A zsoltár végigkísérheti egy ember életét – Beszélgetés Farkas Domonkos egyházzenésszel

„A budapesti Harmat Artúr Központi Kántorképzőn kezdtem el komolyabban az egyházzene iránt érdeklődni, ahova az általános iskolás énektanárnőm vitt el magával, mert ő ott szolfézst tanított. Akkor szerettem bele ebbe a világba, majd a gimnázium elvégzése után egyértelmű volt, hogy folytatni szeretném, és így jelentkeztem a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egyházzene szakára” – idézte fel az egyházzenész.

Farkas Domonkos a gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnáziumban tanít. Az interjúban elmondta: „a premontreiek, amint elkezdhettek működni a rendszerváltás után, rögtön az egyházzene fontos mozgatórugóivá váltak Magyarországon, és ilyenformán nagyon fontos az iskolában is a szent zene és az egyházzene művelése. (...) A középkorban is voltak fülbemászó dallamok, nem csak a mai világban, s hogyha az ember elénekel egy dallamosabb gregorián tételt, akkor ezt is ugyanúgy és elég hamar megszeretik a diákok. Talán például az irodalom tanításánál annyival könnyebb az egyházzenét tanítani, hogy nincsenek olyan elvárások, hogy érettségizni kell belőle vagy dolgozatot kell írni, így könnyebb átvinni, átadni az egyházzene iránti szeretetet.”

A premontrei kántorátust 2009-ben alapította Balogh Péter Piusz O.Præm apát és Kocsis Csaba. „Ez egy olyan együttes, amelynek alapító tagjai Gödöllőn nőttek föl, és gyermekszkólásként kezdtek el szorosabb kapcsolatba kerülni az egyházi énekkel; felnőttként pedig egy többszólamú énekegyüttes lett belőle – ismertette Farkas Domonkos, a kórus művészeti vezetője. – A kántorátusnak az a feladata, hogy hetente egyszer, egy ünnepi liturgián többszólamú tételekkel lássa el az egyházzenei szolgálatot. Ennek az alapja a reneszánsz zene, tehát a reneszánsz vokálpolifónia alkotja a legnagyobb részét. Emellett a repertoárban természetesen a gregorián is kötelezően jelen van, de nagyon sok kortárs művet is éneklünk, időnként más korszakokból, a barokk, a romantika korából is megszólaltatunk műveket.”

Az Erdélyben szolgáló kántorok továbbképzésében nagy szerepet töltött be Dobszay László. Farkas Domonkos néhány éve védte meg Magyar nyelvű gregorián tételek Dobszay László hagyatékából című doktori dolgozatát. Ezzel kapcsolatban az interjúban elmondta: „Mindig is nagyon szerettem ezt a zenei anyagot, ami az ő munkássága révén elterjedt a liturgikus zenében. Amikor ő meghalt, akkor fölmentem a Zenetudományi Intézetbe Szendrei Jankához, aki szintén tanárom volt (...), elkezdte mutogatni ezeket az emlékeket, melyek Dobszay László után maradtak. Előtte nem foglalkozott vele senki (...), miután Janka néni is meghalt, igazából rám maradt ennek a teljes feldolgozása. Feladatomnak éreztem, és neki kellett kezdeni. Még közel sem járok a végén; a dolgozat, mely azóta megjelent, csak egy szelete, és bőven van még vele munka.”

„A továbbképzőn elhangzó előadásaimat is erre építem. (...) Valószínűleg azon kívül, hogy valaki ezt csak hallja, megtanulja, nagyon sok pluszt jelenthet az is, hogy tudja, miért jöttek létre ezek a tételek annak idején; miért volt szükség arra, hogy magyar nyelven énekeljünk gregorián tételeket; mi ebben az eredeti, mi az, ami ebben a középkori hagyományt folytatja, és mi az, ami összekapcsol minket azzal a latin énekkultúrával, amit tulajdonképpen megörököltünk.

Mégis mi az értelme ennek? Elsősorban az, hogy a gregorián daloknak átmenjen az üzenete, hogy a liturgikus szöveg megszólalhasson az anyanyelvünkön...”

„Szegény Erdélynek egyetlen bizodalma az anyaország. Számukra minden szent és példamutató, amit innen kapnak. Ha tudnák, hogy vannak dolgok, melyekben nekik kell példaképül lenniök!” – mondta Dobszay László. Ehhez kapcsolódóan Farkas Domonkos kiemelte: „Számomra megdöbbentő dolog volt, amikor 2009-ben Dobszay tanár úr tartott előadást az erdélyi kántoroknak a továbbképzőn, és elhozta az egyházzenetanszéket is. Én akkor elsős voltam, és egy napot töltöttünk a kántorokkal.

Este közös vesperás volt, és még mindig megdöbbentő élményként él bennem, hogy száz kántor egyszerre énekel a templomban. Ilyet sehol nem hallani Magyarországon, az erdélyi kántortovábbképző egyedülálló dolog a magyar nyelvterületen.

Tulajdonképpen mindenkit érint, aki ezzel foglalkozik, és ez sokat jelent számukra, de ránk is hatással van, akik az anyaországban egyházzenével foglalkozunk. Egy olyan példaértékű dolog, amire mi is vágyakoznánk, hogy otthon is hasonló továbbképzésekben vehessenek részt a kántorok. (...)

A kántorságnak van egyfajta becsülete Erdélyben. Ha bárhova elmegyünk, a kántornak tekintélye van, fontos pozíciót töltenek be abban a közösségben, ahova tartoznak... Ez valaha Magyarországon is így volt; a kántorkodás, a tanítóskodás a faluban annak idején komoly presztízst jelentett, ma már devalválódott ennek az értéke. (...) Példamutató, hogy ahhoz, hogy valaki kántorként tevékenykedjen Erdélyben, szükséges például kántorvizsgázni, melyhez egy egységes követelményrendszer is tartozik. Nálunk, Magyarországon ez ma már sokkal jobban megoszlik. Minden egyházmegye a maga módján próbálgatja megoldani a dolgot, nem egységesen. (...) Nincs is akkora becsülete meg összetartása az ottani kollégáknak, mint itt.”

„Ha valaki megtanulja a hittant, az egy dolog, de az énekek megtanulásával átitatja az egész lelkét. (...) A liturgia szövege és az énekelt dallamok nemcsak egy megtanulandó tananyag az ember életében, hanem az élete része. Az, hogy a liturgiában részt vesz, és a liturgikus énekeket tudja, nemcsak a hitét fogja megerősíteni, hanem az egész életére hatással van. Amit gyerekként vagy fiatalként megtanul valaki, olyan pluszt jelent az életében, hogy mindig támaszkodhat erre. Egy zsoltár soha nem veszti el az értékét. Vannak gyerekjátékok, amiket elhagyunk, ha felnövünk...

A zsoltár mint kinyilatkoztatott szöveg a Bibliából végigkísérheti egy ember életét. Gyerekként megtanulja az első néhány zsoltárverset, amit egy antifónában vagy egy rövid válaszban hall, később aztán megtanulja a zsoltárokat is hozzá, és ezek kísérik őt élete végéig.

A liturgikus zene nagyszerű dolog, mely hitünk alapja, s emellett katolikus identitásunknak is a része.”

Forrás: Romkat.ro

Fotó: Balla László

Magyar Kurír