KÖSZÖNJÜK! – Célba ért a Szent Márton-napi segítség

– Mennyi pénz gyűlt össze a Szent Márton-napi jótékonysági felhívásra? Mit vettek belőle a rászorulóknak?

– Az érsekségnek az áradások ellenére szerencsére sikerült rizst vásárolnia, igaz, magasabb áron. Májusban 7500 forintnak megfelelő összegbe került egy zsák rizs, most 12 ezerről sikerült 10 ezerre lealkudni, így a 12 millió forintnyi adományból 1200 családnak tudtunk élelmet biztosítani. Basil atya, az érsek alkancellárja a telefonjával ott helyben készített felvételeket, hírt adott az osztásról... Hatezer kilométerre van innen Onitsha, de láthatjuk a videókat, a szép képeket, mintha ott lennénk köztük. Nagy öröm, hogy tudtunk adni, miközben persze szomorú is, hogy Onitshában az számít hírnek, hogy van mit enni. 

Ha nem túl nagy a család, és naponta kétszer esznek, akkor egy zsák rizs körülbelül két hétre elegendő.

– Gondoltad volna, hogy hazaérkezésed után is folytatódik a misszió?

– Amikor tavasszal fél évre kint rekedtem Onitshában, akkor egyrészt nagyon hiányzott a családom, másrészt arra is gondoltam, hogy addig segíthetjük ott az embereket, amíg kint vagyok, hiszen az adakozók addig tudják, hogy jó helyre megy az adományuk. Sokszor sok adományt kaptunk az Új Ember és a Magyar Kurír olvasóitól, de tartottam tőle, mi lesz, ha hazajövök. Azt hittem, addig tudok segíteni, amíg kint vagyok. Ebben a fél évben azonban testvéri viszony, egyházi vonalon egyfajta barátság alakult ki, Erdő Péter bíboros meghívta Okeke érseket az eucharisztikus kongresszusra, ő pedig videoüzenetet küldött a magyaroknak, interjút adott a Kossuth rádiónak. A Szent Márton-napi gyűjtés örömünnep volt, bebizonyosodott, hogy nem volt valós a félelmem, annyi bizalmi tőke kovácsolódott ez idő alatt, hogy az elég volt az adakozóknak.

Videó az 1200 zsák rizs kiosztásáról

– Az Afréka Alapítvány eredetileg orvosmisszió céljából jött létre. Hogyan alakult át, fejlődött az elmúlt néhány hónapban?

– Orvos vagyok, Afrikában segítem azokat, akik tífuszban, maláriában szenvednek, ez a szakmám, Csókay András pedig idegsebész. Az alapítvány idegsebészeti és belgyógyászati misszió céljából jött létre, több mint tíz alkalommal voltunk már ott ezért, adtuk a tudásunkat, a szabadidőnket. A Covid-járvány idején előtérbe került a humanitárius segítségnyújtás, és a szükséghelyzet még eltart egy darabig, hiszen a kijárási korlátozás miatt az emberek nem tudtak vetni. Nagy boldogság számunkra, hogy folytatódhat ez a misszió, kiépült egyrészt a logisztika, másrészt a bizalom.

A Szent Márton-napi gyűjtés idején nem voltam ott, mégis több pénz gyűlt össze, mint eddig. Nagy boldogság, hogy bíznak bennünk. Kegyelmi válasz ez az én félelmemre.

– Az emberek éheznek, mégis türelmesen várakozó asszonyokat látunk a fotókon.

– Az asszonyok türelmesen várakoztak órákon át a 35 fokban, pedig ki tudja, hány mérföld távolságról jöttek és milyen messzire mentek vissza a 25 kilós zsákokkal. Okeke érsekkel pakoltunk már rizseszsákokat az asszonyok fejére, tudom, milyen nehéz. Volt olyan idős nő, akinek feltették a fejére a zsákot, és ő utána még jó néhány mérföldet gyalogolt vele hazáig. Boldogan, hogy van mit ennie a családnak karácsonykor. Nem azt nézik, hány órája várnak, hanem annak örülnek, hogy lesz ételük. Amikor orvosként vizsgálom őket, akkor is türelmesen várnak órákon, de akár napokon keresztül.

– Folytatódik majd a humanitárius misszió az orvosmisszió mellett is?

– A világ hetedik legszegényebb országáról van szó, élelmiszer-adományra mindig szükség lesz. Egy 200 milliós országban 1200 családnak most két hétig van mit ennie... Egy missziós mindig látja azt is, aki éppen nem kapott enni. Az adakozókon múlik, lesz-e folytatás. Azt tudom, hogy amint lesz oltás, tavasszal visszamegyek. Amíg nem elérhető az oltás, addig nem látom biztosítottnak az utazást, nem tehetem meg a családommal, hogy még egyszer kint rekedjek. A humanitárius segítségnyújtáshoz fizikailag már nem kellünk, ha van adomány, akkor ők helyben megszervezik az élelem beszerzését, kiosztását.

Én pedig folytathatom, amiért tavasszal is kimentem és amiért már öt éve működik az orvosmisszió: a malária, a tífusz gyógyítását, a HIV, a hepatitis, a cukorbetegség, a magas vérnyomás szűrését.

Csókay András is visszamenne megoperálni az agytumoros gyerekeket. Orvoshiány van, emberek tömegével találkozunk a falvakban, akiket még soha nem látott orvos, nem tudják, hogyan kell sóhajtani a vizsgálatkor. Ha elvégezzük a malária-, tífusz-, vérnyomás-és vércukorszűrést, már többet tettünk értük, mint valaha bárki egészségügyi téren, mindezt tíz dolláros költségen. Szomorú, hogy olyan betegségekben halnak meg emberek, amelyekből meg lehet gyógyulni, de nincs pénzük gyógyszerre.

– Vannak új tervek is?

– Régi álmunk az árvaházprojekt, tavasszal éppen ezért a férjem is jön majd velünk. Neki, akit a nagyszülei neveltek fel, nagy álma ez, ezért tartott velem tavaly novemberben. Még az elején vagyunk, hiszen tavaly felmértük a helyzetet, de a járvány miatt félbemaradt a tervezés. Az érsekség több árvaházat is működtet. A gyerekek nagy része HIV-pozitív, sokuknak AIDS-ben haltak meg a szüleik, ami ott népbetegség, sok gyerek betegen látja meg a napvilágot. Nagy az anyahalandóság, rengetegen meghalnak gyermekágyi lázban. Az a tervünk, hogy abban az árvaházban, ahova már ellátogattunk és vittünk adományt, minden gyereket beiskolázunk, hogy 18 éves korukra érettségijük legyen, és meg tudjanak élni a maguk erejéből. Az lenne jó, ha lennének támogatók, akik biztosítják az általános és középiskolások tandíját, illetve szeretnénk majd önkéntes tanárokat is hívni a misszióba. Sokan akartak már jönni velünk, de sokakat el kellett utasítani, mert szakorvosokra volt szükség, a többi feladatot pedig a kórházban a helyiek is el tudják látni a felügyeletemmel. Az árvaházban viszont sok olyan munka lenne, amihez nem kell egészségügyi képzettség. Lehet távolról, nem túl magas havi összeggel támogatni a gyerekek étkeztetését, oktatását. Új irány lehet ez az alapítványnál.

– Hogyan éled meg a missziónak ezt a megváltozását, kibővülését?

Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik” – írja Pál apostol, és számunkra bebizonyosodott, hogy ez valóban így van, hiszen ha nem rekedek kint, akkor marad minden a régiben.

Vagyis keressük a huszonnégy orvost, akik elmennek évente két hétre, turnusokban, hogy ingyen, a szabadságuk terhére dolgozzanak. Ez nagyon szép dolog, ugyanakkor ha nincs a katasztrófahelyzet, akkor nincs tizenkilenc ösztöndíjasunk a nővérképzőben, nem tudunk hétezer családnak élemet adni. És ebben a fél évben nagyon sok orvosi műszert is sikerült vásárolni: EKG-t, röntgent... Megvalósult a tanács, hogy adj halat és hálót is: a jelen mellett a jövőt is tudtuk segíteni. 

Fotó: Onitshai Érsekség

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír