„Viaskodj, kutasd, ne hátrálj meg!” – Karol Wojtyła művészi világa (5. rész)

Kultúra – 2020. szeptember 24., csütörtök | 20:58

Születésének centenáriumára készülve újraolvastuk Karol Wojtyła – II. János Pál pápa szépirodalmi műveit. A szentatya művészi világát bemutató sorozatunk nem titkolt célja, hogy kedvet ébresszünk: vegyük kézbe minél többen alkotásait, merüljünk el ebben a nagy metafizikai mélységeket megnyitó, szemlélődő szövegvilágban. Ezúttal a Római triptichon első részének két versével foglalkozunk.

Különleges ez a kötet, hiszen verseit Karol Wojtyła már pápaként írta. Az eddig bemutatott művek (drámák és versek) egytől egyig a fiatal pap alkotásai; most, a Római triptichonban – ha úgy tetszik – az idős, bölcs, elképzelhetetlenül nagy felelősséget hordozó ember szólal meg.

Filozófia, teológia, művészet – mindhárom az igazságot keresi, a maga sajátos eszközeivel. És itt egy költő, aki filozófus és teológus, erős metafizikai érzékenységgel. És pápa – tegyük hozzá, hiszen ez sem utolsó szempont. Reá „biztatott a kulcsok öröksége”. Az ő vállán a mérhetetlen súly. Milliók tekintenek rá atyaként, Isten földi helytartójaként. Milliók várnak tőle útmutatást. És ő nem szűnik meg ámulni az ember titkán és nagyságán. Pedig mennyi tragédiát látott, tapasztalt, élt át; mennyi helyre elment, ahol ember embert kínzott és pusztított el. Hányszor láttuk szomorú arcát, hányszor éreztük, hogy az egész emberiség szenvedésének súlya ott nehezedik a vállán. A kereszt súlya. Hallottuk fájdalmas, de sosem megtört imáit, erőteljes felszólításait, amikor megtérésre szólított.

És mindennek ellenére, mégsem szűnt meg csodálni az embert! A végsőkig, rendíthetetlenül hitt. Istenben, aki a világot jónak teremtette. És az emberben, az Isten teremtményében, aki Istentől jön és útja végén Istenhez tér majd.

A Római triptichon versei ebből az ámulatból és ebből a hitből ihletődnek – erről mondanak el valamit. Erővel, szépséggel, felejthetetlenül.

Három rész alkotja a versfüzért. Az első, két verset tartalmazó rész címe: Az áramlat.

Aki ezeket a verseket írta, mélyen szemlélődő lélek és a teremtett világra egész életében szüntelenül rácsodálkozó ember. Síel, evez, túrázik… megannyi időtöltés, intenzív lét a természetben. Az erdőket és a forrásokat nézi: így, a természet titkait fürkészve gondolkodik a teremtett világról. És gondolatai mindig a látható, fizikai világon túli valóságra irányulnak. A teremtés mögött lévő Teremtőt keresi. És szemlélődése, titokkutatása mindvégig csordultig tele van ámulattal.

Erdei ösvény kanyarog tova
a hegyi patakok ritmusára:
e ritmus Téged nyilatkoztat ki,
Örökkévaló Ige.

Az Ámulat című vers első sorai ezek.

Mily csodás a Te hallgatásod
mindabban, amivel ezerfelől üzen
a teremtett világ…

A hegyi patak képe nem csupán konkrét természeti kép, hanem metafora. Kanyarulataival, ritmusával, mélybe hullásával és mindazzal, amit magával ragad, a patak útja az emberi élet mély jelképe.

Mit súgsz nekem, te hegyi patak?

Ezt kérdezi az ember, aki a hegyi utakon tett lépteivel kíséri a patak futását.
De a patak nem álmélkodik. És az erdők is némák.

A patak nem álmélkodik, midőn aláhull a mélybe,
s ritmusára az erdők is némán tűnnek tova –
hanem az ember álmélkodik!
A küszöb, mit bensejében a világ átlép:
az ámulat küszöbe.

Az ámulat az ember sajátja. Ez teszi naggyá, de a költő tudja: ez teszi magányossá is.

Magányos volt ő ámulatával
a teremtmények között, mik nem álmélkodtak
– beérték azzal, hogy élnek, majd elmúlnak.

De az ember is mulandó, a többi teremtménnyel együtt. És közben mindenekkel meg akarja osztani ámulatát.

„állj meg – bennem kikötőre lelsz”
„bennem a hely, hol
az örökkévaló Igére lelhetsz” –
„állj meg, e mulandóság értelemmel bír”
„értelemmel bír… értelemmel bír… értelemmel bír!”

Az ámuló, álmélkodó ember áll – nem tud betelni a teremtett világ szépségével és nagyszerűségével. És mindennel és mindenkivel meg akarja osztani örömét. Minden teremtménnyel – és minden emberrel!

Át akarja adni a hit örömét. Hogy tudja minden ember: hogy az örökkévaló Igét hordozza, és hogy a mulandóság, amit szintén hordozunk mindannyian, nem tragédia, nem kétségbeejtő valóság, hanem ígéret.

„értelemmel bír… értelemmel bír… értelemmel bír!”

Mintha a Római levél sorait visszhangozná a vers: „Ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely megnyilvánul rajtunk. Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára” (8,18–21).

A teremtés nem céltalan, és egyetlen teremtmény élete sem céltalan. Az ámuló ember, amikor belátja ezt, akkor elindul… a forrás felé. Meg akarja találni a lét Forrását – az élet titkához akar elérni.

Erdei ösvény kanyarog tova
a hegyi patakok ritmusára…

Ugyanaz a kezdet. De most A Forrás című verset olvassuk. És a lírai én most már nem az ismeretlen cél és torkolat felé vivő, lejtőkkel, zuhanásokkal teli útján követi a patakot, hanem hátrafordul, és elindul visszafelé.

Ha a forrásra akarsz lelni
a magasba kell törnöd, az árral szemben.
Viaskodj, kutasd, ne hátrálj meg,
tudod, hogy itt kell lennie valahol! –
Hol vagy hát, forrás? … Hol vagy hát, forrás?

Hol van hát a lét forrása? Mi ez a forrás? Miből lettünk? Miért lettünk?

Csend…
Csermely, te erdei csermely,
tárd fel előttem
eredeted titkát!

Te patak, te csermely – életem – mutasd meg eredeted titkát. Engedj betekintenem, adj bepillantást.

Engedd megnedvesítenem ajkam
a forrás vizével,
engedd megéreznem üdeségét,
éltető üdeségét.

Hadd ízleljem meg a forrást, hadd ismerjem meg a titkát – hadd ismerjem meg az igazságot – az édes, életet adó igazságot. Hadd ismerjem meg Istent, hadd ízleljem Őt.

Két vers Az áramlat című ciklusban. Kétféle irány. Az ember először átengedi magát az áramlatnak, a többi teremtménnyel közösségben. De megérzi a titkot: egyedül van a teremtés titkára való rácsodálkozásában. Egyedül az ámulatban. Egyedül tesz fel kérdéseket, és egyedül döbben rá, hogy a mulandóság, ami minden egyes teremtmény sajátja és sorsa – „értelemmel bír”.

És akkor döbbenetében megáll, és tudja már, mire kényszeríti az értelem: véglegesen magányos útjára kell lépnie, hátat fordítani, kilépni az összes teremtményt sodró áramlatból, és szembefordulva vele, fölfelé törni – viaskodva, kutatva, meg nem hátrálva – a forrás felé. Azért, hogy választ kapjon és az értelem útján eljusson az eredetig.

Ez a költő, aki teológus és filozófus, nem állhat meg, amíg oda nem ér egészen a küszöbig, a titok közvetlen közelébe. És ott valóban ujjongva mondhatja a prófétával: „Örvendezve örvendek az Úrban, és lelkem ujjong az én Istenemben, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett engem, és az igazság palástját terítette rám” (Iz 61,10).

* * *

A Római triptichon Lengyelországban és a Vatikánban is 2003-ban jelent meg. A magyar fordítás sem késett soká, elkészült, és a kiadás is megjelent már ebben az évben, az Új Ember Kiadó gondozásában. A verseket Zsille Gábor fordította, Koncz Éva közreműködésével. (A szövegben idézett részletek innen származnak.)

Fotó: ocdn.eu

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria