A mennyország missziós zenéje – Sztankó Attila a gregoriánról

– Hogyan kezdődött a kapcsolata az egyházzenével?

– Ami elsőként eszembe jut, az gyermekkorom azon élménye, amikor

karácsonyeste az asztalnál ülve édesapám öblös basszus hangján meghatódottan rázendített a Mennyből az angyalra. Nekem voltaképpen ez volt az első találkozásom az egyházi zenével.

A családunk enélkül sosem látott az ünnepi vacsorához szenteste. Édesapám elkezdte, s az első sor után mi is bekapcsolódtunk. Ez mindig nagyon mélyen megható pillanat volt: a lényegre mutatott. Van egyébként egy másik, sokkal későbbi, de ugyancsak erősen meghatározó és szintén a karácsonyhoz kapcsolódó élményem. Már kispapként ért a felismerés, hogy a karácsonyi időszak kedvelt éneke, a Dicsőség mennyben az Istennek kezdősorú népének templomunkban mennyire az Istennek éneklő közösség hangján szólalt meg. A sok meghatott ember hittel teli énekében – amely nem volt tökéletes, de szívből szólt – volt valami csodálatosan ősi és szép, ami rám is elementáris erővel hatott. Az egyszerű dallamban a hit, a bizalom, a szent öröm jutott kifejezésre. Húsz éve vagyok már pap, de azt az akkori érzést ma is fel tudom idézni. Kár, hogy már egyre ritkábban hallani hasonlót.

– Miért a gregorián lett végül a nagy szerelem?

– Az első konkrét találkozásom a gregoriánnal Bohán Béla jezsuita atyának köszönhető, aki Ungváron volt plébános – ahonnan én is származom. A Szent György-templomban remek énekkart szervezett, nekünk, gyerekeknek pedig megtanította az úgynevezett VIII. gregorián misét, más néven a De Angelis-misét – ugyan betétekkel, de ez a miseordinárium hangzott el a Statio Orbis-szentmisén is tavaly a budapesti NEK-en. Hallás után tanultuk meg, nem kottából. Tizenhárom éves voltam akkor. Az egyik fiúnak, Norbinak nagyon szép hangja volt, ő énekelte elő a kezdősorokat. Zsoltároztunk is sokszor. Ezek a dallamok már akkor óriási hatással voltak rám, főleg a Hozsanna-imakönyv végén található dallamok érdekeltek. Tulajdonképpen Béla atyának köszönhető az, hogy később továbbképeztem magam zeneileg, és orgonálni is megtanultam.

– Aminek révén konkrétan a gregoriánnal is alaposabban, immár tudományos szinten is megismerkedhetett ?

– A szemináriumban természetesen megkapják a kispapok az egyházzenei alapokat, mert előfordul – és kívánatos is –, hogy a papnak is énekelnie kell. De ott mélyebb „beavatás” nem történik, hiszen nem ugyanazzal a zenei előképzettséggel és tehetséggel érkezünk. Így amikor lehetőségem nyílt rá, beiratkoztam az Országos Magyar Cecília Egyesület kántortovábbképzőjébe. Itt találkoztam először az ún. Gradule Triplexszel, ami az 1974-ben kiadott Graduale Romanum 1979-es „bővítése” a szemiológiai kutatási eredmények nyomán. Ebben a rendkívüli kiadványban a Graduale Romanum anyaga úgynevezett neumatikus jelölésekkel lett kiegészítve. Ez azt jelenti, hogy a Graduale Romanumban használt kvadrátnotáció mellett, a dallamok felett és alatt megjelentek az ún. neumák is. A Gradule Triplexben minden dallam kvadrátnotációja fölött és alatt megtaláljuk egyrészt a Graduel du Laon (Laoni kódex, a 13. századig a franciaországi Laon katedrálisában volt használatban),másrészt a svájci Sankt Gallen-i kolostorban a 12. században még használt Codex Sangallensis neumatikus jelöléseit. A neumatikus írásmód lényege az, hogy a kvadrátnotációnál sokkal összetettebb üzenetet ad át az olvasójának arról, hogy milyen módon és tempóban, milyen kiszélesítésekkel, gyorsításokkal, milyen dallam- és szövegformálással kell elénekelni az adott dallamot. Tehát lényegében ezek a kiegészítések megmutatják, hogy a gregorián dallamok hogyan hangozhattak abban a formában, amely a lejegyzés korát megelőzően a szájhagyományban élt, mielőtt komoly igény lépett fel azok lejegyzésére.

A gregorián egyszerű fenségessége talán a legszebb nyelv, amellyel magáról a liturgiáról s a liturgiában beszélhetünk.

– Ezek szerint a gregorián mint olyan nem csupán egy középkori egyházzenei műfaj?

– Nyilván a századok, illetve maguk a helyszínek is sokat alakítottak a 9. században még egységesebb ősi formán. Ám az idő múlásával egy-egy dallamnak, formálásnak értelemszerűen lokális variációi születtek, hiszen más egy francia, német vagy egy olasz „fül”, más a habitus. Magát a latin szöveget is másképpen ejtették az egyes régiókban, sőt az egyes nyelvterületeken is alakultak ki sajátos formák. Mégis megmaradt egy univerzális törekvés minden változatban. Ennek az volt a célja, hogy a szöveget a lehető legméltóbb módon öntsék formába. A gregorián hatását tekintve ezért tudott igazán dinamikussá válni, indukálva a nyugati zenefejlődést, ráadásul úgy, hogy végül is az egész nyugati zenének az alapja lett.

– A gregorián lényege elválaszthatatlan a liturgiától?

– Olyannyira, hogy a gregorián szerves egységben van a liturgiával. Ha a stílusba sorolás szándékával közelítünk a gregorián felé, akkor arra fogunk jutni, hogy a gregorián nem zene. Mégpedig azért, mert sokkal több annál. Egyfelől nagyon magas művészi felkészültséget igényel a szép előadása: végül is Istennek éneklünk. De a művészi szemponton túl még valamire szükség van: mély spiritualitásra. Sokáig gondolkodtam azon, hogy hogyan értelmezhetnénk a gregoriánt a mai kor számára. Aztán rájöttem, hogy a gregorián zenei nyelvezete, formálása elválaszthatatlan magának a liturgiának a nyelvezetétől. Amit mondok, énekelve mondom. Van egy anekdota, mely szerint Mozart azt mondta egyszer: „mit nem adtam volna azért, ha én írhattam volna meg a prefáció dallamát”. Ez a zseniális zeneszerző felismerte, hogy egy egyszerű gregorián dallam és szövege mennyivel több minden más földi dallamnál. A szöveg és a zenei forma a gregoriánban nem hogy egyenrangú, hanem nem is értelmezhető egyik a másik nélkül, annyira összefonódik benne a kettő. Ez az összhang pedig azt feltételezi, hogy aki a dallamot megalkotta, illetve a Szentírásból vett, vagy annak üzenete nyomán született liturgikus szöveget hozzá megszerkesztette, az nagyon is értette, miről szól a szöveg. Elolvasta, átelmélkedte, majd gyakorlatilag a zenei köntösbe beleimádkozta a szöveget mint elmélkedést. A lectio divina, azaz „szent olvasás” a keresztény szentírásolvasásnak és elmélkedésnek az egyik legjobb és egyúttal legtökéletesebb formája, amit a legnagyobb egyházatyák is alkalmaztak. A liturgián belül a gregorián révén pedig tulajdonképpen ez valósul meg: elhangzik a szöveg, a zene által pedig a legbelsőbb elmélkedéssé, s végsősoron imádsággá válik. Ugyanakkor mozgás is párosul hozzá, csak gondoljunk a liturgia négy vonulására, de jelen van benne a kontempláció is; a melizmák időtlenségbe helyeznek minket. Tehát a gregorián egy liturgikus lectio divina.

A gregorián tulajdonképpen zenei teológiának is mondható.

Maga a liturgia a hit ünneplése, s ennek az ünneplésnek a zenei köntöse a gregorián. Vagy másképpen úgy is mondhatnánk, hogy a gregorián egy teológiai nyelvezet, amely arról beszél – nem földi módon –, hogy mit, miért ünneplünk, és ebben az ünneplésben hová tartunk. A zenei szövet magát a mennyei ünneplést hivatott tükrözni, amelyben hitünk legvégső lényege tárul fel. És ez be is vonz, Isten jelenlétébe állít. A gregorián így az egyház missziós zenéje is. Engem például tizenhárom éves koromban megszólított és elkötelezett. Ilyen csodálatos erő rejlik benne.

– Talán mondhatjuk, hogy a gregorián a legtökéletesebb egyházzene. Ezzel együtt a templomokban ma nagyon sokféle zenét hallani.  Mitől válik valami egyházi zenévé? Ön milyen egyéb zenei stílusokat kedvel vagy fogad el a templomban?

– A gregorián több mint bölcső: a mai napig ható és inspiráló zenei nyelvezet. Amikor a liturgikus zene elszakad ettől az összetett nyelvezettől, megfeledkezik a zene és szöveg eme eredendő egységéről; akkor érezzük például azt, hogy az a zene nem templomba való. Mégpedig azért, mert megszűnt a kontinuitás. Amikor az embernek nagyon mély vallási élménye van egy zenével kapcsolatban, tehát nem a világ jut róla eszébe, hanem kifejezetten Isten, akkor az azt jelenti, hogy rejtetten-burkoltan, de mindenképpen jelen van a hatása. Lehet ez egy népének, lehet egy protestáns korál – Bachot hallgatni sok esetben egyértelműen transzcendens élményt jelenthet –, de számos más, egyébként világi szerzőt is megemlíthetünk, akik megtalálták azt a formát, zenei megfogalmazásokat, amelyek révén a szakralitást be tudták emelni a muzsikájukba. Elég csak Haydn, Liszt egyházi műveire, miséire gondolni, vagy Mozart, Verdi halotti miséjére… Úton az interjúra például Verdi Requiemjét hallgattam. Egy-két dallamfoszlánya reggel egyszerűen elindult a fejemben, s rájöttem, milyen régen hallgattam, hát előkerestem. És rájöttem, hogy nincs olyan újrahallgatása, hogy ne fedeznék fel benne valami újat. Tény, hogy zeneszerzőként nem vetkőzte le stílusát, de hangvétele komolyabb. Ettől a műve még nem liturgikus, még akkor sem, ha a szövege az.

De természetesen – az egyházi zene vonatkozásában – vannak a modern kornak is avatott szerzői, sőt a könnyűzenének is olyan képviselői, akik képesek olyan megfogalmazásokra, amelyek az eredendő egységre építenek, és amelyekben az isteni szó, vagyis a Szentírás szava ténylegesen átelmélkedett, imádsággá formálódott szó, ami a zenében ölt testet. Ilyenkor nem értelemszerűen arról van szó, hogy egy világi stílust csak úgy bevittek a templomba.

– Mi alapján tudunk különbséget tenni? Honnan tudjuk, mi értékes zene, és mi nem?

– Nyilván vannak könnyűzenei slágerek is, amelyeket mindenki felsorol, ha azt kérdezzük, melyek korunk „örökzöldjei”, de ezek jövőjéről még nincs biztos tudásunk. Ha ma száz „örökzöldből” – mert tényleg vannak mindenki által ismert és általánosan népszerű vagy kedvelt előadók, ahogyan voltak a régi korok világi zenészei között is – kellene az utca emberének választania, akkor kettő-három slágerben biztosan lesz egyezés.  Tehát nem arról van szó, hogy ma ne lehetne értékes zenét csinálni világi szinten is, hiszen ezek a dallamok is képesek arra, hogy egy-két generációt átíveljenek: csápoltak rá a szüleink fiatal korukban, és csápolnak rá esetleg a gyerekeink is a mai napig. Értéküket tekintve ez a kettő-három sláger jelenleg kiemelkedik a többi közül, ez egyértelmű. Hogy később mi lesz velük, megmaradnak vagy elenyésznek, az a jövő titka. Világi madrigálok is maradtak fenn szép számmal – úgyhogy majd kiderül, melyik volt igazán értékes ezek közül.

A liturgikus alkalomra szánt zenék esetében – amelyek hangvétele stilisztikailag a könnyűzenei műfajokba sorolható – talán az a legbeszédesebb, amikor nincs igazi szakralitás, vagy nincs valódi átelmélkedése a szövegnek. Ha így születik meg egy-egy mű, akkor azok a művek „nem élnek sokáig”. Talán ötven-hetven évig, és akkor sokat mondtam. A világi zene esetében is erre mutat a toplisták változatossága is. Eltűnnek a generációval, amelyik megalkotta és hallgatta őket.

Vannak viszont örökérvényű dallamok, amelyek éppen azért jelentik minden korban ugyanazt a hallgatója számára, mert az ősi forrásból táplálkoznak: mert az örökkévalóból táplálkoznak.

A gregorián dallamokat – gondoljunk csak bele – a születésüket követően a 9. században lejegyezték, mégpedig azzal a céllal, hogy mindenhol lehető leghitelesebb formáját őrizzék meg az utókornak. És valóban: ma, a 21. században mi is a 9. század óta leírt gregoriánt énekeljük, tanulmányozzuk, őrizzük és örökítjük tovább. Ezer évről beszélünk. Hány generáció nőtt fel ennyi idő alatt? És hány generációt tud megérinteni egy egyszerű zsoltárrecitáció!

Szerző: Horogszegi-Lenhardt Erika

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.