Márkus Roland: „Mi is a kérdés részei vagyunk” – Gondolatok az elmagányosodó társadalom kihívásairól

A tanácskozáson előadást tartott Márkus Roland SchP. A piarista szerzetes előadásában a perifériák (mélyszegénység) és a digitális elmagányosodás párhuzamaiból kiindulva kereste a válaszokat a modern „kapcsolati szegénység” kihívásaira. A szív kísérése a perifériákon – A Kalazancius Mozgalom válaszai az elmagányosodó társadalom kihívásaira című előadást az alábbiakban közreadjuk.

1. Egy utca, ami nincs rajta a Google Mapsen

XIV. Leó pápa néhány hete új apostoli levelében arra hívott bennünket, hogy “rajzoljunk új remény-térképeket” a nevelésben. Ennek jegyében hadd kezdjem egy személyes történettel. 2023-ban szerveztünk először a sátoraljajhelyi, mélyszegénységben élő – jellemzően cigány – fiatalok számára napközis tábort. Olyan alkalom ez, amikor egy héten keresztül, 11–12. évfolyamos diákok és egyetemista fiatalok táboroztatnak gyerekeket, együttműködve a helyi cigány családokkal.

A táborunk egyik helyszíne a Bihari utca volt, ahol az ottani, cigánytelepi házak egy részének felújítását is vállaltuk. A tábor szervezése során beírtam az utca nevét a Google Maps-be, hogy másoknak is meg tudjam mutatni, hova megyünk. A Google Street View – ellentétben minden más sátoraljaújhelyi utcával, a telepi Bihar utcáról nem készített felvételeket; oda nem ment be a térképes autó. Az ott élők számára ez volt a megszokott valóság: de az utca, ahol születtek, ahol felnőttek, ahol a gyerekeik játszanak, egyszerűen nem létezett a digitális világ tudatában.

Akkor és aztán a tábori napok során megértettem valamit, ami azóta kíséri a gondolkodásomat:

a szegénységnek legmélyebb formája nem az, hogy valakinek nincs pénze. Hanem az, hogy valaki nincs rajta a térképen. Hogy a társadalom kollektív látásából kiesik. Hogy az életének nincs koordinátája abban a rendszerben, amit mi közösen valóságnak nevezünk.

Megtanultam, hogy egy gyerek, aki a társadalom magatartása mentén azt tapasztalja, hogy abban a közösségben nincs otthon - és a digitális világ ezt akaratlanul és szimbolikusan visszatükrözi neki -, annak a gyereknek az “otthona nincs”, s egyszer csak elhiszi, hogy ő maga sincs.

Megtanultam, hogy a kirekesztés nem egyszerre, drámai módon történik, hanem apró, mindennapi mozdulatokkal: részrehajló segítségnyújtással és elhallgatott problémákkal.

Ez a szegregációt erősíti, amely nem botrányos kiáltás, hanem halk, módszeres csend.

Ezért merem azt mondani, hogy a feladatunk: problémásítsuk a szegénységet; tegyük szóvá az aránytalanságot és igazságtalanságot; tegyük térképre azokat, “akik a láthatatlanság irányába tendálnak”.

Ennek egyik eszköze az önkéntesség. Meggyőződésem, hogy az önkéntesség – és különösen a perifériákon megélt önkéntes tapasztalat – nem egy kedves kiegészítője a fiatalok életének, hanem egy hivatáskultúrát támogató, kiváló eszköz.

A piarista rend alapítója, Kalazanci Szent József, miután Rómába költözött, tulajdonképpen önkéntes volt.

És pontosan itt, ezeken a köveken, amelyeken ma is elhaladtunk ide jövet, erre járt Kalazanci Szent József is. Az önkéntestapasztalata során, római évei alatt itt formálódott egy hivatás, amelyből szerzetesrend lett, és egy rendből egyetemes nevelési gyakorlat lett. Nem csak én mondom, hiszen az UNESCO 420 év múltán is hivatkozik rá, és XIV. Leó pápa közelmúltban megjelent apostoli levele is őt említi a katolikus nevelés nagy iránytű-szentjei között.

A nagy döntésekhez – a hivatásbeli, az élet egészét meghatározó döntésekhez – mélység kell. Olyan mélység, amit nem lehet kiokoskodni, nem lehet sem könyvből, sem előadásból megtanulni. Ezt a mélységet az emberi tapasztalat barázdálja belénk: olyan találkozások, amelyek megráznak; olyan tekintetek, amelyek nem engednek el, amelyekben felismerjük saját magunkat.

S leginkább azok a helyzetek, amelyekben rájövünk, hogy nem mi vagyunk a megoldás, hanem mi is a kérdés részei vagyunk.

A sátoraljaújhelyi önkénteseinkkel folytatott záró reflexiók után úgy látom, hogy ezek a helyzetek mindig túlmutatnak rajtunk. Nincs olyan önkéntes, aki ne tapasztalta volna meg, hogy valami nagyobb történik vele, mint amire ő készült. Mert a gyerekek tesznek minket piaristává, ahogyan az Kalazanciussal is történt...

Ezekben a rajtunk túlmutató helyzetekben rejtőzik – nagyon gyakran – Isten meghívása is.

A hivatásgondozásunk akkor lesz hiteles, ha helyet ad ezeknek a tapasztalatoknak; ha nem akarja megspórolni a fiataloktól a valósággal való találkozást és szembesülést.

2. A kapcsolati szegénység

A kolozsvári piarista missziónk látogatása alkalmával lettem figyelmes arra, hogy a szórvány magyar családok - magyar iskolába járó - gyerekei kevéssé beszélnek románul, miközben a szüleik korosztályára ez inkább jellemző. A jelenségre rákérdezve világossá lett: míg 30 évvel ezelőtt román és magyar fiatalok együtt játszottak az utcán, a digitális játéktér és a nagyvárosi lét kettős hatása eredményeként már nem találkoznak; a nyelvelsajátítás nem történik meg, vagy legalábbis kevésbé hatékony módon.

A nagyvárosiasodás és a digitális kapcsolati háló kettős elszigetelődés-dinamikája egyaránt az elmagányosodás irányába mutat. Az európaiak 13%-a érzi magát “legtöbbször vagy mindig” magányosnak, és a fiatalok - a 18–35 évesek - 57%-a mérsékelt vagy súlyos magányt él meg.

Az OECD legfrissebb adatai szerint pedig Magyarországon a legmagasabb azoknak az aránya, akiknek egyetlen közeli barátjuk sincs.

Az egyetemi tanulmányokat kezdő fiatalok sokszor nem tudják újra építeni a nagyvárosba költözve kapcsolati hálójukat. Több és több időt töltenek a világhálón, a személyes találkozások száma viszont folyamatosan csökken. Egyre több barátjuk van a közösségi médiában, és egyre kevesebb emberrel élik meg a barátság tapasztalatát. A hagyományos szocializációs közösségek, mint a család ereje pedig elgyengül vagy teljesen eltűnik.

A kapcsolati szegénység, ami itt megjelenik, kétség kívül egy komoly válsága a társadalmainknak – és itt találkozik a periféria szegénysége a nagyvárosi fiatal magányával.

A cigánytelep “eltűnt utcája” és a szobájában “eltűnt fiatal”, akiket a digitális világ látszólag összeköt, de sokszor csak mélyebbre húzza a magány barázdáit, de akár a tanulás és tapasztalatszerzés lehetőségeit is szűkíti.

Ferenc pápa emlékeztet: a szegények nem szociológiai kategória, hanem az evangélium helye. Ahogyan Jézus Krisztus, úgy Kalazancius is álcázás nélkül választotta a szegényeket; a a társadalom perifériáján lévők számára alapított iskoláját tudatosan olyan helyre tette, ahol a római belvárosi intézmények körül megforduló állami és egyházi vezetők napról napra találkoztak a szemük elől addig elrejtőző valósággal - a szegény gyerekek világával; olyan helyzetet teremtett így, amely alapjaiban kezdte megbontani a társadalmi status quot.

A szociális elköteleződés és a szegényekkel való közvetlen kapcsolat alapvető módja annak, hogy valaki megtalálja vagy elmélyítse a hitét.

Ha a magyar fiataloknak meg akarjuk mutatni, hogy az evangélium ma is élő hír, akkor két dolgot biztosan tennünk kell: oda kell vinnünk őket, ahol az evangéliumot a leginkább megérti az ember – a sebezhetők közelébe –, és magunknak is ott kell lennünk mellettük.

Nem mint aki már megérkezett, hanem mint aki velük együtt úton van. Olyanoknak kell lennünk, akik a szegénységről nem csak konferenciákon beszélnek, de a szegényeket is név szerint ismerik.

3. A Kalazancius Mozgalom válasza

Ha a periféria pasztorációs lehetőség, akkor kell egy közösségi forma, amely képes ezt a lehetőséget rendszeresen kínálni a fiataloknak. A Kalazancius Mozgalom ilyen. A Kalazancius Mozgalom – hasonlóan minden más ifjúsági mozgalomhoz, – karizmatikus önazonossággal ad egyedi választ az elmagányosodó társadalom kihívásaira.

