Szabó Ferenc SJ: Örömben éltem, köszönöm!

Nézőpont – 2022. október 4., kedd | 10:06

Október 3-án délelőtt, életének 92. évében elhunyt Szabó Ferenc jezsuita szerzetes. 90. születésnapján beszélgettünk vele az életéről, Istenről és a halállal való szembenézéséről. Az interjút újrapublikálva emlékezünk a magyar egyház meghatározó teológusára, Feri bá’-ra (ahogy szerette, ha szólítjuk). Kívánjuk, hogy a színről színre látásban kiteljesedve az örök világosság fényeskedjék neki.

Amikor értesültem arról, hogy Szabó Ferenc jezsuita 2021. február 4-én ünnepli a 90. születésnapját, nem hittem el. Az nem lehet, hogy aki a napokban is a legutóbbi vatikáni történések hátterét megvilágító cikkekre hívta fel a figyelmemet, aki tegnap egy új kötetének megjelenése kapcsán fiatal szerzők lendületével érvelt, aki az imént a közösségi oldalán egy fényképet posztolt, ilyen bölcs kort ünnepel! Ha szeretném felsorolni valamennyi publikációját, könyveit, fordításait, több oldal is kevés lenne… Szabó Ferenc pap, jezsuita szerzetes, teológus, tanár, költő, publicista, rádióműsor-szerkesztő, a Távlatok című folyóirat főszerkesztője. Munkabírása, frissessége ma is példaértékű. Vele beszélgettünk életről, halálról, költészetről, magyarságról, katolicitásról.

– Hogyan emlékszik vissza a szülőhelyére?

– Egy kis Zala megyei faluban, Kálócfán születtem, és négyéves koromtól a Zalalövőhöz tartozó Bárómajorban nevelkedtem. A puszták népéből jöttem, sőt, ahogy Illyés Gyula írja, a szüleim még a szegényeknél is szegényebbek voltak, cselédként az uradalomban dolgoztak. A szülőhelyemet és a majort, ahol nevelkedtem, már benőtte a burjánzó növényzet.

Egy portugál közmondás úgy tartja:

az Úristen egyenesen írt görbe vonalakkal. Ez a cselédgyerek később bejárta a fél világot. Európában éltem: Ausztriában, Belgiumban, Franciaországban és Olaszországban.

A szülőfalum, Kálócfa a római kori borostyánút mellett volt, azaz visszatekintve elmondhatom, hogy predestinálva voltam Rómára, a későbbi negyedszázados szolgálatomra a Vatikáni Rádióban. Sőt egy időben, 1931-ben születtünk a rádióval, csupán egy hét választ el bennünket.

– Milyen volt a gyermekkora?

– Boldog. Még most is a szemem előtt van a magtár, a cselédsor, a bárólány, akivel együtt játszottunk. Az irsai iskolába jártam, ott végeztem az elemit. Mivel a szüleim szegények voltak, és nem tudták vállalni a taníttatásom költségeit, a gimnáziumra nem volt esélyem. A falusi tehetségmentés révén, egy sikeres versenyvizsga után mégis bekerültem a sümegi gimnáziumba.  

– Költeményeiben is visszaköszönnek ezek az évek…

– Az Őszi ámulat című verseskötetemben is visszatekintek a családomra, a gyermekéveimre; amolyan Atlantisznak látom ezt a világot. Tisztán emlékszem, ahogy estéről estére elkísértem édesanyámat a tehénistállóba, hogy legyen tejünk. Vagy arra, hogy milyen finom volt az a krumpli, amit a kanászok a major udvarán a nagy kondérban főztek a disznóknak. Apám munkásember volt, ő volt a kocsis, az első gazda, mindig dolgozott. Anyám soványka volt, keményen dolgozott, amikor kezdtem felcseperedni, pesztonka lett. Még nem is jártunk iskolába, amikor már nekünk is dolgoznunk kellett, disznót őriztünk, babot szedtünk.

A szüleimtől megtanultam a munka szeretetét, ami mind a mai napig jellemez.

 Szabó Ferenc szüleivel 1944 nyarán

– Hogyan lett jezsuita pap?

