A Magyar Fotográfiai Egyesület galériájában (Budapest, Belgrád rakpart 17. V. emelet. Kapukód: 31*7540) május 22-ig látogatható a tárlat a délutáni és kora esti órákban.
Palkó Juliánnal a kiállítás kapcsán a Ferences Média munkatársa, Ádám Rebeka Nóra által készített interjút, az alábbiakban ebből olvashatnak részleteket.
– Érted vagyok! – ezzel a címmel nyílik fotókiállítása a Magyar Fotográfiai Egyesület galériájában. Miért éppen ezt a címet választotta?
– Az eredeti címötletem az volt, hogy Érted teremtett engem az Isten, mert számomra ez fejezi ki leginkább azt, amit a képekkel mondani szeretnék. Amikor azonban a bemutatkozó szöveget elküldtem a szervezőnek, visszajelzésként azt kaptam, hogy talán túl sok benne a közvetlen istenes utalás, és érdemes lenne egy kicsit visszavenni ebből. Így született meg az „Érted vagyok” cím. Utólag viszont rájöttem, hogy ennek a rövidebb változatnak van egy nagyon szép, mélyebb rétege is. Egyrészt benne van az, hogy
a teremtett világ, a természet, amit fotózok, mintha folyamatosan ezt mondaná az embernek: „érted vagyok”.
Másrészt viszont a szerzetesi élet lényege is az, hogy az Istenért és az emberekért él. Ahogy XVI. Benedek pápa megfogalmazta: Krisztus egész személyének lényege ebben az egy szótagban sűríthető össze, „-ért”, azaz az Atyáért és az emberekért való lét.
A szerzetes pedig „szorosabban” követi Krisztust; neki is, mint Istennek szentelt személynek, Istenért és az emberekért van hivatása létezni.
Ezért lett végül számomra is hiteles ez a cím.
– Mi inspirálta a fotókiállítást?
– Két évvel ezelőtt történt Budapesten, a Stadionok buszpályaudvaron, ahol éppen a buszra vártam, hogy hazajussak Szentkútra. Előttem állt néhány méterrel a sorban egy úr. Egyszer csak hátrajött hozzám, és bemutatkozott. Mészáros Ödön volt, a Magyar Fotóművészek Világszövetségének tagja. Látta a képeimet a szentkúti zarándokházban, ezért felajánlotta, hogy tartsak kiállítást az ő galériájukban, és adott egy névjegykártyát. A várható költségekre gondolva nem mozdultam ebbe az irányba, sőt, a névjegykártyát sem tartottam meg. Később, nyolcszáz éves rendi jubileumi események kapcsán (1226-ban költözött el ebből a világból Szent Ferenc), és mert egyfajta missziós lehetőséget láttam a dologban, meggondoltam magamat. Kértem az Urat, hogy találkozhassak ismét Mészáros Ödönnel. És íme, néhány hónappal ezelőtt, ugyanazon helyen, megismétlődött a két évvel ezelőtti szituáció, de ezúttal nem jött oda hozzám. Én a buszon, a mátraverebélyi leszállásomhoz igazítottam a megkeresését. Ki sem tudtam volna kerülni, mert a leszálló, hátsó ajtónál ült. Igent mondtam, és kaptam tőle egy újabb névjegykártyát. (…)
– Az ön képeihez minden esetben személyes történet is kapcsolódik. Megosztana egy ilyen élményt?
– Nem minden képeimhez kapcsolódik rendkívüli történet, de minden esetben tudtam, hogy az Úrtól kaptam ajándékba a képet, és ez növelte az örömömet. Íme egy példa: 2013. május 29-én, egy hajnaltól reggelig tartó sikertelen „vadászat” után egy bokorsorhoz érve azt gondoltam, hogy már nem reménykedhetek abban, hogy jó képet kapok ajándékul. Ekkor erősen megkísértett a kétségbeesés, miszerint nincs reményem az életemet illetően. Ésszel hadakoztam a kísértés ellen, mondván, hogy Krisztus az én reményem, de nem győztem. Ekkor a legbensőmben kaptam egy ígérettel teli, meggyőző erejű utasítást: „Menj csak a bokorsor mögé a sarokba.” A magas fűben először az őz hátát láttam meg, majd felemelte a fejét, szájában a sárga virággal. Az ajándék, valamint az Ajándékozó miatt minden kísértésem eltűnt. Mindent betöltő, igazi vigasz és öröm szállt rám. Az őz a sárga virággal a remény képe. Remény mindig van! (…)
– Tavaly a Sapientián láttam a rendtársaival közös tárlatot. Az egyik fotóján hét szarvas áll gyönyörű hajnali fényben. Ez a kép hogyan született?
