A párhuzamosok nem csak a végtelenben találkoznak – Barsi Balázs és Várszegi Asztrik a Sapientián

A Sapientia Szabadegyetem rendkívüli alkalmán először Bagyinszki Ágoston OFM rektor köszöntötte a jelenlévőket, illetve „a két szenior, de lélekben fiatal szerzetestestvért” – akiktől, mint mondta, a főiskola nevébe foglalt bölcsességet reméljük –, valamint a közönség soraiban helyet foglaló Udvardy György veszprémi érseket.

A Sapientia rektora átadta a szót az esemény moderátorának, Hegyi Lászlónak, aki szerint „a két legismertebb magyarországi szerzetessel” találkozunk ma – és ezekre a szavakra a közönség soraiból mindenki által jól hallhatóan felujjongott a legfiatalabb, pár hónapos résztvevő. 

Hegyi László elmondta: a témákat és a kivetített régi fotókat nem egyeztették a két születésnapossal. Végül tapssal kísérve belépett a terembe Várszegi Asztrik és Barsi Balázs.

Az Auditorium Maximum katedrája átalakításával bensőségesebb beszélgetésre alkalmas környezetet hoztak létre, és helyet kapott egy monitor, amelyen a két főszereplő is láthatta a kivetítőn éppen megjelenő meglepetésfotókat.

Hegyi László elsőként a reakciókat osztotta meg, amelyeket a beszélgetés ötletére kapott másoktól: „ők tűz és víz”, „náluk már nincsen tétje semminek”. „Most kezdődik az élet” – mondta erre derűsen Várszegi Asztrik, aki „egészséges, szabad és boldog”, ha elfárad, leül, pihen, majd megy tovább. Barsi Balázs kisgyerekhez hasonlította magát, aki nem ér rá azon gondolkodni, hogyan érzi magát. A moderátor elárulta azt is, hogy Barsi Balázs a beszélgetés előtt „nyers, őszinte, botrányos” kérdéseket kért.

Várszegi Asztrik kifejezte csodálkozását, hogy

egy ember a létezésével az Egyházhoz kapcsolhatja az egyébként oda nem tartozókat: „Meg ne halj, ki lesz az ateisták püspöke?!”

– szegezték neki egyszer a költői kérdést.

Barsi Balázs a „tűz és víz” képhez hozzátette, két szimbólumról, két ősképről van szó, melyek ambivalensek, például Isten is tűz, de a pokolhoz is kötődik ez az őselem. Majd hozzáfűzte: „Ha Szent Ferenc tudta volna, hogy így értelmezem ezt, nem írta volna meg a Naphimnuszt.”

Hegyi László 1945. április 4-ével indította a beszélgetés idővonalát: ezt a napot felszabadulásként kellett ünnepelni a két szerzetes gyerekkorában – ugyanakkor ez volt az a nap például, amikor kiutasították Angelo Rotta nunciust Magyarországról.

Ezen a ponton a kivetítőn a főszereplők szüleinek esküvői fotóit láthattuk: egy sióagárdi, népviseletbe öltözött párt (Barsi Balázs szüleit), és egy polgári öltözetet viselő, mosolygó fiatal párt Sopronból (Várszegi Asztrik szüleit).

Asztrik atya elmondta, árnyékban, háttérben, zughittanra járva telt élete első tíz éve, miközben otthon szeretetben éltek. Barsi Balázs rengeteg kegyelmet kapott az elzárt kis faluban, ahol felnőtt; úgy érzi, a család még inkább család, az Egyház még inkább Egyház lett a nehézségekben. Burokban születtem – mondta, hozzátéve a későbbi felismerést:

az egész világ burokban van.

A fotókon a kis Istvánt (Barsi Balázs) és a kis Imrét (Várszegi Asztrik) láthattuk, elsőáldozásuk után. Balázs atya megosztotta, hogy már akkor tisztán látta, mi az Eucharisztia; Asztrik atya pedig arról beszélt, hogy a keresztény család élő hite beivódik az emberbe.

Sopronban már korán bekúszott a család életébe a politika. Várszegi Asztrikot mindig figyelmeztette édesanyja, hogy senkinek el ne mondja, amit otthon hall. Mégis, amikor kisfiúként 1956-ban látta, hogy szedik le a nagy vörös csillagot, boldogan felhívta egy utcai fülkéből az anyukáját, és elújságolta neki az örömhírt – az anyukája meg „a keresztvizet is leszedte” róla az óvatlanságáért.

„Megéreztük tízévesen a szabadság élményét” – tette hozzá később az erről a korszakról elhangzottakhoz, amelyről mindketten több emléküket is elmondták a hallgatóságnak.

Hivatásuk alakulása kapcsán Barsi Balázs többek között megosztotta, hogy bencés gimnáziumba járt, ahol egy ferences laikus testvér volt a sekrestyés, ő dugdosta el neki a Szent Ferenc-életrajzokat.

A szerzetesrendek feloszlatásához ért az idővonal. A Sapientiát fenntartó három rend (a bencések, a piaristák és a ferencesek), valamint még a Szegény Iskolanővérek kongregációja továbbműködhetett az oktatásnak köszönhetően, a ferencesek esetében ezt a feladatot frissen felvállalva.

Asztrik atya szülei finoman szólva sem örültek fiuk szerzetesi hivatásának – de ez is, mint szinte minden az este folyamán, anekdotikus formában hangzott el. Így a fel-felcsattanó nevetések határozták meg az este hangulatát.

Balázs atya szerint

a jó szerzetes az, aki mindig Isten körül forog; „a tökéletes szeretet életformája”.

Erről eszébe is jutott egy történet, amelyben valakinek felrótták, hogy még szentmise után is rögtön dühöngeni kezd, mire az illető szerzetes felcsattant: „Nem szeretetre tettem fogadalmat!”

Barsi Balázs úgy látja:

a szerzetesség jövője, hogy oázissá kell válnia.

Közben a vetítővásznon már a diakónusszentelés fotói tűntek fel. Asztrik atya évfolyama volt az utolsó, akiket még kopaszra nyírtak – ennek kapcsán a kopaszság eltérő értelmezéseit említette meg: hol politikai tüntetésnek vették, hol a szentség jelének.

Nyugatra tett útjaikról kérdezte őket Hegyi László. Várszegi Asztrik először visszakanyarodott a meghatározó soproni évekhez: pár száz méterre laktak a bencés templomtól, még a galambfarmját is a templomi galambokból alakította ki. Német nyelvtudása miatt Kelet-Németország volt gyakori célpont, Erfurthoz kötődik nagyon; míg Balázs atya franciásként Strasbourgban töltött hosszabb időt.

Valahogy visszakanyarodott a beszélgetés a hajviseletekhez. Balázs atya említette, hogy ide-oda fésülte a haját. Ha úgy hordaná, mint az egyik fiatal testvér, John Henry Newmanre hasonlítana – mondta, ismét nagy nevetést kiváltva.

A fotókon ők, fiatal szerzetesként, majd magiszterként... Magiszteri tevékenysége eredményeit Asztrik atya vegyesnek látja. A kérdés az, hogy a szerzetes hogyan viszonyul az élő Istenhez, a tűzhöz… Barsi Balázs a rendszerváltás körüli gyarapodásról beszélt; úgy gondolja, a válság most is hozhat majd több hivatást.

A kivetítőn statisztika a katolikusok számának apadásáról. Hegyi László utalt rá, hogy beszélgetőpartnerei egy üldözött Egyházból indultak, míg most egy támogatott Egyházban élnek.

Várszegi Asztrik visszaemlékezett a II. Vatikáni Zsinat idejére, akkor voltak fiatalok, jóllehet a hírekből nem sok jutott el hozzájuk; egy változó korszakban az élő Istenhez és a kezdetekhez kell igazodni – mondta. Koptul tanult annak idején Kákosy László egyiptológustól; szakdolgozatát is ebből írta, mert a szerzetesség kezdetei izgatták.

Válság idején fontos visszatérni a forrásokhoz, illetve a tiszta forrásokat választani.

Barsi Balázs OFM II. János Pált idézte, miszerint jelen kell lennie a médiában az evangéliumnak – „de nem nekem”, tette hozzá (közben azt is felidézte, hogy régen figyelmeztették a tévénézőket a vallásos tartalmak előtt). John Henry Newmanről beszélt, valamint a kereszténység első századainak zűrzavaráról, amikor annyira új volt még minden, amit a Názáreti Jézus hozott. Megosztotta egy verbita missziós történetét is, akinek valahol a brazil őserdőben azt mondták a helyiek, van legfelsőbb istenük (Tupã), de „ő nem szól hozzánk, és mi sem szólhatunk hozzá”. Mint a „mozdulatlan mozgató” a filozófiában – magyarázta.

Az utódokkal kapcsolatban Asztrik atya elmondta: 27 év után érezte, hogy elfáradt, már nem tud újat adni a rendjének. Ekkoriban járt Rómában, ahol a jelenlegi prímás apát előadásán megtudta, mit kell tennie egy „lepasszolt főapátnak”: el kell utaznia, mert otthon folyton csak bosszankodna, és ő is idegesítene mindenkit. Mivel ő Pannonhalma nélkül már nem nagyon tud létezni, csak öt hónapra ment el Szlovéniába. Aludt, úszott, hasonló „lepasszolt főapátokkal” beszélgetett – ezalatt otthon elindult az új élet.

Nem rólam van szó, hanem Jézus Krisztusról és egy ügyről”

– magyarázta, hozzátéve, úgy látja, a bátorítással tud a legtöbbet segíteni a következő nemzedékeknek.

Végül az épített örökség került szóba, a pannonhalmi nagy építkezések („Ti Sztalinvárost csináltatok Pannonhalmából” – kapta meg Várszegi Asztrik egy domonkostól, mikor tizenhat építkezés zajlott egy időben), valamint a Sümegcsehiben megszületett, John Henry Newman nevét viselő kis templom. Utóbbiban Udvardi Erzsébet Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas festő táblaképe látható, akit arra kért Balázs atya, fesse rá Newmant is, noha akkor még szentté sem volt avatva.

Fotón a pannonhalmi biomassza-fűtőmű… Ennek kapcsán felidézte a moderátor Udvardy György érsek szavait, aki szerint a két ünnepelt látja a jövőt.

 

Hegyi László még hozzátette: igen, egyikük 13 évvel előre látta Newman szentté avatását, másikuk meg a gázárrobbanást. Barsi Balázs megjegyezte, ebben tulajdonképpen a gondoskodás van; majd ismét megnevettetve a hallgatóságot felidézte a régi mondást: „A trágyadomb mellett nyílnak a legkövérebb liliomok.”

Végül Bagyinszki Ágoston rektor megköszönte az estét, melyre valószínűleg mindenki azért jött el, mert az elmúlt években, évtizedekben valamilyen ajándékot kapott a két 80 évestől – majd két fiatal szerzetes átnyújtotta az ünnepelteknek a születésnapi ajándékokat.

Hegyi László is köszönetet mondott, hogy tanúi lehettünk: a párhuzamosok nem csak a végtelenben találkoznak.

Szöveg: Verestói Nárcisz

Forrás és fotó: Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola

Magyar Kurír