Mint pásztorok az éjszakában – Karácsonyi ebéd a Sant’Egidio közösséggel

Évekkel ezelőtt még el se tudtam képzelni, hogy ezen a napon nem a családommal vagyok együtt. És most éppen a Dankó utcai hajléktalanszállóba igyekszem, hogy Árpi barátomat elvigyem a SantʼEgidio közösség karácsonyi ebédjére. A szállón kedvesen fogadnak, keresik Árpit, hiszen fél órája még itt ült az ajtónál – mondják. De már elment. Vajon hozzánk jön, vagy elfelejtette, hogy várjuk? Ezzel a kérdéssel a szívemben érkezem a Lőrinc pap térre, ahol a déli misére gyülekeznek hajléktalan barátaink. Balázs és Ildi már messziről integetnek. Itt van Janó is, és mosolyogva fogad Józsi bácsi. Lajos határozott léptekkel jön hozzám, hogy boldog karácsonyt kívánjon, Olivér és Gyula biccentenek, ahogy megpillantanak. Árpit azonban nem látom, és hiányzik István is. Merre járhatnak, hol lehetnek? Nem tudom. Szerda esténként felkeressük őket a szokott helyükön, visszük nekik a meleg ételt, a szendvicset, meghallgatjuk őket, és elbeszéljük, velünk mi történt az elmúlt héten. A találkozásokban annak az Arcából sejtünk meg valamit, akiért ma idejöttünk.

A misén Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök arról a Jézusról beszél, aki szegény kisgyermekként születik közénk, és éppen ezért szembemegy minden várakozásunkkal. Mert mi hatalmat és erőt várunk az Istentől, miközben Ő gyengédséget és szolgálatot kínál nekünk és kér tőlünk. Nem véletlen, hogy nem a farizeusokhoz érkezik Isten angyala, hanem a társadalom peremén élő pásztorokhoz. „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett neked” – idézi a püspök Lukács evangéliumának tizedik fejezetéből a huszonegyedik verset. Mert ők, a kicsinyek, a pásztorok azok, akik Jézus születésének éjjelén elhiszik az angyal szavát, és elindulnak Hozzá. Mert a szegényeket az élet terheinek viselése közelebb viheti ahhoz a Jézushoz, aki maga is szegényként jött a világra, és aki velük járja az élet rögös útját. A karácsony titkához közel kerülni éppen azt jelenti, hogy hagyjuk kibontakozni magunkban a szerető, gondoskodó embert, aki felismeri a mellette ülőben, élőben Jézust. A meghittség ugyanis nem hangulat, hanem tartós, békés öröm, amely ebből a felismerésből fakad – zárja beszédét Mohos Gábor.

A szentmise véget ér, ám az eucharisztikus lakoma a Párbeszéd Házában folytatódik a terített asztalok mellett. Az asztalokon menükártya, mint egy elegáns étteremben: Újházi-tyúkhúsleves, cordon bleu… – a Kapuvári ÍzvadÁszok remek főztje, akiket a Gondviselés derűje révén Rómából ismerünk. Sajgó Szabolcs igazgató köszönti a vendégeket, és megköszöni a közösségnek és annak a sok segítőnek a munkáját, akik hetek óta fáradoznak a mai ebéd létrejöttéért; hiszen az ünnep nem valósulhatna meg az évek óta tartó hűséges találkozások nélkül. De itt van Bolba Márta evangélikus lelkésznő a Mandák Házból férjével, három kisgyermekével és azokkal a szegény barátaival, akikkel szinte egy családot alkot. A szeretet misszionáriusai a Tömő utcából hajléktalan védenceikkel. A közel kétszáz szegény: hajléktalan, idősek otthonából itt lévő, nehéz sorsú családokban élő vendég húsleves és töltött pulyka mellett beszélget úgy, mint ahogy otthon szoktunk. Azt élem meg, hogy itt és most én is családban vagyok.

Lajos arról mesél mellettem, milyen kiállításokat látott azóta, hogy nem találkoztunk, Gyula a munkájáról beszél, István a Tömő utcai nővérek ünnepségét meséli, Balázs és Ildi bekapcsolódik a Kiss Ulrich atyával folytatott párbeszédbe. Józsi bácsi velem szemben kérdez a gyerekeimről, hol vannak, mit csinálnak. Beszélgetünk, hozzák a kávét, a süteményt. És megérkezik a Mikulás is puttonyában az ajándékokkal. Idén a közösségi médián keresztül, a Szegények angyalai kampány segítségével sok ajándék gyűlt össze, így szegény barátaink személyes ajándékot is kaphattak. Balázsék a hálózsákért hálálkodnak, a másik asztaltól Krisztián, aki mindenki névnapját fejből tudja és fejszámolóként varietében is fölléphetne, mutatja nekem a játékos matematikakönyvét. De érkezett kérésre sapka, meleg sál és kesztyű, cipő, rádió és élelmiszer is. Jó látni az arcokon az örömöt, ahogyan a szépen becsomagolt ajándékokat bontogatják. Hallom, ahogy valaki a hátam mögötti asztalnál azt mondja, még soha nem kapott becsomagolt ajándékot.

Ahogy szedelőzködünk, Attila szólít meg, aki a drog börtönéből szabadult, ma tanul, dolgozik, emberhez méltó körülmények közt lakik. Csillogó szemmel újságolja, hogy az új évben szívesen jön beszélgetni olyan fiatalokkal, akik rendezett családban, jó anyagi körülmények között élnek. Az ajtónál meglátom Szandit. Egy éve nem találkoztunk már, csinos ruhában, tiszta arccal, mosolyogva újságolja, hogy szállón lakik a kutyájával együtt, van munkája, és hogy mennyire örül, hogy szakítani tudott a régi életével.

És ez csak az egyike a sok száz karácsonyi ebédnek, amelyet a SantʼEgidio négy földrész városaiban, falvaiban rendez szegény barátaival Rómától New Yorkon át Maputóig, Párizson át Buenos Airesig… Budapesten egy másik ebédnek Aaron Stevens lelkész és a Vörösmarty utcai skót presbiteriánus misszió adott helyet, ahol a Rózsa utcai szociális otthon, a Vajdahunyad utcai hajléktalan szálló lakói mellett néhány menekült család is ünnepelt velünk. Köztük egy iráni család, akik négy évig tartó viszontagságos útjuk során most először ünnepelhették meg igazán a karácsonyt: úgy érezhették, új hazát találtak. A közösség Pécsett, Győrött és Monoron is hasonló, ünnepre terített asztallal várta szegény barátait.

A közösség tagjai indulnak az utcára, hogy azoknak a barátainknak is jusson a jó szóból, meleg ételből és ajándékból, akik nem jöttek el. Árpinak két pokrócot viszek, István sapkát, sálat kap majd. Este hálaadó imával zárul a nap.

Otthon pedig belső örömmel főzöm a húslevest, készítem a süteményt a szűk családomnak. A közös lakoma folytatódik: másként és mégis ugyanúgy.

Fotó: Merényi Zita

Mihályi Anikó/Magyar Kurír