Az emberek a teremtés papjai – Emlékezés Joánnisz Ziziúlasz metropolitára

A 20. században a két világháború tapasztalata és a háborúkból fakadó pusztító következmények elsöpörték a felvilágosodás 18. és 19. századi prófétáinak optimizmusát, akik azt hirdették, hogy a dolgok folyása szerint az értelem érvényesülésének és a tudás elterjedésének köszönhetően a 20. századra paradicsomi állapot köszönt be az emberiség életében. Az emberiség nem mindig racionálisan cselekszik, és sem erővel, sem meggyőzéssel nem lehet rávenni a racionális viselkedésre. Az emberi értelmen kívül más tényezők is megszabják, milyen irányt vesz a világ sorsa. A teológiának és az Egyháznak az etikán (vagyis az emberi magatartást szabályozó racionális elveken) kívül más területekkel is foglalkoznia kell, ha hozzá akar járulni a nehézségek megoldásához. E területeknek mindazt magukba kell foglalniuk, ami a felvilágosodás előtti világban a mitológia, a képzelet és a szakralitás tartományához tartozott. A felvilágosodás után minden tőlünk telhetőt megtettünk azért, hogy félresöpörjük mindazt, ami mitologikus jellegű, azt pedig, ami nem racionális, a szépirodalomra bíztuk, amelyet élesen elkülönítettünk a gondolkodás munkáját végző filozófiától. Ily módon leromboltuk azt a „világnézetet” (és a hangsúly itt a világon van), azt a világról alkotott felfogást, amely szerint

titokzatos, szent valóságban élünk, tágabb valóságban, mint amit az emberi elme meg tud érteni és be tud fogadni, s „kozmikus liturgia” résztvevői vagyunk (Hitvalló Szent Maximosz, a 7. századi görög egyházatya nevezte kozmikus liturgiának a világot).

Természetesen a pogányságtól és a pogányság lehetséges következményeitől való félelem jelentős mértékben érthetővé teszi a pőre racionalizmus kialakulásához vezető magatartásformát. Csakhogy másféleképpen is lehetne reagálni erre a félelemre, mint a természet és a történelem, a szent és a profán, az értelem és a mítosz, a művészet és a filozófia teljes szétválasztásával, vagyis úgy, ahogyan a modern nyugati gondolkodás járt el (és a múltban voltak is jelei másféle reakcióknak). Kétségtelen, hogy az Egyháznak és a teológiának is másként kellett volna reagálnia erre a félelemre, nem úgy, hogy különválasztotta a racionális és a mitikus szférát, a szentet és a szekulárist. Elvégre az Egyház és a teológia azt állítja, hogy

a Krisztusba vetett hit egységbe vonja egymással a transzcendens és az immanens valóságot, s Krisztus személye összefoglal magában mindent.

Olyan új kultúrára van szükségünk, amelyben a liturgikus dimenzió a legfontosabb, sőt talán meg is határozza az etikai elveket. Számomra az a legalapvetőbb, hogy az ember a teremtés papja. Azt hiszem, kultúránknak ismét tudatosítania kell magában, hogy

az ember nem azért magasabb rendű a többi teremtménynél, mert értelme van, hanem azért, mert oly módon képes kapcsolat kialakítására, hogy közösséget tud létrehozni, aminek köszönhetően az egyének megszabadulnak önközpontúságuktól, egyúttal pedig korlátaiktól is, s valami önmaguknál nagyobb valósághoz rendelődnek hozzá,

valami „túlvilágihoz” – Istenhez, ha éppenséggel ezzel a hagyományos kifejezéssel kívánunk élni. Az ember nem azért képes erre, mert gondolkodik, hanem azért, mert személy – ezt a fogalmat pedig majd pontosabban is meg kell határoznunk ebben a fejezetben.

A papság fogalmáról le kell választanunk a hozzátapadt negatív jelentésárnyalatokat, s látnunk kell, hogy az áldozat eszméje is szervesen hozzátartozik – abban az értelemben, hogy a pap megnyit bizonyos létezőket a „másikkal” való transzcendens kapcsolatra. Ez a gondolat többé-kevésbé megfeleltethető a szeretet legmélyebb értelmének. Ez az egész elgondolás azon a meggyőződésen alapul, hogy

az ember és a természet nem választható szét, hanem függ egymástól, s az ember léte csak akkor teljesedhet ki, ha összefoglalja magában a természetet.

Az ember és a természet tehát nem ellentétes egymással, nincs köztük kibékíthetetlen szembenállás, hanem pozitív kapcsolat fűzi össze őket. Ez a kapcsolat azonban csak a liturgikus cselekvés révén alakítható ki, mert a természet csak a liturgikus cselekvés során kap szerepet e pozitív kapcsolat eseményében.

Az embernek először liturgikus lénnyé kell válnia ahhoz, hogy reménye lehessen az ökológiai válság megoldására.

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír