Ötszáz éve menedék és bizakodás – Gyulay Endre a kettős jubileumát ünneplő Máriaradnáról

Gyulay Endrével a temesvári egyházmegye sajtóirodájának munkatársai készítettek interjút a Máriaradnához való kötődéséről.

– Sokszor üdvözölhettük körünkben az évek során, és mi, itt élők, lelkileg nagyon közel érezzük magunkhoz Gyulay püspök urat, ezért kérjük most emlékidézésre. Püspök úr mikor járt első alkalommal Máriaradnán, és milyen hatással volt Önre a kegyhely?

– Battonyán születtem, ahol az emberek emlékezetében még éltek a múlt eseményei, amikor az ősi egyházmegyében a hívek Szegedről és környékéről gyalogosan vagy lovas kocsikon zarándokoltak Radnára, és első pihenőhelyük általában Battonyán volt. Ezeknek a múltidéző elbeszéléseknek köszönhető az én első találkozásom e búcsújáró hellyel. A trianoni diktátum, majd pedig a későbbi történelmi-politikai helyzet nem engedte, hogy személyesen is felkeressem. Már püspök voltam, amikor aránylag szabadon lehetett átkelni a határon, és talán Kolozsvárra menet az utamat megszakítva betértem a radnai kegytemplomba. Imádság után a lelkipásztor atyát is meg akartam ismerni. A templom körül sajnos romos állapotban lévő épületet találtam. Az atya viszont nagyon kedves volt, elhalmozott szentképekkel, a kegyhely matricájával díszített poharakkal. Egyet még ma is naponta használok, így gyakran eszembe idéződik a radnai Szűzanya. Később ha arra jártam, többször is betértem a templomba. Örömmel tapasztaltam, hogy a romok eltűntek, később a templom restaurálása is befejeződött. A régi zarándokokra gondolva minden ottjártamkor melegebb szívvel távoztam.

– A két egyházmegye, illetve a hívek közötti kapcsolatot mennyiben segítette a kegyhely és a zarándoklatok?

– Egyszer a szegedi dómból autóbusszal indultunk Radnára, és a határon nagyon sokáig kellett várakoznunk. Mikor hazaértünk, tudtuk meg a hírt, miszerint II. János Pál pápa befejezte földi életét. Több mint tíz éve hétfőnként egy kis közösséggel birkózunk a Szentírással. Olyan ötletük támadt, hogy töltsünk el egy napot Máriaradnán. Ott miséztem velük. A keresztutat akkor nehéz volt megközelíteni, mert folytak a felújítási munkálatok, a munkások kordonját kellett megkerülnünk, nehogy valami a fejünkre essen, de végül sikerült. Igazi áhítatot ébresztett mindnyájunkban ez a zarándoklat.

– Vannak-e személyes élményei Máriaradnával kapcsolatosan, és milyen barátságokat őriz nyugalomba vonulása után is?

– Egyik zarándoklat alkalmával a plébános atya meghívott, hogy legyek a szentmise főcelebránsa. Amikor be akartam kanyarodni az autómmal a kegytemplom felé, az utat elálló rendőr intett, hogy menjek csak tovább. Akartam mondani neki, hogy akkor nélkülem itt sok minden nem fog történni. Ő csak integet, hogy tovább… Kocsikáztam vagy ötven métert, majd visszafordultam, és ekkor már beengedett. Mély benyomást tett rám az ott összegyűlt hívek tömege és hitbuzgósága. Ha jól emlékszem, az utolsó zarándoklatomra a bazilika felújítását követően, a templom ünnepélyes megáldása alkalmával került sor. Csodálatos volt látni az első és ez utolsó látogatás közti különbséget, és érezni a megyés főpásztor gondoskodását, hogy ez a zarándokhely méltó legyen a Szűzanyához. Nem szabad, hogy magyarjainkból eltűnjön a Nagyasszony iránti szeretet.

* * *

Énekszóval vonuló gyalogos búcsújárók, népviseletbe öltözött, fejkendős asszonyok, kezükben búcsúfia-cukorkát szorongató gyermekek, távoli vidékekről autóbusszal érkező zarándokok, hátizsákot cipelő, bakancsos fiatalok haladnak meg-megállva a magaslatot uraló templom felé. A dombra vezető út mentén a kálvárián fehér, hímzett templomi lobogót hordozó maroknyi keresztalja imádkozza hangosan a rózsafüzért. Az arra haladók tiszteletteljes csendben térnek ki előlük. Tekintetük közben elidőz a zarándokok előtt iránymutatóként hordozott virágkoszorús búcsús kereszten…  – sok-sok éve, évtizede ez a látvány fogadja mindazokat, akik nagy ünnep alkalmával vagy csendes hétköznapon felkeresik a máriaradnai kegytemplomot.

Radnát mint települést a történelmi dokumentumok 1440-ben említik először. A hagyomány szerint 1520 körül egy Mária-tisztelő asszony kápolnát építtetett Radnán a szőlőjében.

Az akkori Magyarország legnagyobb része török uralom alatt volt. A bosnyák barátok, a ferences atyák, akik 1626-tól kezdve tevékenykedtek Radnán, honfitársaik, boszniai kereskedők kíséretében érkeztek, s a törökök hallgatólagos beleegyezésével lelkigondozást nyújthattak az itt élőknek.

Az 1750 előtti írott beszámolókból kiderül, hogy a mai Kármel-hegyi Boldogasszony-kegykép 1668-ban már Radnán volt. Egy helyi bosnyák lakos, Đjuro Vrichonossa vásárolta meg egy olasz vándorkereskedőtől, évekkel később pedig a radnai templomnak ajándékozta.

Török dokumentumok megemlítik, hogy Radnán 1642-ben volt egy romos állapotban lévő templom, amelyet az eredeti méretei megtartása mellett felújítottak. 1681-ben a templomot ismét felújították. Mint sok más templom, 1695-ben a radnai kegytemplom is áldozatul esett a török gyújtogatásának, a Szűzanyát ábrázoló, papírra nyomtatott szentkép azonban – a legenda szerint – sértetlenül került ki a lángokból. Egy másik legenda szerint egy török katona lóháton akart bemenni a templomba, a lova azonban megbotlott egy kőben, és a patája nyomott hagyott benne. A kő, valamint a jelenetet ábrázoló festmény ma is látható templomhajó jobb oldali falán.

Anna Maria Bummerin, az aradi Heister-gyalogezred egyik katonájának felesége 1707-ben a pestis miatt öntudatlan állapotban feküdt. Mielőtt meghalt, magához tért, és azt mondta, hogy a pestis akkor fog megszűnni a városban, ha zarándoklatokat indítanak a Szűzanya radnai kápolnájához. Ezt követően kezdődött az aradi polgárok búcsújárása Radnára, és – a krónikás szerint – a pestis megszűnt Aradon.

Mivel a templom immár szűknek bizonyult, 1756-ban elkezdődött a jelenlegi kegytemplom építése. A legjelentősebb vendég, aki eddig Radnát felkereste, II. József osztrák császár, magyar király volt, aki 1768. április 25-én délután érkezett meg kíséretével, hogy kifejezze a Szűzanya iránti tiszteletét, illetve megtekintse a kegytemplomot és a kolostort. A szájhagyomány szerint a császár ekkor mondta: „Ha nem lennék császár Bécsben, szeretnék radnai gvárdián lenni!”

A templom történetében 1820. április 9. szintén jelentős dátum. Erdélyből az új főegyházmegyéje felé tartó gróf Rudnay Sándor esztergomi érsek, Magyarország prímása a máriaradnai kegykép előtt vette át a palliumot Kőszeghy László csanádi püspöktől. Hálából a Szűzanyának, akinek nagy tisztelője volt, az érsek konszekrálta a radnai templomot. Rudnay érsek élete végéig kötődött Radnához, végrendeletében pedig úgy határozott, hogy halála után a szívét itt, a Szűzanya közelében helyezzék el. Végakaratát tiszteletben tartva az érsek szívét különleges kristályedényben a mai napig itt őrzik.

A Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére konszekrált kegytemplomot Szent II. János Pál pápa az 1992. augusztus 28-án kiadott brevéjében basilica minor rangra emelte.

A máriaradnai bazilikát és a rendházat 2008–2015 között európai uniós pályázat keretében újította fel a Temesvári Római Katolikus Egyházmegye.

A kegytemplom történetéről részletesebben ITT olvashatnak.

Forrás és fotó: Gerhardus.ro

Magyar Kurír