Tisztító zenék – Ránki Fülöp zongoraművész a lelki rezonanciákról

– Hogy áll a zongoraművészek repertoárját érintő „kötelező penzumokkal” és a kedvenc, közeli szerzőkkel, akikhez egyfajta lelki rokonság fűzi?  

– A „kötelezők” jelen vannak a zeneoktatásban, és egy jó részükön természetesen én is átestem. A tanulmányaim során azonban, szüleim, Klukon Edit és Ránki Dezső zongoraművészi működésének példája nyomán is, illetve tanáraim nyitottságának köszönhetően, kezdettől fogva nagy szabadságom volt a darabválasztásban, és hamar elkezdtem egyes, nekem különösen kedves szerzőkre fókuszálni, akár az általánosan elvárt repertoár kárára. Így akadémikus szemmel nézve, pontosabban a mindenevő előadóművész általános képéhez mérve némileg hiányosnak mondható az alapozásom, egyes alapvetőnek tartott darabcsoportokkal csak mostanában ismerkedem meg közelebbről, ugyanakkor a személyes elhivatottság tartós kiépüléséhez minden adott volt. Ehhez az involváltsághoz egy más zenészek műveit játszó előadóművész számára az egyik kulcs a művekkel, és a műveken keresztül a szerzőkkel létrejövő kapcsolat. Amikor élénk érdeklődés ébred bennem egy darab iránt, az valójában nem más, mint rezonancia a szerző lényének egy részével, lelkének előtörténetével a mű keletkezéséig bezárólag tekintve. Legalábbis így képzelem. 

A kompozícióval ismerkedő befogadó – minthogy először az előadó is ebben a szerepben találkozik a darabbal, akár hallgatóként, akár olvasóként – átengedi magát a műnek, és megítéli azt.

Ezzel utólag kapcsolódik ahhoz a folyamathoz, ami a darab megírása, előadható formába faragása során lezajlott a szerző megérzésétől és kritikai érzékétől vezetve.

– Itt már Liszt Ferencre gondol, aki időről időre elővette, alakította, átdolgozta, tökéletesítette a műveit?

– Nem csak rá utaltam. Lisztnél különleges helyzet, hogy rengeteg darabja maradt fenn több változatban. Bár frissen átalakított műveiből, ciklusaiból esetenként visszavonta a korábbi, már publikált verziókat, az nem volt jellemző rá, hogy megsemmisítse a vázlatokat és a kidolgozott, de ki nem adott verziókat, műveket, mint ahogyan például Brahms tette, aki kínosan ügyelt arra, hogy csak olyasmi kerüljön ki a keze alól, amit véglegesnek tekint – a H-dúr trió kései átdolgozása éppen ezért nagyon érdekes. Ez persze nem jelenti azt, hogy a korábbi változatoknál ne működött volna Liszt kritikai érzéke. Ha viszont hozzányúlt egy műhöz, szinte mindig változtatott rajta, átgyúrta, és rugalmas, alkotó szelleme, improvizatív vénája gyümölcseként gyakran a véglegesnek szánt változatban is több alternatív változatot hagyott meg egyes szakaszokból, amelyek közül az előadó választhat.

Ez a szerzői eljárás bátorítja a zongoristát arra, hogy kellő ötletgazdagság, ízlés és stílusismeret birtokában esetleg maga is kitaláljon egy újabb lehetőséget.

– Eddigi művészi pályafutásából is kiderül, hogy erősen kötődik Liszthez. Esetében hogyan alakult a már említett „lelki rokonság”? 

– Nehéz válaszolni erre. Olyan, mintha azt kérdeznék, miért vagyunk szerelmesek valakibe. Megmagyarázhatatlan. Rezonálni, vonzódni kezdünk. Az biztos, hogy előfeltétel a találkozás. Tizenéves koromtól töretlen a mindennapi kapcsolatom Liszt életművével, de amióta az eszemet tudom, rendszeresen hallottam Liszt-zenét otthon, elsősorban szüleim gyakorlását hallgatva. Nagyon kicsi voltam, így nem emlékezhetnék rá, de egy családi videóból kiderül, hogy amikor Dargay Attila Lúdas Matyi-rajzfilmjét néztem, egy abban megszólaló Liszt-rapszódiára felfigyelve azt hittem, ez „valami Bartók-féle”. Ezek szerint Bartók neve talán korábban épült be a tudatomba, mint Liszté. Az aktív zenélés, előadás szintjén jó pár évvel később találkoztam Liszt darabjaival, és ez biztosan elmélyítette vonzalmamat a művészetéhez.

– Óriási a Liszt-életmű. Van olyan korszaka, alkotása, zongoraciklusa, amely különösen foglalkoztatja?  

– Amihez állandóan visszatérek, az a kései műveinek zenei világa. Nem azért, mintha a korábbiakat kevésbé szeretném, mégis van valami az 1860-as, és különösen az 1870-es és 1880-as években használt harmóniai nyelvében, amitől nem tudok és nem is szeretnék szabadulni. Talán furcsa, de már tizenéves koromban is elsősorban az ekkor komponált darabjai érdekeltek.

– A „minimalista”, nagyon meditatív jellegük miatt? 

– Részben igen, de azért bőven vannak itt frenetikus haláltáncba torkolló tételek, illetve a közhiedelemmel ellentétben kifejezetten csillogó és virtuóz zongoraművek, parafrázisok is. Liszt egy éven belül képes volt két annyira különböző hangvételű és eszköztárú darabot írni, mint az Álomban című noktürn és a Balcsillagzat. Sokrétű, egyáltalán nem könnyen leírható ez a kései életműszelet.   

– Kedvenc szerzőknél maradva, de nagyot ugorva az időben: Olivier Messiaen?  

– Nem is annyira nagy ez az ugrás. Liszt alkotói munkásságának van egy előremutató, látnoki vonala, sok útirányt megsejtett, amelyeken aztán a 20. század elején elindultak az újító zeneszerzők. Kitekintett olyan hangrendszerekbe, amelyek például Messiaennál már otthonos terepként mutatkoznak. Nem azért, mintha Messiaen Liszt műveiből indult volna ki, nem is tudom, hogy nyelvezetének kialakításakor ismerte-e azokat a darabokat, amelyekben Liszt a legmesszebbre ment. Messiaen harmóniai nyelve elsősorban néhány hangsorra, úgynevezett modusra épül; a hangkészletei általában kétféle lépés kombinációiból állnak, éppúgy, ahogy a korábbi dúr és moll, vagy a még korábbi modális hangsorok, csak Messiaen rendszereiben egy oktávon belül kétszer, háromszor vagy négyszer pontosan megismétlődik ugyanaz a hangközsorozat. Ez a szimmetrikus rend teljesen másfajta gondolkodásmód eredménye, mint ami a korábban uralkodó funkciós-tonális rendszert létrehozta. Liszt helyenként hosszasan időzik hasonló elvű vagy hatású hangrendszerekben, túllépve az ilyen viszonyok tovatűnő színelemként való használatán, ami szórványosan már korábbi zenékben is előfordult. Vagyis

bizonyos szempontból a 19. századi Liszt és a 20. századi Messiaen nincs is olyan távol egymástól. A hithez való viszonyuk tekintetében pedig nagyon is hasonlóak; mindkettejük művészetét meghatározta a katolikus elköteleződésük.

Messiaen iránti érdeklődésem egyébként szintén a szüleimnek köszönhető, akik 2002-ben játszották először az Ámen-látomások (Visions de l'Amen) című kétzongorás művét. Amikor tanulták, hat-hét éves voltam, és beleszerettem Messiaen zenei nyelvébe, anélkül, hogy az elmélet szintjén bármit értettem volna belőle. De nem is kell érteni ehhez, éppen elég hagyni, hogy hasson.

– Messiaen is bekerült a repertoárjába. 

– Nagyon szívesen játszom a darabjait. Igaz, épp az utóbbi időben csak más szerzőkkel foglalkoztam. Messiaen műveinek előadása rengeteg időt és nagy odaadást igényel. A kerti poszáta című darabja például egy félórás költemény, amely a zeneszerző francia alpokbeli nyaralóhelyét idézi meg, és éjszakától éjszakáig egy teljes napot fest le sokszor naturalisztikusan, összhatásában mégis idealisztikusan. Tizennyolc madárfaj szólal meg benne; a tó felszínén különböző fények tükröződnek; mindenféle természeti jelenség feltűnik, fákkal, viharral, az alkony színeivel. A madarak között a főszereplő a kerti poszáta, ő a szólista, aki szívesen és sokat énekel. Meseszép zene, de annyira bonyolult, hogy az elsajátítása nekem eddig mindennél nehezebb feladatot jelentett.

Néhány Messiaen-szólódarab megtanulása szerzetesi elvonulást igényel. Ez nem is baj, a szerző ezzel megszűri az előadóit. Ezeket a műveket csak azok játsszák, akik hajlandóak óriási, irracionális mennyiségű munkát belefektetni, és nem sajnálják rá az áldozatot: vagyis akik úgy érzik, valóban közük van ehhez a zenéhez.

– Ejtsünk szót még egy abszolút kortárs zeneszerzőről is! Dukay Barnabás alkotásai rendszeresen szerepelnek a Ránki család koncertjein. Úgy tudom, hogy jó kapcsolatban állnak, és kölcsönösen elkötelezettek egymás művészete iránt.  

– A kortárs zenére manapság sokan úgy gondolnak, mint egy bugyorra, amiben valamilyen nehezen megközelíthető egyformaságok és egyféleségek rejtőznek. Pedig szó sincs erről. Régen is írtak nehezen érthető, olykor nagy felzúdulást keltő, de ma már rendszeresen játszott, klasszikussá vált darabokat. Ilyenek most is vannak, lehetnek, bár kérdés, kiválthat-e még botrányt bármiféle zenei nyelvezet. Valójában minden jó zenét nehéz teljességében hallgatni, még azt is, aminek a felszíne kellemesebbnek hat, mert az elmélyült befogadás lelki és szellemi munkát, élénk figyelmet igényel a hallgató részéről. Dukay Barnabás zenéjének valódi befogadásához is éles fókuszra, koncentrációra és belső elcsendesedésre van szükség. Ez utóbbi nem kisebb feladat az előbbieknél a minket körülvevő folyamatos zajban, sietségben, a normalitássá vált megosztott online-offline jelenlétben.

Dukay zenéje szöges ellentétben áll a mai tendenciákkal. Épp ezért fontos a művészete: fogódzót ad az állandóhoz.

A generációkon átívelő folytonos változás közepette egy emberi alapigényre válaszol: a figyelemnek, a csendnek ad teret, és az arra fogékonyaknak transzcendens tapasztalatot nyújthat, előadóknak és hallgatóknak egyaránt. Azt hiszem, a szüleim nevében is mondhatom: tisztító élmény mindannyiunk számára. 

– Assisi Szent Ferenc tranzitusának 800. évfordulójára egy Liszt-művekből összeállított szólóesttel készül. Beszéljünk a műsorválasztásról, rajta keresztül a „ferences” Lisztről.   

– A Pasaréti Közösségi Házból Szent Ferenchez köthető szólóműsorra kértek fel. Eredetileg nem volt szó arról, hogy tisztán Liszt-program legyen, végül azonban emellett döntöttem. A Két legendából az első kapcsolódik közvetlenül Szent Ferenchez: Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak, a második pedig közvetetten: Paolai Szent Ferenc a hullámokon jár. A Naphimnusz (Cantico del Sol di San Francesco d'Assisi) nagyon ritkán játszott darab. Eredetileg baritonszólóra, férfikarra és zenekarra készült.

Liszt a Naphimnuszt a saját életművében sokkal fontosabbnak tartotta annál, mint ahogy az utókor elkönyvelte azt: ő maga szerényen „az egyik legkevésbé rossz” darabjának nevezte.

A műsor tervezésekor részben dramaturgiai, részben játéktechnikai megfontolásból arra jutottam, hogy a Két legendával indítok, de megcseréltem őket, a „hullámok” után jönnek a „madarak”. Ezt követi a III. Mefisztó-keringő, a kései Liszt-stílus egyik ékköve, A Villa d’Este szökőkútjai, amely a János-evangéliumból idéz, majd a Meyerbeer Az afrikai nő című operájának egyik jelenetére, annak három dallamára írt parafrázis, amelyben az útnak induló matrózok Szent Domonkoshoz imádkoznak. A programot a Naphimnusz zárja. Ez azért érdekes, mert hónapokkal azután, hogy kialakult a műsor, találtam egy tanulmányt a Liszt-féle Naphimnusz-feldolgozásról. Ebben Liszt egyik levelét idézik, amelyben azt írta, hogy az oratorikus formában előadott Naphimnusz előtt bevezetésként el lehet játszani a Két legenda zenekari változatát, de fordított sorrendben. A sors szép játéka, hogy a Liszt ajánlotta struktúra adja a program keretét.

– Milyen nagyobb feladatok várják még ebben a hangversenyszezonban?  

– Októberben egy másik Liszt-műsort is játszom majd, többek között a Liszt Múzeum Liszt-születésnapi fesztiválján. Új területként a repertoáromban Schubert-szonátákkal kezdtem el behatóan foglalkozni, elsősorban a D-dúr és az azzal szomszédos a-moll szonátával. Az előbbit már tavasszal is előadtam, de januártól mindkettőt játszom majd közönség előtt. Ebben az időszakban lesz egy koncertünk a MÁV Szimfonikusokkal is: február 18-án Martin Haselböck vezényletével Beethoven C-dúr zongoraversenyét adjuk elő a Művészetek Palotájában.

Fotó: Merényi Zita

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. szeptember 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.