– A bárómajori házunktól öt kilométerre volt a zalalővői templom. Már mint gimnazista nyáron esőben, sárban mindig mentem misére. Mondták is a templomba járó asszonyok, hogy derék fiú vagyok, de kár, hogy elmegyek papnak. Gimnazista barátom, Pacsai Ágoston Zalaegerszegen tanított meg ministrálni. Ő mondta nekem először, hogy jezsuitának kell lennem. Valamivel később a kezembe került Gyenis András Jezsuita arcélek című könyve. A döntő benyomást pedig Endrődy László jezsuita Életet Krisztusért – Kaszap István élete című munkája tette rám. Nagyon tetszett ez a kötet és Kaszap István vonzó életútja. Most is emlékszem: amikor vasárnap hazamentem a templomból, édesanyám éppen ruhát foltozott az akácfa alatt, én meg a kiterített pléden nagy lelkesen részleteket olvastam a könyvből. 1947-ben aztán missziós lelkigyakorlatra jött Zalaegerszegre Pálos Antal két másik jezsuitával. Neki vallottam meg egy délután, hogy szeretnék belépni a rendbe. Egy életre szóló barátság kezdődött, végigkísért jezsuita életem során.

– Az életére visszatekintve, hogyan tudná meghatározni a jezsuita identitását?

– Egy jezsuita rendi nagygyűlésen hallottam, és azóta is találónak tartom, hogy a jezsuita egy bűnös ember, aki tudja, hogy meghívta az Úr, Krisztus Király zászlaja alá. Ad is elég kegyelmet, hogy hűséges legyen. Üdvözítve üdvözülni, olvastam Kaszap életrajzában – ez a gondolat lelkesít ma is. A rendben mindig voltak nagy teológusok, tudósok, csillagászok.

Mindig vonzott a kihívás, hogy sikerüljön összeegyeztetni a hitet a tudással, hogy a teológia és a természettudományok párbeszédben legyenek egymással.

Teilhard de Chardin jezsuita tudósnak ez sikerült. Ezért is kísértem figyelemmel az egész munkásságát, eszmevilágát a szolgálatát. Fordítottam az írásait, és magyar nyelven írtam az életművéről.

– Miért hálás az életében?

– Örömben éltem, köszönöm! – az egyik kötetem címe is ez. Naponta hálát adok Istennek jezsuita hivatásomért. Ahogy Pál apostol mondja az Efezusiaknak írt levélben:

Isten már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, hogy szentek legyünk (Ef 1,4). Ebbe az üdvözítő tervbe hívott meg minket, ebbe kell belesimulnunk mindannyiunknak.

– Hogyan válthatjuk ezt aprópénzre? Hogyan lehet jól élni az életet?

– Úgy, hogy mindenki keresse és találja meg az életútját, a hivatását. Minden gyarlóságunk ellenére fontos eljutnunk az optio fundamentalisra, az emberi személy alapvető választására, a jó, az igazság, azaz a Krisztus melletti döntésre. És van még valami, amire oda kell figyelnünk. Ez a Szent Ágoston szerinti kettős confessio, megvallás: a confessio misericordiae, azaz Isten irgalmasságának hálás megvallása az életünkben. Ugyanakkor confessuio miseriae, nyomorúságunk, bűneink megvallása.

– Teológiai licenciátusában Karl Rahner halálról alkotott teológiáját elemzi. Hogyan látja ma az elmúlás kérdését?

– Temetéskor, amikor az urnát a fülkébe helyezzük, elgondolkozom: ennyi az élet, ennyi az ember? Hiába írtunk sok-sok könyvet? Mi lesz velünk? Csak egy szép emlék maradunk? Van-e túlvilág?

Néha szorongással nézek szembe az elmúlással, van úgy, hogy megsuhint a megsemmisülés kísértése.

Ilyenkor felindítom magamban a hitet: öröklétre születtünk, Krisztussal halunk meg és feltámadunk. Szent Pállal vallom (1Kor 15): ha nem lenne feltámadás, mi hívők, illúzió áldozatai lennék; akkor az ateista J.-P. Sartre filozófussal ezt mondhatnánk: „Abszurd az, hogy születtünk, abszurd az, hogy meghalunk”.

Eszembe jut Kalkuttai Teréz anya példája, aki szinte egész életében sötétségben élt. És az is, hogy amikor Leuvenben tanultam, 1957-ben, akkor tették közzé Lisieux-i Szent Teréz önéletrajzát. A fakszimile kiadást a kezembe fogva és a kézzel írt lapokat olvasva különösen megragadott, hogy a kármelita szentet az élet végén az a kísértés gyötörte, hogy nincs túlvilág. A hasonmás kiadásban jól látszott, hogy a keze is megremegett, amikor erről írt.

Életünk során éjszakai sötétségben járunk, de jó tudni, hogy vannak vezérlő csillagok az égen.

Most még „tükör által homályosan látunk”, a hit homályában járunk, keresve a láthatatlan Isten arcát. A mi vezérlő csillagunk a feltámadt Jézus Krisztus – belé vetett hitünk  beragyogja  az éj sötétségét.

Öregkoromra egyre inkább csodálkozom a létezésen, létem, életem csodás alakulásán. A szép mai napnak örvendezem. Örülök a kis dolgoknak is, mint amilyen a téli napsütés. Fiatalkorom óta sokat gondolkodom azon, hogy miért van egyáltalán valami. A létnek abszolút Alapja van.

A teremtés a jó Isten műve. És olyan jó, hogy vagyunk.

– Hogyan látja ilyenkor Istent?

– A Titokra, a Fényre gondolok, aki maga Isten, és akiről olyan szépen ír Berzsenyi Dániel:

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

Az életünk ezért is töredékes, mert bár mindent akarunk látni és érteni, itt a földön ez nem sikerülhet. De törekednünk kell rá. Fontos azonban, hogy nem elég megismerni és terjeszteni az igazságot, hanem meg is kell valósítani.  Aki megteszi az igazságot, az jut el a fényre (vö. Jn 3,21).

– Több kötetnyi verset írt. Mit akar kifejezni a költészet eszközeivel?

– A verseim elsősorban vallomások arról, hogyan látom a világot és önmagamat. Fő motívumaim az Erósz és a Thanatosz, azaz a szerelem/szeretet és a halál, az elmúlás gondolata foglalkoztat.

A költészet az, ami végeredményben rámutat az emberi lét értelmére. Ez az a kifejezőeszköz, amellyel kimondhatom, a kimondhatatlant, részt veszek a teremtésben.  

Két idézet jut most eszembe, amely jól megmutatja a költészet célját és az élet értelmét. Az egyik Dantétól való, éppen idén van halálának 700. évfordulója, az Isteni színjáték vége:

Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.

A másik idézet Szent Ágostontól származik, aki azt írja: „A szeretet az a »szem« (érzék), amely révén megláthatjuk, megsejthetjük a láthatatlan Szeretet-Istent.” Hogy ezeket megélhetem a saját életemben, végeredményben ez az, amiért örökké hálás vagyok.

– 1931-ben született, fiatal éveit a második világháború előtt és alatt élte. Az 1956-os forradalom leverése után elöljárói külföldre küldték. Hosszú évtizedek következtek távol a hazájától. A történelmi időket megélve hogyan tekint a magyarságára?

– Illyés Gyula a „Mit jelent magyarnak lenni?” kérdésre azt mondja: „ha megvizsgáljuk a magyar lelki tulajdonságait, valamennyi alján a szabadság szeretetét leljük”. Úgy gondolom, ez más népeknél is így van. Hálás vagyok azért, hogy magyarnak születtem, és biztos vagyok abban, hogy ez nem véletlen, hanem a Gondviselés ajándéka. Ezzel együtt katolikusként világpolgárnak is tekintem magam. Bejártam Európát, több nyelvet beszélek, nyilván ezzel is összefügg, hogy nem szeretem a magyarkodókat. Különösen azt nem, ha valaki az ősmagyar korból, a pogány világból von le máig ható következtetéseket, napjainkra vonatkozó tanulságokat. Ha elfogadjuk a mértékadó történészek állításait, akkor úgy kell magunkra tekintenünk, hogy Keletről jöttünk, Közép-Európában élünk, de kulturális értelemben nyugatra nyitottunk. Mindez arra tanít bennünket, hogy a hivatásunk nem más, mint hogy a párbeszéd, a közvetítés népe legyünk a világban, különösen pedig itt, a Kárpát-medencében. Ugyanakkor számos idegen nyelv ismerőjeként és fordítóként is azt mondom: óriási kincsünk a magyar anyanyelvünk. A francia és az olasz nyelv is szép, de

a valóságot a legjobban magyar nyelven lehet megízlelni, szavakkal kifejezni. Nagyon kell vigyáznunk erre az örökségünkre. Szeressük a költészetet és az irodalmat, mert mi, magyarok leginkább ezen keresztül tudunk közel kerülni a valósághoz és egymáshoz.

– Mit jelent katolikusnak lenni?

– Elsősorban az egyetemesség szeretetét. Ez identitásom fontos jellemzője. Lisieux-i Szent Teréz fogalmazta meg ezt a legjobban: „Én mindent választok.”

Végtelen tudásvágy van bennem, hogy a megismerjem a Végtelent. Az egész életemet ez határozta meg, a tanulmányaimat, a költészetemet, a munkásságomat.

Ez az élet misztikája, mindig ez vitt előre. Végeredményben pedig Szent Ágostonnal értek egyet: „Magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned.” (Vallomások 1,1)

A Minden utáni vágy mellett a másik jellemzőnk a törékenységünk: testi adottságainkkal vagyunk beszorítva a térbe és az időbe. A halál számomra azt az időt is jelenti, amikor lehullanak ezek a korlátok. Persze tudom, hogy nem angyal leszek. Azaz, ahogy Karl Rahner mondja, a szellemvilágban, a feltámadáskor valamiképpen megmarad a testemhez és a mindenséghez való viszonyom. Ebben a relációban élünk.

– Henri de Lubac, Karl Rahner, Yves Congar – csupán néhány név azok közül, akiknek az életművével sokat és részletesen foglalkozott. Munkássága révén a II. vatikáni zsinat teológusának is nevezhetjük. Milyen változásokat hozott a zsinat?

– Az Egyház nem múzeum, nem bástya. Szent Tamás világítótorony, de nem határkő. Amikor X. Piusz elítélte a modernizmust – benne többek között Prohászka Ottokár gondolatait és írásait is, melyeket önálló kiadványokban is bemutattam –, azzal visszavetette a szentírástudományt és a teológiát is.

A történetiség és a változás olyan dolog, amit nem lehet megállítani, kikapcsolni. Ezért jó volt látni Rómában és Rómából azt a szellemi pezsgést, amit a zsinat idején éltünk.

A teológusok visszahajoltak a Szentíráshoz, az egyházatyákhoz, és keresték a kapcsolatot a szentháromságtantól ihletett perszonalista filozófiával. Ez utóbbi volt a katolikus teológia megújulásának egyik kulcsa.

– Huszonöt éven át Rómában élt. Szent VI. Pál és II. János Pál kormányzása idején a Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségét vezette. A teológusi munkásságát meghatározó úgynevezett franciás kultúra mellett mit adott Önnek Róma?

– Az egyetemi tanulmányaim meghatározták, hogy franciás műveltségű teológus lettem. Mindig üdítő volt, ha személyesen is találkozhattam külföldön a kor nagy francia költőivel, teológusaival, filozófusaival. De Róma jelentette számomra a világ közepét. Amikor a II. vatikáni zsinat után odakerültem, és bekapcsolódhattam a Vatikáni Rádió magyar adásának munkájába, lelkesítő élmény volt részt venni a kor szellemi pezsgésében. A franciák – még ha oly nagyon szeretem is őket – Rómából nézve bizonyos szempontból önzőbbeknek, sovinisztábbaknak tűntek számomra, mint az olaszok, a történelmet például a saját szempontjukból nézik, és nem egyetemes perspektívából. Az egyetemesség a római kultúra jellemzője. Az életem legszebb éveit, egy negyedszázadot ott éltem.

Az Örök Városban ért össze bennem a mindent tudni vágyás a katolicitással.

– Mi a titka, az ars poeticája a kilencvenéves Szabó Ferencnek?

József Attila sorai jutnak eszembe: „Dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes”. Mindig legyen tervünk és feladatunk, akarjunk minél többet megismerni a világból. Akár a költészet nyelvén is, hiszen amikor a versben megnevezzük a dolgokat, akkor „alapítjuk” a létet.

Tetteinkkel, munkánkkal mindig hozzáadunk valamit a teremtéshez. A teremtés nem fejeződött be, ezért ami történik, az isteni, ahogyan Teilhard de Chardin mondja.

Legyünk a találkozás emberei, hiszen akár egy beszélgetés is végtelenül egyedi és megismételhetetlen. Az öröklét íze sűrűsödik benne, sőt, ha hozzávesszük Jézus ígéretét, hogy „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük”, akkor valóban összeér benne az ég a földdel. Érdemes egy életet szentelni ennek. Isten számít ránk.

Fotó: Lambert Attila

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 7-i számában jelenik meg.

Kapcsolódó fotógaléria