– (…) 2022 nyarán, szabadnapjaim hajnalain, két órakor keltem, hogy még sötétben a leshelyen lehessek. Többszöri sikertelen próbálkozás után, július 11-én reggel 5 óra 32 perckor, minden tökéletes volt az eredményes kép megszületéséhez: a felkelő Nap ragyogó fénye, tiszta látási viszonyok, és a szarvasok is a legjobb pozícióban sétáltak. Aznap Szent Benedek apát ünnepe volt. Isten és Szent Benedek ajándékának tartom ezt a képet. A szarvasok között teljes a béke, amint azt a hetes szám is mutatja, ami a teljesség száma. Európa fővédőszentje ezzel a képpel, talán Európa népeinek teljes megtéréséért, egységéért, békéjéért is kiált.
– Miben látja a saját fotózási stílusának különlegességét?
– Én nem vagyok klasszikus értelemben vett természetfotós. Nem építek leshelyeket, nem szervezem meg előre a képet, nem „irányítom” a helyzetet. Inkább csak jelen vagyok: sétálok, figyelek és várok. Ez azt jelenti, hogy így tulajdonképpen minden kép ajándék Istentől. Azt fotózom le, amit ő aznap ad nekem.
Ami jó kép születik általam, az mind Isten ajándéka, hogy gyönyörködhessek, örvendezhessek a teremtett világ szépségének. Isten a saját szépségéből, jóságából mutat meg nekem valamit, amikor a természet szépségét feltárja előttem.
Csak vele akarok lenni, amikor fényképezőgéppel a kezemben kimegyek a természetbe. Egyedül félelmetes és ijesztő lenne számomra az állat- és növényvilág. Vele viszont, amikor csak ő és én vagyok, és a természet szépségét feltárja nekem, biztonságban, békében és örömben vagyok.
Ha eredménytelen a „vadászat”, azt szoktam mondani, hogy „az Úr adja a halált, és ő adja az életet; alvilágra ő küld, és ő hoz fel onnan.” (1Sám 2,6) Ha Jézussal járok, a Jóisten szemével kezdem látni a világot, és az ő szemével nézve minden teremtmény szép.
Vele kékebb az ég, zöldebb a fű, és az egész teremtés mintha azt kiáltaná felém: érted teremtett engem az Isten.
Ilyenkor ünnepel körülöttem a természet, és ebből az ünnepből kapok néha egy-egy képet, hogy később is gyönyörködhessek benne, és másoknak is megmutathassam.
– Mondhatni: ezt a megajándékozottságot szeretné továbbadni a mostani kiállítással?
– Eredetileg az volt a vágyam, hogy olyan embereket is megszólítson, akik nem járnak templomba. Lehet, hogy végül mégis inkább csak hívők jönnek el, de az sem baj. Egyre inkább úgy látom: amit kaptam, azt nem tarthatom meg magamnak. 67 éves vagyok, és érzem, hogy az idő véges. Amit lehet, most kell elmondani. Lehet, hogy valaki ezt túl személyesnek vagy akár dicsekvésnek tartja. De én ezt már nem így nézem. Mindenkinek tudnia kell, hogy van Isten, és úgy van Ő, ahogy azt a Názáreti Jézus feltárta és a Katolikus Egyház tanítja. Ha nem is feltétlenül művésziek a képeim, remélem, hogy nem csak nekem, hanem másoknak is üzen valamit az Úr általuk. (…)
Palkó Julián OFM ferences szerzetes és pap 1958. december 7-én született Bonyhádon, bukovinai székely családban. Kakasdon nevelkedett. 1983-ban gépészmérnöki diplomát szerzett a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd a Központi Fizikai Kutatóintézetben dolgozott. 1987-ben bevonult a Kapisztrán Szent Jánosról Nevezett Ferences Rendtartományba. 1991-ben mérnöktanári diplomát szerzett, és ugyanebben az évben örökfogadalmat tett a ferences rendben. 1992. szeptember 21-én Paskai László bíboros pappá szentelte. Jelenleg Mátraverebély-Szentkúton szolgál.
Forrás: Ferences Média
Szöveg: Ádám Rebeka Nóra
Fotó: Mátraverebély-Szentkúti Nemzeti Kegyhely honlapja és Facebook-oldala; Palkó Julián OFM
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria


