Ferenc pápa és a történettudomány – Molnár Antal történész írása

Emellett 2023 óta a Pápai Keleti Intézet (Pontificio Istituto Orientale) vendégprofesszora. Alábbi írásában az elmúlt évek vatikáni munkája során szerzett tapasztalatait, Ferenc pápának a történelemmel és a történetírással kapcsolatos gondolatait osztja meg az olvasókkal.

A Katolikus Egyháznak alapítása óta nagyon szoros, elszakíthatatlan kapcsolata van a történelemmel és a történetírással. Az antikvitástól kezdve a történeti munkák szerzői egyházi emberek közül kerültek ki, majd pedig a kora újkorban a modern, tudományos történetírás az egyházi intézményekben formálódott. A 19. században megszülető, immár laikus kritikai történettudomány módszerei és eredményei mögött a Katolikus Egyház történeti reflexiója sem maradt el; ennek egyik legnyilvánvalóbb jele a Vatikáni Titkos Levéltár megnyitása a kutatók számára 1881-ben. Az Egyház és a történelem közötti párbeszéd újabb állomását jelentette a Történettudományok Pápai Bizottságának megalapítása 1954-ben. XII. Piusz döntése világosan jelezte a katolikus történetírás radikális megújulását és az intenzív párbeszéd kezdetét az egyetemes történettudománnyal. A bizottság a történelemmel foglalkozó legfontosabb intézmény a Vatikánban, feladata a nemzetközi egyháztörténeti kutatások előmozdítása és koordinálása.

A bizottság munkája talán sohasem volt annyira aktív, mint Ferenc pápasága idején. A számos konferencia, évfordulós megemlékezés és szakmai rendezvény mellett a bizottság sorozatában (Atti e Documenti) megjelent kötetek aránya is világosan jelzi a megnövekedett aktivitást: a sorozatban 1989-től kezdve összesen 73 kötet látott napvilágot, ennek több mint a fele, 39 kötet 2013 és 2025 között jelent meg. Ferenc pápa, elődjétől eltérően, nem volt tudós vagy spekulatív elme, ugyanakkor nagyon élénk figyelmet fordított a tudományok világa iránt. Látogatásai során számos alkalommal, így Magyarországon is, felkereste az egyetemeket és beszélt a tudósokhoz, hangsúlyozta felelősségüket az emberiség jövőjének alakításában. Jezsuita formációjának és világképének megfelelően a tudományok öncélú művelését nem tekintette magától értetődő alapértéknek, a tudományok célját sokkal inkább az emberiség lelki, szellemi és fizikai gyarapodásához való hozzájárulásukban fogalmazta meg.

Talán nem csak az elfogultság mondatja velem, hogy a humán tudományok közül, az egyének és közösségek gyökereinek feltárásában és identitásának formálódásában betöltött szerepe miatt, a történettudománynak kiemelt jelentőséget tulajdonított, és nagy lelkipásztori terve fontos eszközének tekintette. Ezen szándék akár szimbolikus aktusának is tekinthetjük, hogy 2019. október 22-én kiadott motu propriójában a Vatikáni Titkos Levéltárat átnevezte Vatikáni Apostoli Levéltárrá, hogy a Szentszék központi levéltára még nevében se sejtessen valamiféle elzárkózást vagy titkolózást. Az archívum anyagának egyik legfontosabb nyitása is az ő nevéhez fűződik: 2020. március 2-án kutathatóvá tette a 20. század egyik legfontosabb és legvitatottabb pápájának, XII. Piusz pontifikátusának levéltári dokumentumait (1939–1958). Ennek jelentőségét különösen akkor tudjuk értékelni, ha a korábbi nyitások kronológiáját szemügyre vesszük, hiszen elődei közül a levéltár 1881. évi megnyitása óta mindössze négy pápa (igaz, II. János Pál kétszer is) oldotta fel egy-egy pontifikátus anyagát, és a soron következő nyitásokra olykor 20–40 évet is várni kellett.

A Szentszék háttérintézményei közül Ferenc pápa a Történettudományok Pápai Bizottságának kiemelt figyelmet szentelt, munkáját követte. Ennek szép és biztató megnyilvánulása volt, amikor 2023 őszén az őt felkereső új bizottsági elnöknek, a jezsuita Marek Inglotnak és a kíséretében levő titkárnak, Pierantonio Piattinak úgy fogalmazott: tetszik, amit a bizottság csinál, és tetszik az is, ahogyan csinálja. Ugyancsak elismerő szavakkal nyilatkozott munkánkról a Mindszenty bíborosról szóló, a bizottság kiadásában 2021-ben megjelent konferenciakötet megküldését köszönő levelében, és kiemelte Magyarország prímásának közismert nagyságát, evangéliumi erejét és az egyház iránti tiszteletét.

Kinevezésem után a Szentatya két alkalommal, 2022. május 28-án és 2024. április 20-án fogadta a bizottság tagjait, mind a két audiencián beszédet intézett a testülethez. Emellett 2024. november 21-én kelt levelében szólt az egyháztörténelem tanulmányozásának megújításáról, elsősorban a papképzés keretein belül. Ebből a három dokumentumból nagyon világosan körvonalazódik Ferenc pápa történelemteológiája, azok az alapelvek, amelyek értelmében a történettudomány elmélyült kutatómunkán alapuló igazságkeresését kulcsfontosságúnak tartotta az emberi társadalom evangéliumi formálásának szempontjából. Másképp fogalmazva, a történészeket rendkívül sokra becsülte, munkájukat minden emberi közösség számára elengedhetetlennek tartotta. Emellett mindhárom dokumentum híven tükrözi azt a szívós következetességgel képviselt, a II. Vatikáni Zsinat tanításának korszerűsített továbbvitelét jelentő lelkipásztori stratégiáját, amelyet valamennyi megnyilatkozásában hangsúlyozott.

A bizottság tagjaihoz intézett két beszédében mindenekelőtt a találkozás, a kapcsolatok, a nyitottság és a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta, mindezt a forrásokon alapuló szenvedélyes igazságkeresés perspektívájában. 2022-ben, az ukrán háború kitörésének évében elsősorban arra buzdított minket, hogy

a történelem tanulmányozásával, a folyamatok őszinte feltárásával és az ezekkel való szembesítéssel a bizottság váljon a „béke laboratóriumává”.

Külön kiemelte, hogy a háború miatt az Orosz Tudományos Akadémia és a Moszkvai Pátriárkátus történészeivel a hivatalos kapcsolatok megszakadtak, és kérte a bizottság tagjait, hogy a közös munka folytatásával járuljanak hozzá a béke előmozdításához. Mindkét beszédében hangsúlyozta, hogy a bizottság nemzetközi és multidiszciplináris jellegével hidakat épít az Egyház és a társadalom, illetve a különböző felekezetek és kultúrák között. Ennek érdekében külön óvta a történészeket a mentális és intézményi bezárkózás minden formájától, az autoreferencialitástól és különösen az ideológiáktól, amelyek ölnek. 2024. évi beszédében a történészek munkáját igazi „kulturális diplomáciának” határozta meg, amelynek célja a találkozás civilizációjának felépítése: a találkozás kultúráját nagyon határozottan állította szembe a konfliktusok kulturálatlanságával.

Tavaly novemberben kiadott levelében ezeket a gondolatokat fejtette ki részletesen, számos módszertani útmutatást is nyújtva az egyház történetének tanulmányozásához. Mindenekelőtt nagyon általános igazságként fogalmazta meg a történelem, a történeti érzékenység, az ember történeti dimenziójának jelentőségét. Szenvedélyesen érvelt amellett, hogy az előző generációkkal való kapcsolat, a múlt hiteles forrásokon nyugvó, ideológiamentes ismerete nélkül a következő generációk vakságukban az ideológiák rabjává válnak. Éppen ezért

a történészek munkáját, kutatásaik eredményeit döntő jelentőségűnek nevezte a hamisításokon, a tudatlanságon és előítéleteken alapuló gyűlölet elleni küzdelemben.

Következetesen hangsúlyozta az elmélyült kutatómunka fontosságát, a leegyszerűsítések veszélyeit és az idealizálástól mentes, valós egyházkép kialakításának szükségességét. A történeti kutatást és eredményeinek minél szélesebb körű megismertetését a felejtés elleni küzdelem legfontosabb eszközének nevezte, hiszen a megbocsátás nem jelenthet felejtést.

Az igazi megbékéléshez ugyanis nem az amnézia, hanem a történelmi igazság őszinte keresése szükséges.

Az egyháztörténelem tanulmányozásával kapcsolatban számos konkrét útmutatást is megfogalmazott. Mindenekelőtt óvott a pusztán kronologikus megközelítés és az apologetikus irány veszélyeitől. Határozottan visszautasította az egyháztörténet azon hagyományos értelmezését, amely azt a teológia segédtudományaként értelmezte, ezzel szemben hangsúlyozta a társadalomtörténeti megközelítés szükségességét. A papképzésben kiemelt jelentőséget tulajdonított az eredeti források megismertetésének, a kutatásban pedig a szigor és a pontosság mellett az Egyház iránti szenvedélyes elkötelezettségnek. Különösen is fontos az a felhívása, hogy

az egyháztörténelemnek kiemelten kell foglalkozni a hangjukat hallatni nem tudó tömegek történetével, hiszen rólunk tudunk a legkevesebbet.

Az ő „népi arcuk” megvilágításával, vereségeik és elnyomásuk, egyúttal emberi és lelki gazdagságuk feltárásával megérthetjük marginalizálódásuk és kirekesztésük mai jelenségeit. Korunk elsilányodó szellemi közegében különösen is bátorító a levél zárógondolata. A felületes olvasmányok és internetes összefoglalók igénytelen összeollózása helyett az elmélyült munka becsületét emelte ki, amely valódi kutatásokkal és tudással száll szembe a kulturális konzumizmussal.

Ezek a gondolatok, úgy vélem, nemcsak a katolikus történészeknek vagy az egyháztörténészeknek nyújtanak fontos orientációs pontokat egy olyan világban, ahol – éppen az ideológiamentes – humán tudományok becsülete enyészik el, sőt puszta létjogosultságuk is megkérdőjeleződik, hanem mindenkinek, aki hivatásszerűen bölcsészettudománnyal, kutatással foglalkozik. A keresztény kulturális tapasztalat legmélyéig hatolva Ferenc pápa a múlt komoly és őszinte tanulmányozásának becsületét állítja helyre, szembeállítva a gyors kézzelfogható eredmény és siker hajszolását a közösségért tudatosan felelősséget vállaló tudós éthoszával. A hangtalanok és arctalanok történetének előásása, a perifériák múltjának tematizálása, a történelmi tapasztalat segítségével a hidak építése és a béke lehetőségének bemutatása egyenként és összességükben részei annak a nagy stratégiának, amely Ferenc pontifikátusát a 20. századi nagy pápák művének és a II. Vatikáni Zsinat örökségének hűséges, ugyanakkor innovatív folytatójává emelték.

Szöveg: Molnár Antal, a Pápai Történettudományi Bizottság tagja, a HUN-REN BTK Történettudományi Intézet igazgatója

Fotó (archív): Vatican News; Molnár Antal

Magyar Kurír