„Szeretek csapatban dolgozni” – Interjú Écsy Gáborral, a Katolikus Karitász leköszönő igazgatójával

– Beszélgetésünk előtt néhány nappal vette át az állami kitüntetést, amihez gratulálunk! Nemrég Bajóton indította el a Zöldellő kertek elnevezésű projektet: a Katolikus Karitász több mint egy évtizede segíti a rászoruló családokat vetőmagokkal. De ez csak egy szelete a szervezet tevékenységének, amely a rendszerváltozás után indult újra. Hogyan emlékezik erre a „hőskorra”?

– A Karitász újraindulását egyházmegyénkben az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye zsinata előzte meg, amely kimondta, hogy karitászcsoportokat kell szervezni minden plébánián, és létre kell hozni az egyházmegyei központot is. Ez lett a Szent Erzsébet Karitász Központ, amely ugyanott kezdhette meg a működését, ahol 1931-ben megalakult, Budapesten, a Hunyadi téren. Bajzáth Ferenc atya vezetésével beindult a karitászélet, lelkes önkéntesekből verbuválódtak a plébániai csoportok, öröm volt velük dolgozni.

– 1997-ben Ön lett a Szent Erzsébet Karitász Központ vezetője.

– Paskai László bíboros úrtól két évre kaptam a megbízatást, aztán huszonegy esztendő lett belőle. Ez idő alatt elláttam a plébánosi feladataimat is. Amikor 1997 nyarán átvettem a vezetést, már a bővülés időszakába léptünk: emlékszem, Héregen üresen állt egy plébánia, elkezdtünk életet vinni oda, gyerekek nyaraltatására használtuk, azután Pomázon épült egy nagy karitászközpont, később pedig budapesti raktárbázisokat hoztunk létre. Erősítettük a karitászrégiókat, külföldi adományozókat kerestünk. Ez utóbbi téren a németországi vonal erősödött meg. 1997 körül indult el a „Szent Erzsébet kenyere” program és a „Gyermekek a gyermekekért ”karácsonyi akció is.

– Ezek mindmáig működnek.

– A „Gyermekek a gyermekekért” akcióra különösen büszke vagyok; karácsonykor kétszáz-kétszázötven, nehéz szociális helyzetű családban élő gyermeket meghívunk, névre szóló ajándékot készítünk nekik. Erdő Péter bíboros, illetve – amíg velünk lehetett – Mádl Dalma asszony, a Karitász jószolgálati nagykövete, legutóbb pedig Herczegh Anita (aki Dalma asszonytól vette át a stafétát) adta át az ajándékokat a Magyar Szentek templomában. Régóta megy ez a programunk, szükség is van rá.

– Hogyan emlékezik a Mádl Dalma asszonnyal együtt végzett munkára?

– Dalma asszony mindig nagyon kedves és közvetlen volt, szívesen kapcsolódott be a programokba, hosszú utakra is eljött velünk, még Kárpátaljára is, amikor oda kellett vinni a segítséget. Mindenben készséges volt, odalépett az emberekhez, beszélgetett velük, igazán jó követe volt a Karitásznak.

– Karitászvezetőként 2008 előtt is utazott Kárpátaljára?

– Igen, 2000-ben volt a nagy beregi árvíz, a bajbajutottaknak sok segítséget nyújtott akkor az országos Karitász, gyűjtést is szerveztek; az országos központ főtitkárával együtt jártunk ki Kárpátaljára. Súlyos volt a helyzet, elkelt a segítség, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében is szerveztünk gyűjtéseket Kárpátaljának.

– 2008-tól már a Katolikus Karitász országos szervezetét vezette.

– 2007 végén keresett meg Német László, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia akkori titkára (jelenleg belgrádi érsek, akit Ferenc pápa tavaly bíborossá nevezett ki – a szerk.), hogy gondolkozzam el az országos karitászigazgatói feladat vállalásán. Hát elgondolkodtam, és arra jutottam, hogy a meglévő megbízatásaim mellett ezt már nem tudnám felelősen vállalni. 2008 tavaszán azután felhívott Erdő Péter bíboros, és megkért, hogy mégis lássam el ezt a feladatot a már meglévők mellett.

– Hogyan látott hozzá az országos szintű munkához?

– Elöljáróban annyit, hogy szeretek csapatban dolgozni, már korábban is egyeztettem az egyházmegyei igazgatókkal, s amikor átvettem a vezetést, a közös munkára helyeztem a hangsúlyt. Emellett fontosnak tartottam azt is, hogy

a Katolikus Egyház hivatalos szervezete úgy mutatkozzon meg a világ felé, hogy mindenütt jól képviselje a szegényekhez, a rászorulókhoz szóló küldetését.

Egységes arculatot alakítottunk ki, elkészültek a jelvények, a pólók, a kabátok, s ezeket összehangoltuk a százhatvannyolc országot tömörítő nemzetközi Karitász (Caritas Internationalis) szimbólumrendszerével. A lángoló keresztes magyar logó egyébként leginkább a németországihoz hasonlít.

Emlékszem, nagy élmény volt számomra, amikor egy jubileumi Szent Jobb-körmeneten több mint háromszázan jöttünk össze az ország különböző részeiből: látványos volt a csapat az egységes karitászpólókban, a zászlókkal.

– Ha már emlékekről van szó, milyennek élte meg a 2010-es évet, amikor egymást érték a katasztrófák?

– Az valóban a katasztrófák éve volt. A borsodi árvízzel kezdődött. A Karitász hosszabb időre fel is vonult a katasztrófa sújtotta területre, hogy segítsen a lakosságnak az újjáépítésben. A többi segélyszervezet is ott volt. Később igen hasznosnak bizonyult, hogy megalakult a Karitatív Tanács, amely összehangolta a nagy segélyszervezetek tevékenységét.

Borsodban több mint háromszáz házat hozott rendbe a Katolikus Karitász. Az önkétesek mellett számíthattunk a szakembereinkre is, akik több hónapon át irányították az újjáépítést. Mély víz volt ez a szervezők számára is. Egész nyáron át tartott az újjáépítési folyamat, s akkor jött a vörösiszap-katasztrófa.

Ott azután másfél éven át jelen voltunk: Devecserben alakítottuk ki a bázisunkat, s a többi segélyszervezettel együtt segítettük a lakosságot. Akit elért az ár, annak mindene odaveszett, ezért új házakat kellett építeni, amit az állam tett meg. Ezek berendezésében is segítséget nyújtottunk.

Meg kell említenem, hogy

rendkívül elismerésre méltó volt az önkénteseink munkája, és jó volt látni, hogy rengeteg önzetlen, segítő szándékú ember jött a térségbe. Megmutatkozott az, hogy ha baj van, az emberek összefognak.

Jöttek iskolások, felnőttek, nyugdíjasok, az egyikük kenyeret kent, a másik lapátolt, mindenki megtalálta a helyét, a feladatát – ami ott történt, az példaértékű volt.

– A karitászosok tudják, hogy Ön sem veti meg a kétkezi munkát, ha kell homokzsákot pakol, vagy éppen ételt oszt. Fontosnak tartja a személyes jelentlétet?

– Fontosnak tartom a munkát, azt, hogy segítsünk. Szívesen odaállok az emberek közé, s azt gondolom, hogy ez a többieknek is jó, például baráti kapcsolatok alakulnak ki köztünk.  

Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire csodálatra méltó, hogy ilyen sokan akarnak segíteni. Rendszerint panaszkodunk az emberekre, a negatívumokat látjuk, pedig

amikor a programjainkkal kapcsolatban megszólítjuk őket, megmutatkozik a bennük rejlő jó. Lehet, hogy éppen erre a megszólításra vártak… Együtt sokat tudunk segíteni.

– A Katolikus Karitász távoli országokba is továbbított magyar adományokat.

– Igen, például Srí Lankába, a 2004-ben bekövetkezett cunami idején.  Hatalmas összeg jött össze az országos gyűjtésből, a Karitász iskolát, napközi otthonnak alkalmas házat is épített a magyar adományból.

– A plébániai elfoglaltságai meg az országos tevékenységek közben tudott időt szakítani a pihenésre?

– Néha útközben, amikor egy másik sofőrrel felváltva vezettünk (nevet), de a Jóisten mindig adott annyi erőt, amennyi kellett.

