Gimis különkiadással jelentkezett a Szólj be a papnak! csapata Budapesten

Megszentelt élet – 2019. április 12., péntek | 20:20

Nagy fába vágta a fejszéjét Budapesten a Szólj be a papnak! csapata. „Miért engedi Isten a rosszat?” címmel középiskolások kérdéseit várta Dejcsics Konrád OSB és Nagy Bálint SJ április 11-én a Patrona Hungariae Iskolaközpont dísztermében.

Miért van rossz a világban, ha az Isten jó? Miért engedi Isten a rosszat? Hol van Isten a bajban? Imádkozom, de nem hall, vagy nem is érdeklem? – fogalmazta meg a Szólj be a papnak! csapata a meghívó plakáton a gimis különkiadás témáját. 7-8 tanítási óra után, mozi, fagyizás, lazulás helyett lehetett választani egy szimpla, hétköznapi csütörtök délután a filozófia és teológia mélységeit feszegető témát. Elég képtelennek hangzó vállalkozás volt ez a Szólj be a papnak! kezdeményezőitől. Mégis, a Patrona dísztermében felállított feltűnően sok szék megtelt diákközönséggel, akiknek voltak kérdéseik, és volt figyelmük, hogy a kétórás beszélgetés során meghallgassák az időnként hosszúra nyúló válaszokat.

A pódiumon két szerzetes ült: Dejcsics Konrád bencés, a Pannonhalmi Főapátság kulturális igazgatója és a rend pannonhalmi gimnáziumának hit-, német és latintanára, valamint Nagy Bálint jezsuita, a budapesti Sodrás utcai Xavéri Szent Ferenc-rendház elöljárója, a magyar provincia hivatásgondozója, a rend miskolci gimnáziumának korábbi iskolalelkésze. Őket kérdezte a Panama-napon a püspöki kérdezz-felelekben már közreműködő sportriporter, Hortobágyi Tibor.

A két szerzetes diákok közt zajló múltja és jelene erősítette a reményt, hogy megtalálják az utat a filozófia és teológia útvesztőiben a fiatalok érdeklődéséhez. Arra vállalkoztak – ahogy ezt a szervezők nevében Hortobágyi Ferenc megígérte –, hogy mindenre válaszolnak. A diákok ezt komolyan vették, és jöttek mind provokatív, mind kényes kérdések is. Konrád és Bálint belementek a kihívásba. Az egyházi tabukat is feszegető szemléletű, a fekete-fehér látásmódot elutasító feleletekben benne volt a kétség, hogy ők is keresik a válaszokat, ugyanakkor mégis tudtak valós és biztos fogódzókat adni. Őszinteségük, nyíltságuk nemcsak a fiatalok érdeklődését nyerte meg, de a visszajelzések szerint a bizalmát is. Ahogy Hortobágyi Tibor fogalmazott: ezen a délutánon sok ajtót sikerült kinyitni.

A kérdések nagyon különböző területeket érintettek. Elsőként a témaadó problémát boncolgatták – miért engedi Isten a rosszat, honnan a rossz? Mit jelent a keresztség, meghallgatja-e Isten imánkban kéréseinket? Szóba került az önkielégítés, a keresztség és az áteredő bűn, a bűnösség, a kollektív büntetés elve, a „miért büntet engem Isten?” gyakorta hallott tapasztalata, a feljebbvalóval szembeni engedelmesség, a „vallássérültség”, az Egyház elvilágiasodása, gyónás, bűnbocsánat.

Nagy Bálint bevezetésében az alaptézist az elméleti, filozófiai-teológiai síkról személyes kérdéssé formálta: Ha esztek a fáról, meghaltok – miért nem lehet enni a teremtéstörténet fájáról? Hol vagyok én ebben a kérdésben? Bálint arról beszélt, mindenki életében van egy ilyen fa – papként nem lehet feleségem, rosszabbul nézek ki, mint az osztálytársam, nem olyanok a szüleim, mint kellene –, van egy rossz, amit tapasztalunk. Ha elkezdünk a „fánk” körül élni, egyre kevésbé látunk mást tőle. Ha ezzel a kérdéssel a szemünk előtt élünk, miért van rossz, az leszűkíti a látásmódunkat, és abba a kísértésbe esünk, hogy abbahagyjuk az imát, amiben beszélgetünk Istennel. De a rosszal nincs vége a történetnek. Párhuzamot vont: az édesanya elviszi lyukas fogú gyermekét a fogorvoshoz. Tudja, hogy fájni fog neki a beavatkozás, de megengedi ezt a fájdalmat. Jézus miért vállalja a keresztre feszítést? Hogyan lenne e nélkül feltámadás? „Vannak olyan szenvedések, amin át kell menni az életben, mert belőlük nagyobb jó születhet. Nem a rossz az utolsó szó.”

Bálint úgy gondolja, fontos más nézőponttal élni: Ha csak a bűneinket látjuk, ha ez van a középpontban, ez fog ránk hatni. Ahogyan a vízen járó Péter bűnei súlyába gondol bele, mi is elkezdünk süllyedni. És tévesen azt gondoljuk, akkor vagyunk keresztények, ha legyőzzük a bűneinket. Nem. Akkor vagyok keresztény, ha Istennel vagyok. Felemelem a tekintetem, Istenre nézek, vele beszélek, és megélem, hogy néha tudok a vízen járni. Így erőfeszítéseimnek arra kell irányulni, hogy vele legyek, akkor nem arra fogok figyelni, miért jönnek hullámok.

Dejcsics Konrád szerint különbséget kell tennünk a rossz mint egy cselekedet büntetése és a szenvedés között. A szó első értelmében egy szabály, egy tilalom megszegése történik, ami rossz következményekkel jár. A másik rossz, a szenvedés, amikor rajtunk követik el a határátlépést. Mi vagyunk az áldozatai, mi szenvedjük el a következményeit. Ha azt firtatjuk, miért engedi Isten a rosszat, az felveti a kérdést, honnan jön a rossz. Sokfajta válasz közül Konrád a teremtéstörténetből indult ki. Ennek végső üzenete az, hogy Isten gondoskodik az emberről. Ha esztek erről a fáról, meg fogtok halni – ezt tudja az emberpár. De ez a halál nem az elháríthatatlan biológiai adottságunk. Nem azt mondja a mítosz, hogy emiatt vált volna halandóvá az ember, különben örökké élt volna. Megtörténik, esznek a fáról, és nem halnak meg, hanem észreveszik, hogy mezítelenek. Látva a fügelevél szánalmas takarását, Isten betakarja őket. „Isten még elszakadásunkban is gondoskodik rólunk” – ez a végső üzenet.  

Folytatva a témát a két szerzetes a következő kérdést kapta: Ha a keresztelés mentesít az áteredő bűn alól, miért leszünk később mégis bűnösök?

Konrád arra mutatott rá, a keresztség legfontosabb mozzanata nem az, hogy eltörli bűneinket, hanem az, hogy általa belépünk Jézus kereszthalálába, és feltámadásába temetkezünk el. Szimbólum: átmegyünk a vízen, összecsap felettünk, utána kiemelkedünk. Ez a szimbolikus cselekvés vezet el minket arra, ami Jézussal a halálban és feltámadásban történik. Ez az identitás az új, a keresztséggel Jézus Krisztus élete, halála és feltámadása van rajtunk.  

Nagy Bálint a következőképpen értelmezte a kérdést a maga számára: Meg vagyok keresztelve, de mégis érzem magamon a bűn kísértését. Azt hangsúlyozta, az emberben a rosszra való hajlam nem szűnik meg a keresztséggel, a kérdés, hogy mit kezd ezzel a valósággal. A keresztség bekapcsolja egy közösségbe, belép egy családba, egy biztonságot nyújtó test tagja lesz.

A következő kérdés az imára vonatkozott: Kérek valamit az imában, és az nem valósul meg. Miért nem? Isten jobban tudja, mi jó nekem, talán tanítani akar? Akkor minek kérjek?

Ez fontos téma nekem – mondta Bálint. Rosszat kérek, rosszul kérek? Mit és hogyan kellene kérnem? – boncolgatta tovább a kérdést, és azt fogalmazta meg, a kérdés hátterében az búvik meg, mire vágyom igazán. Tudom, mire kellene vágyni, de valóban vágyom arra? Nem könnyű megfogalmazni, mi zajlik bennem, és meghallom-e, mire vágyik Isten velem kapcsolatban. Érdekel engem, mit szeretne velem Ő? Úgy imádkozom, hogy a saját hangomat hallom csak? Miért nem hallom őt – figyelek egyáltalán a válaszára, tudok rá figyelni, engedem-e Őt is szólni vagy csak én beszélek? – összetett a kérdés, átgondolást igényel.  

Konrád szerint nem feledkezhetünk el arról, hogy az imádság dialógus, ugyanúgy kell megélni, mint az embertársunkkal egy szeretetkapcsolatban folytatott kommunikációt. „Ha Isten vágyteljesítő számunkra, akkor felnőtt-gyerek viszonyban látom kapcsolatunkat. Ez a kapcsolat korai stádiuma. Később, a kapcsolat érésekor, felnőtt-felnőtt viszonyban valóban dialógussá válik, amikor elmondom a vágyaimat, hallgatom Isten válaszát, amire oda kell figyelnem.”

Miért engedte Isten, hogy az Egyház a középkorban elvilágiasodjon? – tették fel a diákok a kérdést. Jogos a kérdés mögötti felháborodás – mondta Bálint, de a következtetéseket nem Istenről, hanem az Egyházról kell levonni. A probléma ma is itt van köztünk. Hogyan engedi meg Isten, hogy a nevében embereket gyilkoljanak, hogy visszaéljenek gyerekek bizalmával? Ezek a kérdések az Egyház akkori és mai szervezetét kérdőjelezik meg, ahol mi emberek vagyunk az aktív cselekvők. Tehát önmagunknak kell feltenni a kérdést, nekünk van okunk a szégyenkezésre és a pirulásra.

Casta meretrix – amit nehéz lenne kimondani, azt az Egyház latinul mondja ki – fogalmazott válaszában Dejcsics Konrád. „Casta azt jelenti, szűz, tiszta, a meretrix pedig szajha. Az Egyház egy szent szajha. Ezt mondjuk magunkról. Vannak vallási sérültek, vannak a mi közösségünknek sérültjei. Az Egyház, a mi közösségünk, könnyen odaadja magát valami másnak, mint az Istennek. De mégis casta, szűzi tisztaságú, mert Istentől ered.” Egy másik kifejezés szerint az Egyház Isten népe. „Gyermek volt még Izrael, amikor megszerettem, felneveltem, és másnak adta oda magát. Mégis feleségül veszem” – utalt Konrád az Ószövetségre. „Ami jó benne, az Istentől van, de mi emberek beletesszük a házasságszédelgő mivoltát, ez a mi részünk.”

Folytatva a bűn és bűnösség, kollektív bűn és bűnösség kérdéseit, arról folyt a diskurzus, hogy bár az ember látszólag nem tud változtatni a történelem menetén, mégis változtat azáltal, hogy ő maga másként van ott. Bálint szerint az az ember tudja magát bűnösnek gondolni, aki érzi, hogy szeretik, aki maga is szeret. „Ha érzed, hogy bűnös vagy, akkor jó helyen vagy, mert csak szeretetkapcsolatban lehet bűnt elkövetni. Ha szereted a másikat, fáj, hogy megbántottad. Aki nincs jól, abban ez a téma nem jön elő. Akkor nem érdekel. Ha fáj, hogy bűnösnek érzed magad, akkor nem félj újra és újra odavinni az Úr elé!”   

A gimnazistákat érdekelte, vajon az önkielégítés a fogadalom megszegésének számít-e. Bálint szerint az önkielégítés egy jelenség, ami mutat valamire. Természetesen ez egy szerzetesnél nem megengedhető. Nem fér bele, mert arra törekszünk, hogy szeretnénk egészen szeretni, egyre tisztábbá válni. De ettől még nem kell megijedni. Ha pusztán magára a jelenségre fókuszálunk, ugyanúgy leszűkítjük a látásunkat, mint ahogy előbb a rossz kapcsán a fáról beszéltünk. Az önkielégítésben az örömet önmagamnak okozom, ez kevés, de a cselekedetem mutat valamire. Miért indult el egy ilyen jellegű vágy? Ha pusztán le kell győzni a vágyat, az nehéz, mert maga a nemi öröm ajándék. Gyakorta túlterheltség, depresszió, magány van a háttérben, amikor nem dicsér meg senki, és magamat kell jutalmaznom. Ha ezt felismerem, ezzel már lehet imádkozni. Az önmarcangolás önmagában nem jó. Egy tanulási folyamat részeként tekintve rá a helyére kerül. Az élet olyan, hogy el lehet esni, de fel kell kelni és újra elindulni. Egy szeretetkapcsolatban tud az egész a helyére kerülni, abban a kapcsolatban kell látni ezt is, amiből élet születik, ami miatt papok, szerzetesek lettünk. Konrád szerint a szerzetesi fogadalmak irányok, melyek mentén éljük az életünket. A bencés szerzetes úgy látja, nem jó, hogy bűn és nem bűn kategóriáiban élünk. Nem erre kellene fókuszálnunk. Ezzel együtt vannak helyzetek, amikor a fogadalmaink, a másiknak tett ígéretünk megszegése súlyos következményekkel jár. Ilyen bűn például a házasságtörés. Az önkielégítés azonban felveti a kérdést, bűn-e egyáltalán. Nem könnyű eldönteni, ez egy határ. Ezért kell arról elkezdeni beszélni, hogy vagyunk a szexualitásunkkal, a saját életünkkel. Egy 17-18 évesnek, aki a biológiájával küzd, egészen máshol van az önkielégítés az életében, mint egy 40 vagy 70 évesnek. „Bennem mindig az merül fel, ha felülről nézek a dolgokra, ha általános kategóriákban gondolkodom arról, mi számít bűnnek, akkor az etika felől közelítek. Az egyén felől, az életem felől közelítve arra kell ránéznem, hogyan jutok az adott helyzetbe.”

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria