Az ő országa igazság és élet – A 100 éve elrendelt Krisztus Király ünnepének történeti háttere (1.)

Amikor Krisztus Király vasárnapján a katolikus ember templomba megy, egy nagyon elegánsra csiszolt prefációt hall a szentmisében: „Az ő országa igazság és élet, kegyelem és szentség, igazságosság, szeretet és béke”; a felajánló imádságban pedig: „Sokan még nem ismertek meg, mások parancsaidat megvetették, és eltaszították maguktól… Légy Királya, Urunk… a tékozló fiúknak is, akik elhagytak. Add, hogy mihamarabb visszatérjenek az atyai házba, és éhen-szomjan el ne pusztuljanak. Légy Királya azoknak is, akiket tévedés tart fogva, vagy szakadás választott el. Hívd vissza őket az igazság szolgálatára és a hit egységébe, hogy rövidesen egy akol legyen és egy pásztor.

Adj, Urunk, Egyházadnak biztos és teljes szabadságot, minden népnek békét és rendet.”

Az imádság ma, az elpártoltak említésekor a hitüket nem gyakorlókat juttatja eszünkbe; az egy akolnál talán a keresztény egyházak egységére; a Király képe nyomán az utolsó ítélet freskóira gondolunk; a béke és rend, a teljes szabadság kifejezések pedig távoli célként állnak előttünk. Amikor azonban Krisztus Király ünnepe száz évvel ezelőtt bevezetésre került, ezek a felsorolások ennél sokkal konkrétabb tartalommal bírtak. Úgy, mintha 2025-ben külön áhítatformája lenne a koronavírustól, a migránsveszélytől vagy éppen a gender-ideológiától való megmenekülés kérésének. Ez az ünnep ugyanis demonstratív megjelenítője volt a korabeli Egyház problémáinak, miként ezt XI. Piusz enciklikájában maga is megfogalmazta: „…Történelmi adatok bizonyítják, hogy az ünnepnapokat a századok folyamán egymás után úgy hozták be… amikor a népet vagy általános veszedelem idején erősíteni, vagy eretnekségek terjedő tévelyei ellen megedzni, vagy bizonyos hittitkoknak, illetve a jó Isten egyes jótéteményeinek mélyebb megfontolására indítani kellett.” (Quas primas, 6., 1925.)

Ennek fényében érthetjük meg azt, hogy a 19. század végének és a 20. század első évtizedeinek pápái – köztük XI. Piusz pápa – a tanításnak a kultuszon és jámborsági gyakorlaton keresztüli átadását választották, miként XI. Piusz maga tanúskodik erről: „Krisztus Királynak külön ünnepnapot rendelünk. Mert a szent titkoknak évenkint visszatérő megünneplése sokkal hatályosabban segít a népet a hit igazságaira tanítani s azok boldog átélésére képesíteni, mint az egyházi tanítóhivatal legtartalmasabb megnyilatkozásai. Ezek ugyanis csak néhány műveltebb emberre hatnak, ellenben az ünnepek az összes híveket megragadják és tanítják… a tanítás leginkább az észre hat, az ünnep az értelmet és a szívet, tehát az egész embert üdvösen befolyásolja. S mivel az ember lélekből és testből áll, az ünnepnapok külső fényében kell megindulnia és föllelkesülnie, hogy az isteni tanítás a szent szertartások változatos szépségének hatása alatt jobban beleivódjék, és hússá, vérré váljék, s benne a lelki életben való előrehaladás elhatározását megérlelje…” (Uo.)

S hogy ez sikerült, és a kultusz valóban áthatotta az akkori modern katolicizmust, arról az építészeti példák beszélnek leginkább. Hiszen hazánkban is a 20. század első felében épült fel számos Krisztus Király-templom, amely titulushoz más pápai kezdeményezések által ugyanígy és ugyanezen időszakban felsorakozott még számos a Szent Család, Szent József, Szeplőtelen Fogantatás, Jézus Szíve pártfogása alatt lévő szentegyház, amely kultusztémák XIII. Leó pápától kezdődően a társadalmi átrendeződést tapasztaló katolikusok fő védőtitulusaivá váltak. Róma püspökei ugyanis így akarták megerősíteni a hívek Egyházhoz tartozását, az Egyház társadalmi tanításának ismeretét, de legfőképpen a természetfeletti dimenzió tudatosságának felelevenítésére törekedtek ezzel a mozdulatlan mozgató és a tudományosság istenítésének világában.

Krisztus Király ünnepének egyéb rétegeire is rálelhetünk, ha ezen a társadalomtörténeti nyomon megyünk tovább, hangsúlyozva, hogy

az egyházi állam megszűnése után (1870) a pápák számára különösképpen is fontossá vált annak tudatosítása, hogy Krisztus királysága nem veszett el a pápa Vatikánba szorításával, hogy az ő uralma az emberi lelkekben és a családban valósul meg, bontakozik tovább.

De mik voltak a veszedelmek, eretnekségek, amelyek miatt Krisztus Király ünnepével kellett megerősíteni és edzni a hívő nép vallásosságát – ahogy ezt olvassuk a Quas primas enciklika 6. pontjában?

A kérdés megválaszolásához – talán mondható: a modernkori kultusztörténetet is megnyitó – XIII. Leó pápa írásait érdemes tanulmányozni, aki Quod apostolici muneris (1878) kezdetű enciklikájában (Prohászka Ottokár jelentette meg magyarul) a szocialista, kommunista, nihilista modern eretnekségekről ír, s megjegyzi: ezek az eszmék már nem titkos összejövetelek hívószavai, hanem a társadalmat uralni akaró, vallási jelleget öltő szövetségek. Fő törekvéseik a társadalmi tekintély, a tulajdonjog, a férfi és nő házasságának megkérdőjelezése, a kollektivizálás. Állítja, hogy először a hitet és a logikus gondolkodást fordítják egymással szembe, majd a természetfölötti dimenzióitól megfosztott társadalom fundamentumát aláásva saját irracionális vélekedéseik bizonytalan szövevényére akarják áthelyezni a társadalom működésének alapját. A pápa szerint az embert és a társadalmat csupán e világi keretek közé szorítják, aminek gyümölcseként megjelenik a szegények kiszolgáltatottságának kihasználása a gazdagok elpusztítása érdekében. A megnyilatkozás éppen ezen társadalmi látlelet kapcsán szorgalmazza: az Egyház végezzen a munkások között aktív lelkipásztori ellátást, hogy a hit, és ne ezek az eszmék határozzák meg az emberek gondolkodását.

Érdemes azt is felidéznünk, hogy XIII. Leó pápaságának első éveit nagyon meghatározta e pusztító erőkkel való találkozás. 1884 áprilisában – még híres látomása előtt – Humanum genus címmel enciklikát adott ki a szabadkőművességről, amelyben társadalmi veszélynek említi őket, mert miközben fennen hirdetik, hogy egyedüli céljuk a tömeg jólétét elősegíteni s a polgári társadalom előnyeiben a lehető legtöbbet részesíteni, igazi céljuk: felforgatni a keresztény intézmények által megteremtett vallási és állami rendet, s helyébe saját kényük szerint a puszta természetelvűség tanainak alapján újat létesíteni. A pápa felrója, hogy az Egyház és állam szétválasztásának ürügyén fel akarják számolni az Egyház társadalmi hatását, a pápaság és a papság intézményét, üldözik a Rómához hű katolikusokat, egyenlőnek tartanak minden vallást, ami végül panteizmushoz vagy torz istenképekhez vezet. Vádolja őket, hogy a házasság csupán üzleti szerződés számukra; anarchikus népakaratot hangoztatnak, amit azzal is előmozdítanak, hogy kiszolgálják az emberek alantas ösztöneit, mert akkor a lezüllöttek jobban kormányozhatóvá válnak.

XIII. Leó pápa kéri a püspököket, szerettessék meg a hívekkel az Egyházat, terjesszék a ferences harmadik rendet, mert nem a titkos társaságokhoz való tartozások újítják meg a világot, hanem az Egyházban megélt, elkötelezett szeretet, mint amilyen Assisi Szent Ferencé is volt saját korában.

Ne feledjük el, ilyen előzmények és körülmények között született meg az ünnep felajánló imája, amelyet ma is imádkozik az Egyház: „Légy Királya azoknak is, akiket tévedés tart fogva, vagy szakadás választott el. Hívd vissza őket az igazság szolgálatára és a hit egységébe, hogy rövidesen egy akol legyen és egy pásztor.”

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír