Szükségünk van egymásra – Dyekiss Emilné Marika karitászvezető a járvány üzenetéről

Nézőpont – 2020. május 6., szerda | 13:08

A Káposztásmegyeri Szentháromság Plébánia karitászvezetőjét, Dyekiss Emilné Marikát az elmúlt hetek, a járványhelyzet tapasztalatairól kérdeztük.

Működésüknek megvannak az elmúlt évtizedek alatt kialakult keretei, amelyek az Önök által segített emberek helyzetének ismeretéből fakadnak, és ahhoz igazodnak. Ám több mint egy hónapja minden megváltozott, a világ felfordult. Erre nem lehetett felkészülni. Hogyan alkalmazkodtak az új körülményekhez, igényekhez?

– Harmincévesek vagyunk, és a kapcsolatrendszerünk is ugyanennyi idős. Ez segített, hogy gyorsan alkalmazkodjunk az új helyzethez. Az önkormányzattal régóta kiválóan összedolgozunk; ennek újabb bizonyítéka, hogy a mi bevonásunkkal, egy számunkra ismeretlen adományozó jóvoltából most már harmadik hete ingyen ebédet biztosítanak ötven ember számára. Az Élelmiszerbankkal hasonlóan jó a kapcsolatunk. Az elmúlt hetekben már a negyedik pályázatunkat fogadták el: konzerveket, joghurtot, margarint, édességet, üdítőitalokat kaptunk tőlük, amelyek 130–140 családhoz jutnak el. A templom alagsorában lévő karitászhelyiségben állítjuk össze az egységcsomagokat. A többség ezeket a bejárati ajtó előtt veszi át, de az önkénteseink ki is szállítják, ha szükséges. Az Élelmiszerbankkal együttműködve immár harmadik éve mindennap átvesszük a lakótelepi Alditól az előző napi pékáru- és zöldségmaradékot, és eljuttatjuk a rászorulókhoz. A járvány idejére ezt a feladatot az önkormányzat átvállalta tőlünk. A közhasznú munkát irányító vezető zacskózza be a sütiket a beosztottjai, a közfoglalkoztatottak számára, akik – mint tudható – általában igencsak rászorulnak az ilyesfajta segítségre. Az újpesti nagycsaládos egyesület varrószakköre most nem működik, de a gépeit kikölcsönözte családoknak, így jó pár anyuka maszkokat varr adományba kapott anyagokból. Voltak, akik a régi laptopjukat ajánlották fel örökbe vagy kölcsön, hogy a diákok otthoni tanulását megoldhatóvá tegyék a sokgyermekes családok számára.

Jóleső a figyelem, a munkánk elismerése. Felhívott például az országgyűlési képviselőnk munkatársa, hogy megkérdezze, miben segíthetnek. Sokakat ismerünk a lakótelepen, így gyakran hírt kapunk arról, ki hogyan éli meg ezeket a vészterhes időket. És általában pozitívak a tapasztalatok.

A történetek arról szólnak, hogy az emberek összefognak, az ismerősök, szomszédok segítőkészek. Valaki egyenesen úgy fogalmazott, hogy most nagyon kellemesen csalódott az emberekben, mert a járvány a jót hozta ki belőlük,

amit ő egyáltalán nem gondolt volna.

A karitászboltunk is zárva tart, de ez nem vált akadályává a ruhák leadásának: mindenki leteszi a zacskókat, zsákokat az ajtó elé, az egyik kollégánk pedig, aki mindennap megy gondozni a kertet, beviszi őket. Hely szerencsére van még, mivel a templom eleve úgy épült annak idején, hogy a karitásznak ne legyenek raktározási nehézségei.

– Mi segített a gyors átállásban? Hogyan hangolódtak rá a válságüzemmódra? Milyen alapkérdéseket kellett újragondolniuk?

– Most hirtelen az első olyan pillanat ötlik az eszembe, amikor a misén valakinek megszokásból a kezemet nyújtottam, de ő már csak mosolyogva bólintott felém. Ilyen és ehhez hasonló apró felismerések vezettek bennünket egyik napról a másikra. Egyre inkább felismertük az internetes kommunikáció előnyeit, és újabb meg újabb lehetőségeit használtuk ki. Én a „Maradj otthon” kérést teljesítve már jó ideje Ordacsehiből, a táborhelyünkről, az évtizedekkel ezelőtt ránk bízott üres plébániáról irányítom a munkát. Az egyik legtöbbet dolgozó segítőm, Bernáth Jánosné Panni (az Új Ember korábbi munkatársa) naponta legalább háromszor felhív, hogy elmondja, mi érkezett, ki fordult hozzánk, melyek a halasztást nem tűrő teendők.

Egyházközösségünk egyik tagja, Király György a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozik, és roppant melegszívű, segítőkész ember. Gyakran egyeztetünk, közösen döntünk. Megnyugtató, hogy ha nagyobb baj lenne, általa komolyabb anyagi segítségre is számíthatnánk, úgy, ahogyan ez karácsony előtt is történt. Most még nem tartunk itt, de elérkezhet az a pillanat, amikor az általunk támogatott családok helyzete tarthatatlanná válik. Az egyházközségünk alapítványának is van egy karitatív alapja, amely bizonyos összegeket fel tud szabadítani ilyen célokra, de ez a háttér biztosítékot jelent számunkra.

– Hogyan mérték fel, hogy az új helyzetben kinek és mivel tudnak a leghatékonyabban segíteni?

– „Békeidőben” 357 családot támogatunk, a számuk most heti egy-hárommal növekszik; új meg új segítséget kérő hívások, üzenetek futnak be hozzánk. Érzékeljük azt is, mennyivel nagyobb teher hárul most a szülőkre az iskolák bezárása, a gyerekek otthoni tanulása miatt. Most fokozott mértékben kell segíteniük a pedagógusokat, jobban oda kell figyelniük, mit művel az a gyerek a gép előtt ülve. Emellett az otthoni teendőiket is ugyanúgy el kell végezniük, mint máskor. Sokan csak éjfél után, kimerülten kerülnek ágyba, és nyomasztja őket, hogy a folyamatos otthontartózkodás növeli a villany-, a gáz- és a vízköltséget. És a gyerekeket persze etetni is kell. Még szerencse, hogy aki rászorul, most is elmehet az óvodai-iskolai ingyenebédért. Nálunk a kerületben ez jól meg van szervezve, és két étterem kedvezményes, az önkormányzat által támogatott árú menüt is házhoz szállít.

– Hogyan hatott és hat Önre ez a sokakat pánikba ejtő járvány?

– A legkisebb gyermekem a dunakeszi mentőállomás vezetője. Már a kezdet kezdetén figyelmeztetett, hogy óriási a baj. Meghívott egy közös főzésre és ebédre, annak tudtában, hogy utána sokáig nem fogunk találkozni, hiszen fertőzött betegek között fog dolgozni. Az ottlétem alatt kapta a telefont az Országos Mentőszolgálat vezetőségétől a teljes és állandó készültségi állapot bevezetéséről, a veszélyhelyzetről. Én akkor még túlzottnak éreztem az aggodalmát, de megbeszéltük, hogy leköltözöm Ordacsehibe. Itt igen hasznosan töltjük a napjainkat. Festünk, mázolunk, apróbb javításokat végzünk az egyik munkatársammal. De van időnk olvasásra is. Legutóbb például Varga László kaposvári püspök könyvébe mélyedve töprengtem el a jelenlegi helyzeten. Úgy tűnik, kicsit „elszaladt” a világ: túlzásba vitte a vásárlást, a habzsolást, és megfeledkezett a lényegről. Arról, hogy

embernek lenni valójában azt jelenti: szeretni és szeretve lenni.

Talán felfogható ez a járvány az erre való figyelmeztetésként is.

A nagypénteki keresztutunkat a kiserdőben szoktuk járni. Régi hagyományunk, hogy minden közösség vállal egy állomást, és egy hónapon keresztül annak szellemében él. Amikor aztán a keresztúton találkozunk, már egyhavi lelki tapasztalatunkat adhatjuk át egymásnak. Ez az együttlétünk idén online valósulhatott meg, de ha lehetséges, ez még a szokásosnál is meghatóbbá tette. Látni és hallani a többieket az ország e távoli pontjáról óriási erőt adott nekem. Azt éltem meg, hogy nincs az a baj, ami kikezdhetné a közösségünket, az összetartozásunkat.

– Milyen mélypontokat és örömöket tapasztalt meg az elmúlt hetekben?

– Óriási örömet jelentett számomra, hogy az önkormányzat szociális főosztályának vezetője, Pósáné Pécsi Szilvia – akit eddig nem ismertem – rendkívül kedvesen, segítőkészen keresett meg, és felajánlotta elosztásra az ingyen ebédeket. Azóta is beszélünk telefonon, hogy egységben legyünk.  Meghatott, hogy ez a helyzet mekkora erővel érvényteleníti a politikai hovatartozás jelentőségét, és egyesíti a jóakaratú embereket.

A másik, ami most – már nem először – elgondolkodtatott, a segítő emberek „hatalmának” kérdése volt. Egy segítőnk egyszer a karitász hittanján kétségbe vonta, hogy karitászosként hatalma lenne. Pedig sokak sorsa függ tőlünk, és napról napra, hétről hétre döntenünk kell, kinek hogyan segítsünk. Ez olyan „hatalom”, amit gyakran nehéz teherként él meg az ember, hiszen óriási felelősséggel jár.

– Mire jött rá, mit tanult mostanában a válság hatására? És miért a leghálásabb?

– Olyan időket élünk, amikor

különös erővel tapasztaljuk meg, milyen fontosak vagyunk egymás számára.

Családtagok, közösségek, papok és hívek egyaránt. Több mint egy hónapja el vagyunk zárva egymástól, és ez egyre erősebb hiányérzetet kelt bennünk. Világossá teszi, hogy mindannyian másokra vagyunk utalva.

Fotó: Káposztásmegyeri Szentháromság Plébánia Karitász

Kiss Péter/Magyar Kurír

A cikk nyomtatott változata az Új Ember 2020. május 3-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria