Velkey György János: Quo vadis magyar egészségügy?

Az egészség jól ismert meghatározása a teljes testi, lelki és szociális jóllét állapota, és nem csupán a betegségek hiánya. Spirituálisabb megközelítéssel, akkor lennénk hiánytalanul egészségesek, ha harmonikus és szeretetteljes kapcsolatban élnénk a természettel, önmagunkkal, embertársainkkal és az Istennel. Ezért

az egészségünk a megélt keresztény életünkkel sokkal közvetlenebb kapcsolatban van, mint azt a mindennapokban tudatosítjuk.

Megdöbbentő élmény szerzetes vagy diakonissza közösségek temetőiben szemlélődve rácsodálkozni a többségük által megélt szokatlanul magas életkorra.

Örömteli, hogy társadalmunk egyes rétegeiben egyre inkább felértékelődik az egészséges életmód. Sorra szerveződnek a tízezreket megmozgató tömegsportrendezvények, nyílnak és jó profittal működnek a konditermek, virágzik a sporteszközök ipara, autókaravánok özönlenek a szomszédos országok síközpontjaiba. A közösségi média slágertémája az egészséges étrend és a lelki jóllét. Az elmúlt másfél évtizedben a jó irányú kormányzati beavatkozások is megjelentek. A mindennapos iskolai testnevelés és étkeztetési program, a nemdohányzók védelmét célzó jogszabályok, az egészségtelen élelmiszerekkel kapcsolatos korlátozó intézkedések vagy a közösségben végzett tömegsportot erősítő Aktív Magyarország Mozgalom szerteágazó tevékenysége valós előrelépést jelentett. A társadalom ugyanakkor e tekintetben is megosztott, a vezetői minták inkább negatívak és a változást keresők egészségmagatartása is ellentmondásos.

Egészen kritikus, a fiataloknál súlyos testi és lelki egészségromlást idéz elő a túlzott képernyőhasználat.

Ez a függőségek leggyakoribb megjelenési formájává vált, de a dohányzás, alkohol és droghasználat tekintetében is rossz a hazai helyzet. Az elsősorban életmóddal összefüggő krónikus belgyógyászati betegségek, az elhízás, magas vérnyomás, cukorbetegség, és a következményes szív-érrendszeri halálozás tekintetében a mutatóink a kontinens legrosszabb értékei között vannak. Sajnos honfitársaink közül kritikusan sokan szenvednek daganatos betegségekben is, melynek hátterében szintén elsősorban a környezeti és életmódbeli tényezők állnak. Mivel az egészségünket meghatározó tényezők közül az életmódunknak és a környezetünk állapotának a jelentősége messze felülmúlja a genetika tényezőket és az egészségügyi ellátórendszer hatását, közös társadalmi felelősségünk az ezirányú példamutatás és cselekvés. Ebben éppen az egészség említett komplex, hitbeli kérdésekkel is szorosan összefüggő jellege miatt a keresztény egyházaknak is jóval nagyobb szerepet kell vállalniuk. Az egészségértés javításában és az egészségfejlesztésre irányuló motiváció megteremtésében és fenntartásában a közösségi média ésszerű korspecifikus használata látszik a legeredményesebbnek.

A politikai struktúra kialakításában és döntéshozatalaiban a komplex egészség szempontjainak ágazati érdekek felett álló megjelenése lenne nagyon kívánatos.

Az egészségügy világa az embereket kiemelten érdekli, hiszen mindannyian a saját vagy szeretteink életének kritikus pillanataiban találkozunk vele, és a biztonságérzetünket is alapjaiban érinti. Érthető, hogy ezért a politikai kommunikációban is nagy szerepet kapott a kérdés. Érdemesnek látszik most a választási kampányt követően a tárgyilagosságra törekvés igényével röviden áttekinteni az elmúlt évtizedek legfontosabb ezirányú történéseit és a közeljövő tennivalóit és kilátásait szemügyre venni.

Az egészségügyi ellátórendszer szerveződése a rendszerváltoztatást közvetlenül követő kormányzati ciklusban alapjaiban alakult át. Megváltoztak a tulajdonviszonyok, az alapellátásban, majd a gyógyszertári rendszerben a magán praxisok, a járó- és fekvőbeteg ellátásban az önkormányzati tulajdonviszony váltak dominánssá. Kiépült a tisztifőorvosi szolgálat, valódi egybiztosítós, szolidaritás alapú társadalombiztosítási rendszer formálódott, melynek keretében a méltányosság, igazságosság és hozzáférhetőség elveit érvényesítő rendszer alapjai jöttek létre. A protekcionális bázisalapú pénzosztás helyett logikus és teljesítményalapú ellátói finanszírozási rendszer formálódott. Sajnos az ezt követő ciklusokban az egészségügyi átalakítások sokkal inkább a gazdasági kényszerek, illetve politikai, privatizációs vagy ellátásszervezési ötletek mentén szerveződtek.

A következetes, konszenzuson alapuló egészségpolitika hiányában a szolgáltatói és hivatásbeli biztonságérzet nem alakult ki, aminek következtében a hosszútávú szervezeti fejlődés és életpályaprogramokkal garantált emberi erőforrás stabilitás sem jött létre.

Született néhány időtálló és előremutató stratégiai dokumentum, melyek közül kiemelkedő, és ma is iránymutató lehet a 2010-es évek elején egyedülálló szakmai és társadalmi konszenzussal létrehozott Semmelweis Terv. Ez a következő évek, illetve évtizedek egészségpolitikai gondolkodását befolyásolta, de átfogó hosszútávú cselekvési programokhoz a kormányzati prioritás hiányából adódóan nem vezethetett.

Talán a legszembetűnőbb hiányosság, hogy minden releváns európai összehasonlítás alapján az egészségügyi rendszerünk a rendszerváltás kezdete óta alulfinanszírozott, jelentős forráshiánnyal küzd. Cáfolhatatlanul jelentős az elmaradásunk az egészségügyre fordított államháztartási hányad tekintetében. Ennek következményei a rendszer szinte minden elemére súlyos hatással vannak.

A pénzhiány egyik legsúlyosabb következménye a technológiai bővítésben való rugalmatlanság és a szolidaritás elemeinek romlása, vagyis az ellátásokhoz való hozzáférés egyenetlensége.

Az egészségügyre fordított alacsony forráshányad következtében az ellátáshoz szükséges lakossági terhek nemzetközi viszonylatban túl magasak, ami a nagy jövedelemkülönbségek mellett a hátrányos helyzetű rétegek ellátásból való kiesésével fenyeget. A gyógyszerkiadások, a magánalapú ellátások és korábban a paraszolvencia is jelentős, nem ritkán elszegényedéshez vezető, váratlan és tervezhetetlen pénzügyi teherként jelentkezik a szegényebb családok számára. Súlyos következmény az évről évre újra képződő, a működést és a kórházi gazdálkodást jelentősen ellehetetlenítő adósság. Ez a mindennapi működést sok intézményben folyamatos krízismenedzsmentté változtatja.

Az egybiztosítós társadalombiztosítási rendszer egy húsz évvel ezelőtti erőteljes változtatási terv ellenére az akkori markáns társadalmi ellenállás következtében megmaradt. Ennek egyik kiemelkedő hozadéka az elektromos egészségügyi szolgáltatási tér adatállományának felbecsülhetetlen értéke, mely az egészségablak működési modellben ma már a lakosság mindennapi életében is gyakorlati segítség, és a mesterséges intelligencia egészségügyi alkalmazásához is jó adatbázisként jelenik meg. A magán egészségügyi szolgáltatói rendszer térnyerése az elmúlt években gyorsult fel, elsősorban a járóbeteg és szülészeti ellátásban, de egyre nagyobb mértékben megjelenik a fekvőbeteg szakellátásban is. A folyamat hátterében elsősorban a közellátó intézetek döntően pénzhiány miatti, de szemléletbeli problémákkal is színezett alacsony szolgáltatási színvonala és a hozzáférhetőségük romlása áll a fizetőképes kereslet növekedése mellett. A magánszolgáltatók új minőségi elemekkel is színesítik a rendszert, de ellátási volumenük növekedése a szűkös emberi erőforrás utánpótlás mellett a közellátás mennyiségének és minőségének sérülékenységéhez vezet.

Az alapellátás szükségszerű átalakítása a biztató reformkísérletek ellenére sem történt meg átfogó mértékben. A háziorvosi rendszer erőforrás-hiányos, sok a betöltetlen praxis, a hátrányos helyzetű települések ellátása esetleges. A sokkal korszerűbb és többrétű ellátásra képes csoportpraxisok és praxisközösségek kialakítása elszórt minta maradt. A háziorvosi hivatás sajnos nem vált vonzóvá.

Súlyos ellentmondás, hogy a család-és gyermekközpontú magyar társadalomban a rendszerváltás előtt jól működő házi gyermekorvosi ellátás a támogató egészségpolitikai szándék hiányában elhalóban van.

A kórházi és járóbeteg szakellátó rendszer tulajdonviszonyai és szerkezete ismételten egymásnak ellentmondó irányokba változtak, ami irányítási zavarokhoz vezetett. A jelenlegi döntően állami működtetésű kórházrendszerben egységes, szigorúan szabályozott, centralizált napi irányítási modell jelent meg. A központosított döntéshozatali rendszerben a döntések távol kerültek a végrehajtástól, a szubszidiaritás elvei alig érvényesülnek. A decentralizált döntési pontok megerősítése, a kórházi menedzsment nagyobb felelősségvállalási lehetősége a helyi feltételekhez sokkal jobban igazodó működéshez vezethetne. Az önkormányzati erőforrások bevonása, helyi közösségek egészségügyi intézményeket támogató szerepe is rendszerszerűen kiépítendő. Mindezzel párhuzamosan az elmúlt három évtizedben létrejött egy alternatív, sajátos kultúrát képviselő, a közellátáshoz szorosan kapcsolódó, abban szervesen résztvevő egyházi kórházi rendszer. Ebbe a zsidó felekezet és a görögkatolikus egyház egy-egy kórháza mellett ma két református és két szerzetesrendi római katolikus kórház, valamint a Máltai Lovagrend kórháza tartozik. Egyházi járóbeteg és krónikus egészségügyi közellátást végez még néhány kisebb intézmény is.

Ezeknek a szolgáltatóknak a finanszírozási és szakmai esélyegyenlősége nem garantált, az aktuális egészségpolitikai elbírálásokon alapszik, így holisztikus szemléletű, az emberi és spirituális értékekre kiemelten figyelő szemléletük rendszerszinten nem tud átütő értékként megjelenni.

Az elmúlt évekig az egészségügyi dolgozók, így az orvosok, ápolók és asszisztensek, valamint az egészségügyben dolgozó háttérmunkatársak bére is hátul kullogott az országos fizetési rangsorokban és messze elmaradt a nemzetközi versenytársakhoz képest is. Az ágazatban dolgozók fenntartható életszínvonala csak kerülőutakon volt biztosítható a jelentős túlmunka mellett is. Ezért súlyos morális árat fizetett és nagyon nehezen visszafordítható társadalmi presztízsvesztést szenvedett az egészségügy. Ez alapvetően hozzájárult az ágazatban dolgozók kiégéséhez és a kívülállók számára sokszor érthetetlennek látszó rögzült elégedetlenségéhez. Jelentős mértékű külföldi, magánellátás felé történő és ágazatból is távozó elvándorlás, a beiskolázások csökkenése, és így egyes munkakörökben jelentős munkaerőhiány is kialakult – döntően emiatt. Az elmúlt évtizedekben a rezidensek helyzetének stabilizálása, majd a jelentős orvosi béremelés, és ezzel párhuzamosan a paraszolvencia radikális eltörlése a rendszerváltást követő egészségügyi átalakítások egyik legfontosabb pozitív intézkedéssorozata, mely a katasztrofális emberi erőforrás jövőképet, a rendszer etikáját és szabályozhatóságát is pozitív irányba változtathatja.

Sajnálatos, hogy az új orvosi bértáblában nem jelennek meg a teljesítmény elemek, így motiváló hatása igen mérsékelt.

A szakdolgozói bértábla rendezése és a bérek méltányos emelése sokáig késlekedett, ami megosztottsághoz és elbizonytalanodáshoz vezetett. A hivatás társadalmi jelentőségéhez képest a bérek ezen a területen most sem motiválóak. A piaci versenyhelyzetben egészségügyi szolgáltatóknál alkalmazott „egészségügyben dolgozó” gazdasági és műszaki háttérmunkatársak az intézményi forráshiány mellett nehezen biztosíthatók.

Az egészségügyünk egyik legnagyobb baja a rossz belső kultúra. Önálló minisztérium hiányában az ágazat kormányon belüli súlya és a társadalmi presztízse rossz.

Az ágazatirányítási szerepet kapott Belügyminisztérium érthető okból rendközpontú, utasításos módszerekkel irányító belső világa a hivatástudatra építő, tudományos és emberközpontú szemléletű, és ezért jellegéből adódóan szabadelvűbb orvostársadalom működésétől idegen. Ez belső motivációvesztést és néhol ellenállást váltott ki. A forráshiány mellett az ápolók, de egyúttal az orvosok gyakori kiégése és motivációhiánya is oka annak, hogy a rendszernek az ellátottak irányába mutatott szolgáltatási színvonala alacsony. Az állami rendszerben a döntések távol kerültek a lakosságtól, ami a helyi kezdeményezéseket, tulajdonosi szemléletet is gyengíti. A rossz kommunikáció, esetleges logisztika és rendszerszinten alacsony hotelszolgáltatási körülmények bizalomvesztést okoznak, ami a kórházi működés esetében súlyos következményekkel jár. Az alacsony szolgáltatási színvonal ugyanis az ellátottak szemében tévesen a szakmai színvonal gyenge voltára utal. Ez a bizalomvesztés a magánellátások szakmailag indokolatlan mértékű térnyeréséhez és egyúttal a lakosság anyagi terheinek fokozódásához, valamint a közellátás erőforrás-hiányához is vezet. A szolgáltatási színvonal javítása és a bizalom helyreállítása így a rendszer elemi érdeke.

Fotó: Lambert Attila (archív)

Magyar Kurír