A kiúttalan nyomorra a korlátlan szeretet a válasz – Magyar máltaiak a kenyai fogyatékos gyerekekért

Adományozással és a december 3-i jótékonysági koncerten való részvétellel bárki támogathatja a programot, amiről a szeretetszolgálat megbízott nemzetközi kapcsolatok vezetőjével, Czirják Ráhellel készült interjú.

– A magyar máltaiak figyelme nem most fordult Afrika szegényei felé: a szeretetszolgálat a 2010-es évek kezdetétől jelen van Kenyában. Miben és hogyan segített ott eddig a szervezet?

– A Magyar Máltai Szeretetszolgálat több fejlesztési projekttel nemcsak „nyomot hagyott”, hanem kapcsolódási pontot is kialakított a kenyai közösségek életében. A nairobi Kibera nyomornegyedben a szeretetszolgálat egy szanitációs központot, vagyis közösségi vízvételi pontot hozott létre. Ugyanitt a több mint 400 gyermeknek oktatást nyújtó Mashimoni Általános Iskola és Gimnáziumnak kutat fúrtunk, bevezettük a vizet, építettünk vécéket és zuhanyzókat, valamint egy új kerítést a gyerekek védelmére. Létrehoztunk egy vízárusító helyet, ami bevételt generál az iskola számára. A mombasai Bangladesh nevű nyomornegyedben és a szintén mombasai Bogo Bogóban is építettünk szanitációs központot – utóbbit idén júniusban adtuk át.

Tavaly év végén indult a legfrissebb, Bogo Bogóban megkezdett komplex programunk, amelyben hetvenhárom fogyatékossággal élő gyermek (sajnos már csak hetvenen élnek) életminőségén igyekszünk javítani.

– Ez a gyógypedagógiai program kicsit kilóg a korábbiak sorából. Mi indított titeket a sérült gyerekekért végzett szolgálatra?

– Ez valóban egy teljesen új típusú projektünk. A hátterében az áll, hogy a Máltai Szeretetszolgálat mindig a helyi szükségletekre keres megoldást. A nyomornegyedekben a tiszta vízzel kezdünk, mert ez az élet alapja. Amikor ennek révén a helyi jelenlétünket megalapoztuk, és elmélyültek a terepi ismereteink, már jobban kinyílhat a szakmai látóterünk – ez Bogo Bogo esetében is így történt. A szanitációs központ építése során terepmunkán meglátogathattam több helyi közösséget, iskolát, családot, akik elmondták, milyen nehézségekkel küzdenek. Kirívóan súlyos problémának bizonyult a fogyatékossággal élők helyzete.

A sérült gyerekek és családjuk a periféria perifériáján élnek, ők a nyomornegyed legkiszolgáltatottabbjai.

– Hogyan képzeljük el a kenyai nyomornegyedbeli családokat – ezen belül a fogyatékos gyermekeket és szüleiket – érő kihívásokat?

– Jellemzően kő- és vályogkunyhókban, vagy bádoglemezekből tákolt viskókban élnek az emberek. Bogo Bogo egy informális telep, tehát mindenfajta városi szolgáltatás és infrastruktúra hiányzik: az ivóvíz, a szennyvízelvezető csatorna, a szilárdhulladék-kezelés, az elektromos áramhoz való hozzáférés. Ez egy egészen forró terület, az Indiai-óceán partja. Sok helyen szokás gödröket ásni, és az abban felhalmozódott, súlyosan fertőző talajvizet használni, de itt ez csak sós víz tud lenni. A víz begyűjtését főleg nők végzik a folyótorkolatnál, ahol szinte mindennapos a nemi erőszak. Kiterjedt munkanélküliség és szerhasználat is jellemző, így

Bogo Bogo közbiztonság szempontjából iszonyatos hely, főleg a nők és gyermekek számára.

A New Hope Lite Academy (Új Remény Akadémia) iskola, amellyel helyben együttműködünk, éppen azért jött létre, mert a „szexért ételt” jelenség, a gyerekek szexuális kizsákmányolása nagyon elterjedt, és az intézmény elsősorban a gyermekek megvédésére alakult.

A fogyatékos gyermekek apja az esetek túlnyomó többségében elhagyja a családot, az édesanya egyedül marad, akár több gyermekével. Mivel a sérült gyerekek itt jellemzően súlyosan, halmozottan fogyatékosok, egésznapos gondozást igényelnek, az édesanya nem tud dolgozni, és koldulásra, éhezésre kényszerül. Ráadásul ez egy nagyon stigmatizált állapot, hiszen itt még élnek olyan hiedelmek, hogy a sérült gyermeket boszorkány átkozta meg, vagy valamelyik szülő bűnéért bűnhődik. Ezeken a családokon csak a helyi közösség megtartó ereje segíthet. Amikor mindezzel szembesültünk, biztosan tudtuk, hogy nem mehetünk el mellette tétlenül.

– Mi volt az első lépés, amit megtettetek?