Ahol nincs stabil közösség, ott a piarista ifjúsági csoportok heti találkozókat kínálnak. Ahol a digitális felszínesség uralkodik, ott élő, személyes beszélgetést. Ahol generációs szakadék van, ott többgenerációs modellt.

Ahol a hit magánüggyé silányult, ott közös imát, az élet és hit megosztását.

Hadd idézzem egy sátoraljaújhelyi önkéntesünket, ahogyan a tábor zárásakor megfogalmazta a saját tapasztalatát: „Amikor idejöttem, volt bennem félelem a cigánysággal szemben. Ez sokat változott bennem azáltal, hogy sok közös programunk volt. Érdekes tapasztalat volt, hogy első nap a telep széléig mentünk, és ott találkoztunk a gyerekekkel – utolsó nap pedig már teljesen otthonosan mozogtunk, közelebb mentünk az ő lakásaikhoz, egészen a házaikig kísértük őket. Nem elutasítás fogadott minket az utcákon, hanem érdeklődés. Pozitív volt megtapasztalni, hogy érdeklődéssel fogadták a családok azt a munkát, amit a tanodában végzünk a gyerekekkel.” (Fábián Imre, Youtube-nyilatkozat)

Mit látok én ebből a történetből? A telep szélét – és a házak küszöbét. Az első nap óvatos távolságát – és az utolsó nap természetes közelségét. Egy emberi térkép rajzolódott át. Ott, ahova a Google nem ment be, egy fiatalember be mert menni. A társadalom szélén élők nem akadályok, hanem az evangélium tanúi: a velük szövődő szociális barátság az, ami a kirekesztés kultúráját megtöri.

Végül engedjenek meg néhány gondolatot arról, mit tehetünk.

XIV. Leó pápa új apostoli levelében a katolikus nevelés három legfőbb 21. századi prioritásaként a belső életre nevelést, az emberközpontú digitalizációt és a béke kultúrájának építését jelölte meg, amelyekre saját gyakorlatunkból, a periférián végzett önkéntesség mélysége, a digitális magányt megtörő személyes jelenlét és a félelmeket feloldó emberi történetek adhatnak mikro-válaszokat. E törekvések közös metszéspontja és egyben

a megoldás kulcsa a hiteles felnőtt jelenléte; az olyan felnőtté, aki nem várja el a fiataloktól azt a változást, amit neki magának kellene elsődlegesen megtennie.

Mi a feladatunk?

Először: Ismerjük el, hogy részei vagyunk a meglátott problémának! Tegyük fel a kérdést: evangéliumi szolgálatunkat miként alakítottuk:

Ha összevetjük, hogy egyházi szinten hány periféria-projektünk és hány elit-projektünk van, milyen eredményt kapunk? És melyik ügyünket mennyire védjük?

Másodszor: A piarista iskolák a társadalom térképén a kapcsolódás helyévé válhatnak. Indítsunk a városainkban – a meglévők mellé – a társadalom perifériáján élők felé nyitó önkéntesprogramokat, amelyekbe másokat is meghívunk. Tegyük lehetővé, hogy az önkéntesség iránt érdeklődők kereshető adatbázisban találják meg az elérhető lehetőségeket.

Harmadszor: Tegyük képessé egymást.

– Társadalmi szinten tegyük képessé a szegényt, a magányost, hogy hangja legyen – ne csak róla beszéljenek, hanem ő maga is megszólalhasson. Tegyük képessé a perifériát, hogy térképre kerüljön – ne mint segélyzóna, hanem mint emberi közösség, ahol jelen vagyunk.

– Egyházi szinten tegyük képessé intézményeinket, hogy hiteles, hivatásgondozó helyekké váljanak. Tegyük képessé a fiatalokat, hogy a kapcsolati szegénységből kilépve közösségeik tevékeny tagjai legyenek.

– És tegyük képessé egymást, hogy az evangélium hiteles közvetítői lehessünk.

Végezetül ne feledjük: amikor hiteles jelenlétünket felajánlva a digitális magányból és a perifériáról a személyes találkozások felé vezetjük a ránk bízottakat, azzal nem csupán elfeledett vagy elszigetelődött sorsokat teszünk fel az üdvösségtörténet térképére, hanem

valójában mi magunk is ezen a találkozáson keresztül válunk önmagunk és mások számára láthatóvá és teljessé emberré.

Fotó: Piarista Tartományfőnökség

Magyar Kurír