– Az imént szóba került a Karitász „Zöldellő kertek” programja. A bajóti sajtótájékoztatón azt mondta, hogy ez a Katolikus Karitász egyik legreményteljesebb kezdeményezése.

– Amikor valaki elültet egy magot, azt abban a reményben teszi, hogy majd kihajt. Vállalja, hogy a szárba szökkenő növényt gondozza, és reméli a jó termést. Csodálatos, hogy egy-egy kicsi magból növény lesz, amely táplálékot ad az embernek. A vetőmagok átadásával reményt is adunk, és most, a szentévben még inkább gondolhatunk erre.

Örömmel említem meg, hogy a „Zöldellő kertek” programba évek óta bekapcsolódik a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE). Tavaly tizenötezer palántát adtak át nekünk, azt osztottuk szét a rászoruló családok között. A MATE is meglátta a jót ebben a programban.

– Sokrétű a Katolikus Karitász tevékenysége, rugalmasan kell reagálnia a történésekre, legutóbb éppen a közelünkben kitört háború következményeire. Hogyan készülnek fel a váratlanra?

– A szervezet nyolc kiemelt tevékenységet végez, s ezeken a területeken késznek kell lennünk arra, hogy bármikor teljesíthessük a feladatunkat. Hála Istennek, nincs mindig árvíz vagy földrengés, menekültügyi krízis vagy háborús helyzet, de amikor van, akkor készen kell állnunk, indulnunk kell segíteni, akár már másnap. Ugyanakkor tartalékolnunk kell olyan készleteket, amelyekkel azonnali segítséget tudunk nyújtani, erre mindig gondolnunk kell. 

Az önkénteseinknek rendszeresen szervezünk képzéseket. Jó, hogy megvan bennük a segítő szándék, de szükséges a szaktudás is, hogy hatékonnyá váljon a segítség, például katasztrófahelyzetben.

– Mi az, ami Ön szerint a legfontosabb a Katolikus Karitász jövője szempontjából?

– A legfontosabb az ember, az önkéntesek. Eltelt már néhány évtized a Karitász újraindulása óta, az akkori lelkes segítők ma már éltesebb korúak.

Napjainkban is meg kell újulni, szükség van a fiatalokra, akik átveszik a feladatokat. S ami talán még ennél is fontosabb: a tevékenységünkben legyen lélek! Ne váljunk csupán adományelosztó központtá!

– Mi a Karitász lelkiségének lényege?

– Elsősorban az, hogy az evangéliumból ered; nekünk

az Urat kell követnünk minden tevékenységünkben, a segítésben is.

Legyen elég alázat abban, aki a másikhoz fordul, azért, hogy felkarolhassa. Nem könyöradományt nyújtunk át a rászorulónak! Azt a bizonyos csomagot sokféleképpen át lehet adni, akár meg is lehet sérteni vele a másik embert. De úgy is lehet segíteni, hogy felemeljük őt. Erősítenünk kell ezt a lelkületet! Ugyanakkor azt is tudom, hogy az önkénteseink sokat tesznek ezért. Sokat is vállalnak a napi munkájuk, a családi feladataik mellett, van úgy, hogy teljesen önerőből, saját eszközeiket, például az autójukat felajánlva, és szívesen teszik ezt. 

– Visszanézve az elmúlt évtizedekre, milyen eseményt, élményt vagy fontos pillanatot ragadna ki a karitászéletből, ami különösen fontos volt Önnek?

– Majdnem minden évből, programból emlékszem ilyen élményre. Azt kell látnunk, hogy bár mi csak közvetítők vagyunk, mégis nekünk hálásak az emberek, amikor segítünk. Kicsit mindig szégyenkezve fogadom ezeket a köszöneteket, hiszen nem a mi érdemünk, hogy segíteni tudunk, csak azt adjuk tovább, amit mások összeadtak, összegyűjtöttek.

S ha már élményekről esik szó, voltak félelmetes pillanatok is, például legutóbb a háború idején, amikor Ukrajnában jártunk... De a szekér megy tovább, és hozza magával az apróbb-nagyobb örömöket is. Minden bizonnyal ezek is viszik tovább, előre az embert.

Fotó: Fábián Attila

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. április 6-i számában jelent meg.