Szabó József László: Élni és létezni

Szabó József László szerint a keresztény hívő tudja, hogy az emberiséget nem lehet felosztani jókra és rosszakra, ez megtévesztő is lenne, hiszen a felosztást végző önmagát mindig a jók közé sorolná; másrészt Jézustól tudjuk, hogy csak egy jó van, az Isten (Mt 19,17). A kötet írója Török Csaba teológus egyik elemzésére hivatkozik. A pásztor elindul az elveszett bárány keresésére. Az elgurult drachmát is érdemes megkeresni. A tékozló fiú nem szűnt meg fiúnak lenni, csupán elveszett, de megkerült. Török Csaba elemzésének talán leglényegesebb része mégiscsak az, hogy amikor az atya észreveszi az idősebb testvér sértődött távolmaradását az ünnepségről, otthagyja az asztalt, mert most ő mutat komoly betegségtüneteket, így ő szorul segítségre. Az üdvösség elnyerése előtt mindig, mindenki gyógyulásra szorul.

Egyház és társadalom kapcsolatát elemezve Szabó József kifejti: amíg az állam és az Egyház összefonódott, utóbbi arra kényszerült, hogy túlzottan megértő legyen a csak formálisan keresztény tömeg életvitelével, „nem tudott hatékony útjelző lenni az élet csodálatos misztériuma felé”, bár a szenteknél mindig megtalálhattuk ezt az útjelzőt. A modern korban az egyházellenes világhatalmi törekvés kiszorította ugyan a társadalomból az Egyházat, de ezzel hozzásegítette ahhoz, hogy ismét az emberiség hatékony gyógyítójává váljon. Erre pedig most nagyobb szükség van, mint eddig bármikor. „Az Egyház az evangéliumi keskeny úton előrébb jut, mint az állami sztrádán.”

A könyv írója figyelmeztet: a világ nem a félkeresztények erkölcsi intelmei által lesz jobb, hanem az Eucharisztiában közénk szállt Lélek által. Jézus mondta, hogy aki maga akarja megmenteni életét, elveszíti, aki elveszíti érte, megtalálja azt. „Az élet darabjaira töredezik és széthullik, ha nem gyökerezik Istenben” – írja a szerző. Hozzáteszi: a létezés titkát Jézus az Eucharisztiában adja nekünk, azonban kevés az, ha az Eucharisztiát tiszteljük, de nem válik bennünk életté. „Jézus bennünk akar életté válni, hogy általunk életet adjon a világnak. Ez az Egyház titka, ez az Egyház és az Eucharisztia ontológiai egységének oksági elve.”

Szabó József László szerint egyértelműen kimondhatjuk, hogy jelenleg az emberiséget egyetlen nagy kérdés osztja meg: „ki az, aki hisz, és ki az, aki nem hisz Jézus feltámadásában”. Már Szent Pál leveleiből is kiderült, hogy ez a kérdés a keresztények, sőt a katolikusok között is vízválasztó. Az egész emberiség sorsát meghatározó kérdés: „Jézus feltámadásának hitére alapozom-e az életemet, vagy pedig társadalomjobbító kereszténydemokrata vagyok anélkül, hogy Jézus feltámadása elgondolkodtatna?” A szerző szerint pontosan mutatja, hogy valaki a keresztény hitvallás nélkül is a létezés misztériumában él-e az, hogy milyen a családi élete, hogyan neveli gyermekeit és miképpen kezeli a gondokat. Ha ezen a téren is komoly problémák adódnak, akkor súlyos a betegség, amit gyógyítani kell.

A gonosz mindennapokban megmutatkozó tevékenységével kapcsolatban a plébános író megvilágítja: az ördög engedi a vallást, sőt időnként még vallásalapítóként is sürgölődik – egyetlen dologra ügyel minden erejével, hogy Jézussal kapcsolatosan bizonytalanságot vagy érdektelenséget keltsen. Ugyanis egyedül Krisztus képes megtörni a bűn és a sátán hatalmát az ember fölött.

Az egyházi iskolákat illetően a szerző sajnálattal állapítja meg, hogy jelentős részükben nem a keresztény életre való felkészítés a cél, „csak tapintatos tájékoztatást” adunk róla, egyfajta „tolerancia- és boldogságórák” zajlanak. Szabó József László állítja: az egyházi iskolába nem a gyermekeket kell felvételiztetni, hanem a pedagógusokat. Követendő példaként idézi Uzsalyné Pécsi Ritát: „Nem elég csak Istenről beszélni a gyermeknek, hanem Istennel kell beszélni a gyermekről és a gyermeknek. Hiszen az ő életében az Úr adja a növekedést, mi ebben csak közreműködünk, jó esetben mint magvetők…” Másrészt Böjte Csaba testvérre hivatkozik, akinek a gyermekek érdekében végzett munkája bámulatos, „mert Isten szemével nézi a gyermekeket, s ezért tiszteli őket”.

A szerző állítja: a világtörténelem leghosszabb, formális békeidőszakában sérült meg legjobban az emberi lélek, mégis, „nagyobb hősiességre van szükség, mint a háborúban. A családok nem a küzdelem időszakában esnek szét, hanem a jólétben.” A rendszerváltozás óta nagyon sok egyházi iskola született, de ezek többségét nem a keresztény misszió hozta létre, hanem politikai szándék. Nem hősiességben, hanem kényelemben születtek, és ez nagy veszélyt rejt. „Ezért utólag kell felszítani magunkban a hősies missziós lelkesedést.” Az iskolaszerzési versenyben nem mondhatunk le arról, ami a katolikus iskola küldetése: „Jézus békéjét élő és azzal gyógyító embereket nevelni. A katolikus iskola még átmenetileg sem távolodhat el az Egyháztól.” A katolikus iskoláknak nem mentálhigiénés szakembereket kell felkérni boldogságórák tartására, hanem a diákokat meg kell ismertetni azzal, hogy „milyen nagyszerű küldetést hordoz az Egyház e világban, hogy bevonhassuk őket a küldetésbe”.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus évében különösen megszívlelendő a plébános író intelme: a katolikus iskoláknak „Eucharisztia-központúaknak kell lenniük. Vagyis a gyerekeket és a fiatalokat be kell vonni abba a nagyszerű küldetésbe, amelyet az Egyház tud megvalósítani a világ javára.” Elképzelhetetlen ugyanis, hogy valaki boldog emberré váljon, ha nem segít másokon.

Szabó József László: Élni és létezni
Kairosz Kiadó, 2020

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír