítéken, mindazok a nehézségek, amikkel az anyukák szembesülnek a mindennapokban, de szóba került a munka-család kérdése. Van, akit az foglalkoztat, visszamenjen-e dolgozni vagy otthon maradjon. Vágynak a felnőtt közösségre, ugyanakkor fontos lenne nekik otthon maradni a gyermekkel, ha már erre három évig megvan a lehetőség. Az anyacsoportból már kinőtt egy baba-mama csoport is, ahol gyermekeikkel együtt tudnak találkozni, játszani plébániai keretek között. Ez utóbbi már nélkülem is működik, ami a csoportösszetartást mutatja. Időnként beszélgetünk hitbeli témákról. A csoportot a plébánián keresztül hirdettük meg, de vannak, akik nem templomba járók. A hozzáállása mindenkinek nyitott és elfogadó. Én a csoportban keresztény pszichológusként vagyok jelen, azt gondolom, azért vagyok itt a plébánián, hogy erről az alapról dolgozzak az emberekkel. 

– Mit jelent keresztény pszichológusnak lenni?

– Az én értelmezésem szerint a nem-keresztény pszichológusban van egy távolságtartás a pácienssel és a problémájával: nem teljes a bevonódása, mert ha kívülről tud rátekinteni, úgy gondolja talán, hogy hatékonyabban tud segíteni. Ezzel szemben a keresztény pszichológus meg mer mártózni a páciense sebeiben, le tud vele menni a mélységbe, és ott tud lenni vele a fájdalomban, sebzettségében kísérni őt. Számomra példa erre az emmauszi tanítványok és Jézus története. Jézus kíséri a tanítványokat, mellettük van, nem fél megmártózni a fájdalmukban. Keresztény pszichológusként így szeretnék az emberek mellett lenni: olyan beszélgetéseket szeretnék, ahol Jézus ül a harmadik széken.

– Befogadónak élte meg a közösséget? Hogyan fogadják az ötleteit?

– Nagyon sok lehetőséget látok a plébánián. Most augusztusban volt egy sikeres gyűjtésünk. Egy háromgyerekes család tudott venni egy kis házat, de a berendezésre semmi pénzük nem maradt. Bútor és lakásfelszerelés-gyűjtést hirdettem egy közösségi oldalon, végül egy fél falut be lehetne rendezni abból, ami összegyűlt. Egy páciensem adományának köszönhetően 17 rászoruló plébániai gyermek iskolakezdéséhez tudtunk hozzájárulni azzal, hogy megvásároltuk az írószereket számukra. Még az év elején kitaláltam, hogy a 2020-as év az egészséges plébánia éve legyen. Sok mindent szerveztem az év elején ezzel kapcsolatban, de sajnos a járványhelyzet is közbeszólt, hogy ez megvalósuljon.

– Mivel töltekezik?

– Sokat vagyok itt a plébánián, ha bármi szerveződik, szívesen segítek. Még a templomtakarítás is izgalmas, mert egészen különleges helyekre jut be ilyenkor az ember. Ha megéljük, hogy adunk valakinek, rengeteg energia visszajön. Szokták kérdezni a pácienseim, hogy mivel tartoznak, hogy ingyenesen foglalkoztam velük. Azt szoktam válaszolni, hogy adják tovább a jóságot másoknak, vegyék észre, ők maguk hol tudnak segíteni. De sokat jelentenek a lelkivezetőmmel, Mihály atyával folytatott beszélgetések is. A plébániai önkéntes szolgálataimat úgy osztom be, hogy az esti misére véget érjenek, és akkor beülök a szentmisére. Számomra ez a nap szép lezárása.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. szeptember 20-i számában jelent meg.