– Ez egy abszolút hitlépés volt. Egy mikroprojekttel tudtunk kezdeni, mert másra nem volt forrásunk – de azért rögtön megkezdtük egy komplex program kidolgozását is. Először készítettünk kézikönyvet, mely által a kenyai partnereink adatot tudtak gyűjteni a családok helyzetéről. A terepi adatokat kiértékelve a máltai gyógypedagógus kollégák egyéni fejlesztési terveket alkottak a programba bevont gyerekeknek, és ezeket a személyre szabott terápiákat, mozgásformákat a helyi kollégák közvetítésével elkezdték betanítani az édesanyáknak. Időközben pályázatokat is benyújtottunk, és szép karácsonyi ajándék volt, amikor tavaly december 23-án megérkezett az e-mail arról, hogy elnyertünk egy támogatást. Ekkor kezdődhetett meg az a komplex munka, amivel olyan helyi szociális védőhálót szeretnénk létrehozni, amely hosszú távon nemcsak ezt a hetven gyermeket tudja majd segíteni.

– A fogyatékos gyerekek és felnőttek számára létezik-e egyáltalán Mombasában állami ellátórendszer?

– Igen, de a bekerülés nagyon nehéz. Vagy anyagi okokból, vagy az ismeret hiányából vagy a földrajzi távolság miatt a legtöbb érintett nem jut hozzá a segítséghez.

Amikor napi két dollárnál kevesebb bevételből vagy koldulásból él egy édesanya, vagy amikor kerekesszék hiányában a sérült kamaszfiát kellene a hátán cipelnie kilométereken át, akkor nem tudja megengedni magának, hogy a szakhatóságok szolgáltatásait igénybe vegye.

– Lisa, Magambo és Daniel fogyatékos Bogo Bogó-i gyerekek, akik részt vesznek a programotokban. Az állapotuk közvetlen oka vagy súlyosbító tényezője az, hogy az édesanya éhezett, fertőzést kapott vagy bántalmazást szenvedett el a várandóssága alatt. Bogo Bogóban fogyatékosság tekintetében nem a genetika, hanem az életkörülmények jelentik a nagyobb kockázatot?

– Abszolút. Már a programot kezdő felmérésből kiderült, hogy

sok édesanya a terhessége alatt éhezett, illetve csak a szennyezett vízhez fért hozzá, s mindez a magzat fejlődését meghatározóan befolyásolta. A szülések körülményeiről is borzasztó történeteket jegyeztünk le,

volt például, akinek a lábbal előre érkező kisbabáját „visszatolták” a szülőcsatornából a méhbe, és csak ezután végeztek rajta császármetszést. Az olyan megbetegedések és fertőzések is jellemzők, amikre Európában már van védőoltás, de itt nincs – ilyen például az agyhártyagyulladás, aminek a következménye szintén lehet bénulás, mentális retardáció vagy más visszafordíthatatlan károsodás.

A fogyatékosság itt legtöbbször súlyos, halmozott sérültséget jelent, de azért vannak többen, akik képesek lennének iskolába járni és szeretnének is, de nincs rá lehetőségük.

Daniel egy genetikai rendellenesség és az édesanyja terhesség alatti éhezése miatt lett mozgáskorlátozott. Egy csupa mosoly, nagy zsivány, aranyos kisfiú. Őneki például elsősorban kerekesszékre és lehetőségre volna szüksége.

– Az édesanyáknak hogyan segít a máltai program?

– Számukra maguk a találkozások, a személyre szabott fejlesztések betanítása, a gyermekük fejlesztéséhez nyújtott segítség már olyan lelki löketet adott, amiben

megérezték, hogy „látják őket”, nincsenek egyedül.

Ez kiemelt célja a programnak, aminek fontos pillére az intenzív közösségfejlesztési munka: szeretnénk önsegítő köröket létrehozni, az önszervezésben és az érdekképviseletben segíteni az anyukákat. Ez azzal is javít az életkörülményeiken, hogy a szakszerű gyermekfelügyelet megszervezésével rotációs rendszerben felváltva tudnának dolgozni.

A gyermekfelvigyázás kulcskérdés. Sok olyan esetet hallottunk, hogy az anyuka kényszerből rábízta valakire a fogyatékos gyermekét, aki aztán abuzálta a kicsit. Az anyák, akik ismerik egymást és hasonló cipőben járnak, ha összefognak, nagyobb biztonságban lehetnek a gyermekeikkel együtt. Abban is segítjük őket, hogy megismerjék, megértsék és átlássák a kenyai ellátórendszert, tudatában legyenek annak, hogy milyen ellátási formákra jogosultak, milyen – akár anyagi – segítséget igényelhetnek.

Nem egy alternatív rendszert akarunk kiépíteni, mert az fenntarthatatlan lenne, hanem a kenyai ellátórendszerbe szeretnénk becsatornázni az onnan eddig kiszorult családokat.

– Miközben a saját erejükhöz is hozzásegítitek ezeket a gyerekeket és az anyukákat, tudtok-e valamit tenni, hogy a környezet élhetőbb legyen számukra?

– A már említett New Hope iskola akadálymentesítése, az ottani tanárok és a kenyai egészségügyi önkéntesek edukációja is része a programunknak. Az egészségügyi önkéntesek a kenyai egészségügyi rendszernek a legalsó szintje, ők látogatják ezeket a családokat. Az ő képzésükkel olyan információs központok jönnek létre, akikhez bárki érintett fordulhat, nem csak a programunkba bevont gyerekek szülei. A New Hope iskolában akadálymentes tanterem létesítését, illetve a vécék és a vizesblokk felújítását vállaltuk, ami nemcsak a sérült gyerekeket, hanem az iskolaközösség egészét szolgálja. A tanárokat pedig arra készítjük fel, hogy képesek legyenek az integrálandó gyerekek szükségleteire figyelni és jól reagálni.

– A program támogatására adománygyűjtést hirdettetek, sőt egy nagyszabású jótékonysági koncertet is rendeztek a Nemzeti Színházban december 3-án, éppen a fogyatékossággal élő emberek világnapján.

Az adománygyűjtés és a koncert célja, hogy a gyerekeknek gyógyászati segédeszközöket tudjunk beszerezni: kerekesszékre, gyógycipőre, hallókészülékre, támbotra, szemüvegre és más eszközökre, valamint akadálymentes iskolai környezetre van szükségük.

A Bogo Bogo kincsei – Zene korlátok nélkül című jótékonysági koncert fellépői olyan kiváló művészek, mint Malek Andrea énekesnő és édesapja, a zeneszerző Malek Miklós, „A zene mindenkié” Egyesület Parafónia zenekara, a Nem adom fel! Alapítvány gospelkórusa, valamint a Prima Primissima díjas Weiner Leó Katolikus Zeneiskola-Alapfokú Művészeti Iskola és Zeneművészeti Szakgimnázium ütőhangszeres együttese.

Azzal a gondolattal is szeretnénk megszólítani a közönséget, hogy a jelenlétük és a segítségük a reménynél is többet jelent, mert

egy korlátok közé szorított életben, mint amilyen a Bogo Bogó-i fogyatékos gyerekek mostani élete, csak a korlátlan szeretet nyithat meg ajtókat.

– Mit tapasztalsz, hogyan változik meg a segítségnyújtásban részt vevők élete – legyenek akár terepen dolgozók, akár adományozók?

– Egyrészt azt látom, hogy ha valaki felfigyel mások szükségére, engedi, hogy szíven üsse, és segíteni kezd, az számára örömforrássá is válik, hiszen valami önmagán túlmutatóhoz járul hozzá. Másrészt szélesebbé válik a látóköre: olyan élethelyzeteket, körülményeket ismer meg, amelyekre egyébként nincs rálátása, és ezek az ismeretek gazdagítják és formálják is őt.

– A Máltai Szeretetszolgálat keresztény szervezet. Tudtok-e a hitben is kapcsolódni a helyi emberekhez?

– Bogo Bogóban sok muszlim él, de vannak keresztény közösségek is. Ám

a Máltai Szeretetszolgálat egyik alapelve, hogy nemtől, vallási és etnikai hovatartozástól függetlenül, csak a szükségre, a rászorultságra figyelve segít

– így az, hogy muzulmán vagy keresztény családot látogatunk-e éppen, nem számít.

Helyi partnerünk, a Maji na Ufanisi (Víz és Fejlődés), amellyel több mint tíz éve együttműködünk, egy keresztény szervezet, ami rengeteget jelent abban, hogy a munkatársi kapcsolaton túl jó és bensőséges emberi kapcsolat is kialakult a kenyai kollégákkal. A velük kibővült máltai csapatban szállóigévé vált, hogy Isten gondoskodik, angolul így mondjuk: God provides. Ez nálunk visszatérő megvallás és tapasztalat, mert szinte mindig akkor érkezik a továbblépéshez szükséges ötlet, erő vagy forrás, amikor már épp megrekednénk.

A programunk elindítása is teljes mértékben a hit lépése volt, mert két fabatkánk sem volt rá, egyszerűen csak éreztük, hogy csinálni kell. Elindítottuk abból, amink volt, és Isten hozzátette „a maradékot”, vagyis inkább az egészet.

Nekem személyesen is mindennapi megélésem Isten gondoskodása. Újdonsült nemzetközi kapcsolatok vezetőként már kicsit magasabb perspektívából látom a dolgokat, és megértettem, hogy az, hogy mi dolgozhatunk, segíthetjük a rászoruló embereket, ez olyan, tőlünk független dolgok együttállása révén valósulhat meg, amelyek túlmutatnak rajtam, a csapatomon és a képességeinken. Isten kezében vagyunk.

Szöveg: Király Eszter

Forrás és fotó: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Magyar Kurír