A félelmen túllépve a gyermekvédelemben – Interjú a Gyerekasztal Munkacsoport szerzetes tagjaival

– Idén januárban lépett a nyilvánosság elé a Gyerekasztal Munkacsoport, de azóta már tanulmánykötetet jelentettek meg, honlapjuk működik, s pár nap múlva nemzetközi konferenciát is szerveznek a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Nagy lépésekkel haladnak egy nehéz terepen. Mi a munkacsoport célja?

– Hortobágyi Cirill OSB főapát: Nem csupán a gyermekvédelem területén szeretnénk  a látókörünket szélesíteni, hanem

az Egyházon belül és kívül is szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy sokat kell még tennünk egy olyan kultúráért (ideértve a közbeszédet), amely valóban a közjót szolgálja.

Biztonságossá kell tennünk az egyházi intézményeket, ahol gyermekekkel foglalkoznak, adott esetben szembe kell néznünk súlyos kérdésekkel, bántalmazási ügyekkel is, s, ha mindezt megtesszük, az erőfeszítéseink, a kialakított protokolljaink mintaként szolgálhatnak majd más társadalmi szervezetek, állami intézmények és nem utolsósorban a családok számára is.

Dobszay Benedek OFM: A munkacsoportban egy asztalnál ülnek az Egyházon belüli és az Egyházhoz szorosan nem kötődő szakemberek, akik valamely területen már régebb óta foglalkoznak gyermekvédelemmel. Párbeszédet folytatunk a témáról, különböző véleményeket ütköztetünk.

A csoporttagok közt van újságíró, gyermekjogász, társadalomtudós, iskolafenntartó, sőt egy bántalmazott áldozat is – tehát különféle szempontokat képviselni tudó emberek.

H. C.: A szempontok találkozására jó, sőt gazdagító példa volt, amikor egy újságíró tagunk megértette, hogy mit érezhet az áldozat vagy egy szerzetesközösség vezetője, ha a médiumok nyilvánosságra hozzák a nevüket vagy megsértik személyiségi jogait.

De maradva kicsit a kezdeteknél: eleinte még nem volt szó arról, hogy a nyilvánosság elé lépünk, ám a közös cél már akkor is egyértelmű volt. Éspedig, hogy 

tennünk kell valamit azért, hogy jól működjön a gyermekvédelem, és e célt csakis összefogással, a véleményünk őszinte kimondásával és nyitottsággal lehet elérni.

– Főapát úr már 2019-ben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) fenntartásában működő Katolikus Pedagógiai Intézet (KaPI) társszervezésében megtartott gyermekvédelmi konferencián azt mondta, hogy a nyilvánosságnak összességében pozitív hatása van. Idén januárban a Gyerekasztal Munkacsoport is a nyilvánosság elé lépett…

H. C.: Azt tapasztalom, hogy a nyilvánosságra nem kerülő témákat, információkat rendszerint hamis misztikum lengi körül, bizalmatlanság övezi, és ezáltal sokszor torzulnak a tények. A nyilvánossággal azonban megvalósul egyfajta igazságosság, hiszen egy bántalmazás, visszaélés sokakat érint, az Egyház átszövi az egész társadalmat. Másrészt fontos a bajok orvoslása, a gyógyítás is. Mivel a nyilvánosság révén a téma sokakhoz eljut, az emberek érzékenyen reagálnak. Például a pannonhalmi gimnáziumunk is számos együttérző visszajelzést kapott a szülőktől, miszerint sajnálják, ami a múltban megtörtént, de miután megismerték hozzáállásunkat, ügykezelésünket, protokolljainkat, jó helyen tudják a gyereküket az iskolánkban.

D. B.: A szerzetesi összefogással működő Emberi Méltóság Stratégia (EMS) gyermekvédelmi munkája kapcsán is rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk, amiért  ezzel a témával foglalkozunk.

A nyilvánosság pedig az említetteken túlmenően azért is fontos, mert formálja a társadalmi közvélekedést, edukációs hatással bír. Nem mindegy, hogyan gondolkodunk az áldozatokról, az elkövetőkről, az Egyház, az intézmények felelősségéről.

A Gyerekasztal létrejöttének nagy értéke, hogy megmutatja, higgadtan is meg lehet szólalni ebben a kérdésben – ami felértékelődik, kivált, ha csak az elmúlt két év hiszterizált közbeszédét nézzük.

– Az EMS vezetőjeként sokéves gyakorlati tudásával segíti a Gyerekasztal tevékenységét…

D. B.: A segítség kölcsönös, hisz a GYM nélkül a sajtó bizonyos részéhez nem tudtunk volna eljutni, hogy bemutassuk az Egyház hiteles valóságát. Másrészt az EMS-ben valóban rengeteg tapasztalatot szereztünk: folyamatosan érkeznek hozzánk megkeresések gyermekvédelmi ügyekben, társegyházi vagy állami intézmények felől is. A magunk részéről próbáljuk előmozdítani a párbeszédet a sajtó és az ügykezelő közti kommunikációban, és úgy látom, jól haladunk ezen az úton.

– Hogyan látják, szűk egy év alatt mit sikerült elérnie a Gyerekasztalnak?

D. B.: Megjelent a Bizalommal visszaélve című, a hazai egyházi gyermekvédelemben úttörő szerepet betöltő tanulmánykötet, működik a honlapunk, és a küszöbön álló nemzetközi konferenciánk is nagyon fontos eredmény. Kevésbé látványos, de épp ilyen lényeges, hogy pár havonta háttérbeszélgetéseket szervezünk a témáról, ahol jelen vannak a társegyházak, a társadalmi intézmények, valamint a sajtó képviselői is, általában tíz-tizenöten. Ezeknek a találkozóknak kapcsolatteremtési szerepe is van, kimondott céljuk viszont az, hogy mélységében tudjuk áttekinteni, mi történt – elsősorban a magyar egyházban – a gyermekvédelem terén az elmúlt évtizedekben. Egy majdan elkészítendő országjelentés lebeg a szemünk előtt, amelynek elkészítésébe azonban csak úgy szabad belemennünk, ha már megvan hozzá megfelelő módszertanunk, illetve az elgondolásunk arról, hogy mi ennek az értelme, mik a veszélyek, milyen eredmények várhatók tőle és milyen kárunk származhat esetleg belőle. A háttérbeszélgetések éppen ebben segíthetnek.

A szakemberek hazai  hálózata már rendkívül kiterjedt, nagyon sok jó gyakorlatról számolhatunk be, többek közt a Katolikus Pedagógiai Intézet (KaPI) koordinálásának köszönhetően is.

A működésünk során kapunk elismerő szavakat, de olykor persze ellenállásba is ütközünk – érdekes módon a kritika és a segítségkérés időnként ugyanattól a személytől érkezik. Tehát a kérdésére válaszolva, igen, van hatása a tevékenységünknek.

A probléma az, hogy az említett sokszereplős (nem csak katolikus) hálózat jelenleg csak a felszín alatt létezik, pedig fontos lenne, hogy a felszínen is meg tudjon szerveződni.

– Mi segíthetné ezt elő?

D. B.: Példaként említeném Írországot, Nagy-Britanniát vagy az Egyesült Államokat, ahol a püspöki konferenciák szintjén létrejött egy központi szervezeti egység, a püspöki testülettől némileg független gyermekvédelmi testület, amely az ügykezelést, a képzést, a jóvátételt, a gyógyítást szervezi és felügyeli. Magyarországon számos képzés van már az EMS-nél, a KaPinál, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a Sapientián is, de valahogy ezek nem tudtak még egy rendszerré szervesülni. Jó volna eljutni oda, hogy megalakuljon egy központi iroda és a felhalmozott tapasztalatokkal és sokoldalú tudással rendelkező szakemberek ne csak esetlegesen, telefonon egyeztessenek egymással.

H. C.: Ez valóban elengedhetetlen lenne. A rendszerszintű működésnek számos egyházi intézményben látjuk az áldásos hatását,  a közoktatási intézményeinket például már el sem tudnánk képzelni a KaPi nélkül. Az egyes intézményfenntartóknak megvan ugyan a maguk szerepe, de fontos lenne egy központi támogató szervezet: ahogy például a szociális otthonoknak is van ilyen, de létezik az Országos Lelkipásztori Intézet vagy a Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet, hogy csak néhány példát említsek.

– A november 13-i nemzetközi konferencia a hazai egyházi gyermekvédelem számára iránymutató lehet. Mely területen van szükség a továbblépésre? 

D. B.: Magyarországon az elmúlt években sokat haladtunk előre, de fontos, hogy a továbbiakban az ügyeket ne csupán intézzük, hanem az áldozatok érzékenységére való tekintettel kezeljük. A másik a jóvátétel, valamint az intézményi felelősségvállalás területe: ez utóbbi azt jelenti, hogy ne csak azt állapítsuk meg, hogy vannak köztünk, akik bántalmazást követtek el, hanem azt is vizsgáljuk meg, hogy az intézmény miért nem volt képes megakadályozni vagy megelőzni a történteket.

H. C.: A már korábban szóba került országjelentés elkészítését nagyon fontosnak tartjuk, még akkor is, ha  sokan tartanak ettől. Én viszont azt gondolom, egy ilyen mélyreható és körültekintő átvilágítás eredményeként nem az derülne ki, hogy itt bántalmazások garmadája történt volna. Másrészt világosan láthatná minden egyházmegye, egyházi szervezet, hogy milyen fokig volt érintett, s milyen jövőbeni feladatok hárulnak rá ennek ismeretében.

A Piarista Rend Magyar Tartományának az elmúlt hat évtized szexuális határátlépésekkel kapcsolatos ügyeiről szóló nyilvános múltfeltárása mintaszerű, szakszerű kezdeményezés.

Az országjelentés esetén sem pletykaszintű feldolgozásról van szó, sőt nem is a számszerű adatok számítanak, hanem elsősorban az, hogy mi volt az a körülmény, ami lehetővé tette a bántalmazást. Fontos tisztában lennünk ezzel, hogy a jövőben ne fordulhassanak elő hasonló esetek.

Persze kínos, ha valami megtörtént, de ennél csak az kínosabb, ha homokba dugjuk a fejünket. Az országjelentés célja nem az, hogy terhelő bizonyítékokkal szolgáljon. A félelem helyett inkább a bizalomra lenne szükségünk. Látok is esélyt ez utóbbira, hiszen mindig ezt tapasztaltam az egyházmegyei vezetők részéről, amikor lelkipásztori napokra hívtak előadást tartani a gyermekvédelem témakörében. 

Protokollok, minták kellenek, amelyek segítenek, hogy miként járjunk el a felmerülő ügyekben. Nemzetközi konferenciánkon például egy német kriminológus konkrétan erről a témáról tart majd előadást. 

– Nemrég jelent meg a Szentszék hivatalos testülete, a Tutela Minorum (Kiskorúak Védelmével Foglalkozó Pápai Bizottság) 2024-es évre vonatkozó második nemzetközi jelentése (amely egyébként kiemelten elismeri az EMS tevékenységét) az Egyházon belüli gyermekvédelem és a sérülékeny helyzetben lévő felnőttek védelmének helyzetéről. Áttekinti a jó gyakorlatokat, ajánlásokat fogalmaz meg, és hangsúlyosan szól a jóvátételről is. Ez utóbbi téren Magyarországon mi a teendő? 

D. B.: A jóvátétel általában mumusként jelenik meg, dollárjelek formájában, holott nemcsak anyagiakról van szó, hanem a bántalmazott személy mentális, pszichológiai jóllétéről – és a közösségbe való reintegrációjáról is. Több áldozatot is ismerek, akik nem tartottak igényt az anyagi jóvátételre, de kérték, hogy segítsünk abban, hogy a hitüket újra zavartalanul megélhessék a közösségben. Persze

magát a közösséget is támogatni kell; látjuk, miként küzdenek a plébániák vagy az iskolák, ahol bántalmazás történt. Kell legyen lelkipásztori szavunk hozzájuk!

Egyébként az elkövetőkhöz is, miután már eljártunk velük szemben, és meghoztuk a megfelelő döntéseket. 

A jóvátétel anyagi vonatkozásaival kapcsolatban pedig valamiféle közmegegyezésre lenne szükség. Rendszerben kell gondolkodnunk erről is. Sőt, meg kell határoznunk, hogy miért nem jár jóvátétel – e kérdés egyébként szorosan összefügg a bizonyíthatósággal. 

– Visszatérve az országjelentésre, a múltfeltárás milyen időtávra vonatkozna? 

D. B.: A Szentszék azon a véleményen van, hogy a kelet-európai régióban az 1990 előtti ügyeket nem érdemes kutatni, mert nem deríthető ki pontosan, mi történt valójában. Ezzel szemben a piaristák említett jelentése az 1950-es évek végéről is hozott ügyet. Én magam úgy gondolom, az országjelentésben ötven-hatvan évre mindenképp érdemes lenne visszatekinteni, mégha tisztában vagyunk is vele, hogy az 1990 előtti időszakot kritikával kell szemlélnünk – ezért is hangsúlyoztam, hogy az átvilágításhoz szükségünk van a megfelelő módszertanra. 

H. C.: Ugyanígy látom én is. Azzal egészíteném még ki, hogy úgy érezzük, egyre kevesebb félelem és elutasítás övezi ezt a témát, egyre kevesebben gondolják, hogy a bántalmazási esetek feltárása rontja az Egyház társadalmi megítélését.

Meggyőződésem, hogy a megtisztulás egy szervezet presztízsét inkább növeli, mintsem csökkenti. Jó irányba haladunk, ha mi is erre törekszünk. 

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 9-i számában jelent meg.