Nyéky Kálmán Szent II. János Pál apostoli leveléről, a vasárnap megszenteléséről

Szent II. János Pál pápa 25 évvel ezelőtt, 1998 pünkösdjére írta meg apostoli levelét Dies Domini címmel a vasárnap megszenteléséről. Az írásnak ma, negyedszázaddal később is komoly üzenete van a hívő ember számára, talán még inkább, mint a keletkezésének idején.

– „Ne féljetek időtöket Krisztusnak szentelni!” – buzdította a szentéletű pápa az Egyház tagjait. Ezzel felhívta a figyelmünket arra, hogy az Úr napja nem pusztán egy kötelező ünnep, hanem Krisztus szeretetének ajándéka. Miben láthatjuk meg ennek valódi értékét?

– Az Istennel való találkozás olyan örömet adhat az embernek, amit nem tud magában tartani. Az emmauszi tanítványok jutnak eszembe. Amikor felfedezik Jézus jelenlétét a kenyértörésnél, akkor minden nehézség ellenére, amit az éjszakai gyalogos utazás jelentett, egyből a többiekhez sietnek, hogy elmondják nekik: Mi láttuk az Urat! A vasárnap a feltámadott Jézus Krisztussal való találkozás napja, és ahogyan Szent II. János Pál pápa fogalmaz, az Egyház menyasszony, aki várja az ő isteni jegyesét, miközben észleli az új ég és az új föld örömét. „Az Egyház ugyanis vasárnapról vasárnapra halad előre az Úr utolsó napja, a vég nélküli vasárnap felé.” (DD37)

Szent Jeromos pedig úgy fogalmaz, hogy „a vasárnap a föltámadás napja, a keresztények napja, a mi napunk” (DD2). Ezért mindenkit meghívunk, hogy ünnepeljenek velünk hétről hétre, hogy fedezzük fel a személyesen nekünk szóló meghívást ebben a napban. Mert

Isten hív minket, hogy dialógusba lépjünk vele. Várja mindannyiunk személyes válaszát az ő meghívására.

Talán ma a vasárnap megközelítésében inkább a vonzalom oldala felé irányítanám a figyelmet. Nem kérdés, hogy a menyasszony igyekszik ott lenni, amikor a vőlegény érkezik. Lehet, hogy sokáig tollászkodik, lehet, hogy egy kicsit várni kell rá, de egy belső vágy mozgatja, hogy ott legyen. Ezt a vágyat felszíthatjuk a szívünkben mi is, hogy megérezzük Isten szeretetét, amely arra is képes volt, hogy az életét adja értünk.

– A 21. század embere könnyen kerülhet olyan helyzetbe, hogy vasárnap is dolgoznia kell, sokan pedig az egész hetes fáradtságot szeretnék kipihenni ezen a napon. Így bizony megtörténik, hogy a vasárnapi szentmise kimarad a heti programból még az imádkozó, vallásgyakorló keresztények esetében is. Miért nem elég az, amire gyakran szoktak hivatkozni: „Imádkozunk ezen a napon ott, ahol vagyunk”?

– Azt hiszem, hogy a Covid kapcsán egy kicsit elkényelmesedtünk. Azt gondoltuk, hogy otthon is részt tudunk venni a szentmisén, vagy elég, hogyha YouTube-on meghallgatjuk azt. Ezzel szemben, amikor személyesen vagyunk jelen, akkor lehetőségünk van arra, hogy a részvételünkkel hassunk magára a liturgiára is. Egyrészt a válaszokkal, amiket mondunk, másrészt azzal, hogy együtt éneklünk. Amikor rátekintünk a papra és arra, ahogyan ő a misét mondja, szinte összekapcsolódunk vele. A mi imáinkat a felajánlási adományainkkal együtt ő felajánlja, és ez a személyes jelenlét egyértelműen megsokszorozza azt az erőt, amit megtapasztalhatunk egy ilyen vasárnapi ünneplés során.

Volt alkalmam arra, hogy online tanítsak a Covid idején. Elméletileg a diákok ugyanazt az előadást hallják, gyakorlatilag azonban azt kell mondjam, hogy egyáltalán nem ugyanaz zajlott le. Mégpedig azért nem, mert bár a diákoknak lett volna lehetőségük bekapcsolódni kamerával is, én csak kis fehér karikákat láttam a képernyőn, és így nem tudtam a szemükbe nézni. Akkor érzékeltem, hogy ez mekkora különbség. Így amikor megszólítunk valakit, sokkal nehezebben tud válaszolni is. Amikor az osztályban vagy egy előadóteremben együtt vagyunk és egymás szemébe nézünk és egymásnak kérdéseket teszünk föl, akkor valódi dialógus tud kialakulni.

Ha egy szentmisében nem is teszünk fel spontán kérdéseket, de azáltal, hogy válaszolunk, és nem csupán a pap felel saját magának (ahogy a Covid idején), sokkal személyesebbé válik a szertartás mind az igehirdetőnek, mind a jelenlévő híveknek.

És még nem is beszéltünk az Eucharisztiáról, mint megtört kenyérről, amit megosztunk egymással, amiben részesednünk kell. Ez a legfontosabb számunkra, hiszen ez Krisztus teste és vére, amiről azt mondja Jézus, hogy „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne” (Jn 6,56). A betegekhez is szeretnénk őt elvinni, hogy ők is ugyanebből a kenyérből részesüljenek. Egy kenyérből részesültünk és egy kehelyből ittunk. Mi vagyunk az Isten népe, és ezt erősítenünk kell magunkban fizikai jelenlétünkkel is.

– Az Úr napja magába foglalja a teljes Szentháromság jelenlétét. Emlékeztet a teremtésre, a hetedik napra, melyen az Atya megpihent, miután látta, hogy minden, amit alkotott, jó. Emlékeztet húsvétvasárnapra, Krisztus feltámadására, megváltásunk napjára, valamint pünkösdre, amikor a Szentlélek kiáradásával megszületett az Egyház. Hogyan élhetjük meg a vasárnapi szentmisében ezt a teljes ünnepet?

– A teremtésben Isten megpihen a hetedik napon, ez a sabbath, a nyugalom napja. Ez egyúttal a kivonulásra is emlékeztette az ószövetségi népet, ami azt jelentette számukra, hogy eggyé válnak Istennel és az ő küldetésével. Mi a szentmisében leszünk igazán választott néppé, ez egy fordulópont az életünkben. Tényleg azt tapasztalom, hogy amikor valaki úgy dönt, hogy minden vasárnap ott lesz a szentmisén, akkor valami megváltozik. Persze lehet, hogy először nem tudja fölvállalni ezt az egész család előtt, ez hosszabb időbe telik, de az ő életében innentől fogva egy nagyon szoros kapocs van Isten népéhez. Minden héten megjelennek együtt az Isten színe előtt.

Emlékszem, amikor gimnazista lettem az esztergomi ferenceseknél, egy volt felsőbb éves diák azt a tanácsot adta nekem, hogy lehetőség szerint mindennap vegyek részt szentmisén. Megfogadtam ezt a tanácsot, és hihetetlenül sokat adott nekem, hogy mindennap ott lehettem. Most, az apostoli levelet újraolvasva értettem csak meg Órigenésznek azt a kijelentését, hogy a keresztények élete igazából szüntelen vasárnap (DD83).

Arra hív bennünket az Isten, hogy újra és újra részesedjünk az Eucharisztiában, és a napi szentmisére járásban a vasárnap szüntelen megélésének vágya mozgathat bennünket.

Ha nem is naponta, de legalább hetente ott vagyunk, ez a ritmus átalakítja az életünket és óriási erőforrás lehet számunkra az élet nehézségei közepette.

– Az apostoli levél szépen utal a menyegzős lakomára, amit Isten készít nekünk, amikor a szentmise két részét így nevezi: az „Ige asztala” és „Krisztus testének asztala”. Jó, ha az ünnepre nemcsak beesünk, hanem menyegzős ruhát öltünk és felkészítjük a szívünket a találkozásra. Hogyan alapozhatjuk meg a hétköznapokban a vasárnapi szentírási szövegek mélyebb megértését? Hogyan készülhetünk önmagunk, a hetünk, az örömeink és a terheink felajánlására?

– Vasárnap az Ige asztalánál és az Élet kenyere asztalánál jövünk össze a szentmisén. Ez a két rész az, amelyen keresztül találkozunk a Föltámadottal. Isten igéjét hallgatjuk és az ahhoz kapcsolódó homíliát, szentbeszédet, ami vasárnap sosem maradhat el. Szomorúan látom, amikor egy pap a sok mise miatt elhagyja a szentbeszédet, vagy csupán néhány mondatra szűkíti le azt. A II. Vatikáni Zsinat világosan kimondja, hogy a Biblia kincseit a hívőknek egyre „jobban föl kell tárni” (SC51). Fokozni kell az emberekben „az éhséget az Úr szavának hallgatására”, ahogy Ámosz prófétát idézi VI. Pál pápa (DD39). Szent II. János Pál pedig arra kér minket, papokat, hogy vizsgáljuk meg „miként hirdetjük Isten Igéjét, s hogy Isten népében valóban növekszik-e a Szentírás ismerete és szeretete?” (DD40). Erre biztos, hogy készülni kell. Nagy a felelőssége az igehirdetőnek.

Jó gyakorlat lehet, ha néhány hívővel akár hétköznap találkozót szervezünk, ahol átbeszéljük a következő vasárnapi igerészeket. Ez a családok életének is része lehet,

különben „Isten igéjének puszta liturgikus hirdetése nehezen fogja megteremni a remélt gyümölcsöket” (DD40) olvassuk az apostoli levélben. A gyermekekkel való átbeszélése az adott ünnepeknek vagy evangéliumi szakaszoknak szintén nagyon gyümölcsöző lehet az ő későbbi keresztény életükre. Annak idején ezért készítettük az Engedjétek hozzám… című bábfilmsorozatot, ahol Riska és Csibe segítettek jobban megérteni a vasárnapot vagy a szentek történeteit. Most is elérhető ez a segítség a családoknak és a hitoktatóknak (a riskababfilm.hu weboldalon keresztül). Öröm számomra, hogy sok hitoktató és szülő használja ezeket a bábfilmeket.

A szentmise másik része Krisztus Testének asztala. Ünnepi hangulatú összejövetelről szól az apostoli levél, amit azt hiszem, akkor tudunk igazán megérteni, ha már voltunk olyan közösségben, ahol mindenki bekapcsolódott az éneklésbe és együtt mondták a liturgikus válaszokat. A minap az elsőáldozáson a gyermekek olyan lelkesen mondták a válaszokat, hogy csak úgy zengett a templom. Azt hiszem, erre gondolt Szent II. János Pál, akinek a misetapasztalatát biztosan meghatározta a lengyel egyházi valóság, ahol még ma is rengetegen járnak hétköznap is templomba a fiatalok közül is.

A heti ritmus vasárnaponként segít, hogy ne feledkezzünk el arról, hogy mennyi mindenért hálát adhatunk Istennek.

A hálaadás összekapcsolódik az örömmel, ami felemeli szívünket. „Emeljük fel szívünket! Fölemeltük az Úrhoz” – mondjuk a szentmisében. Isten pedig kiüresíti magát, leszáll hozzánk, és ezzel alázatra tanít minket. Krisztus is „megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig”, ahogy a Filippi levél is mondja (Fil 2,8). A szentmise Krisztus áldozatának eleven megjelenítése.

– Amikor egy családban kisgyermek születik, a szülők gyakran évekre elmaradnak a vasárnapi szentmiséről, mert nehéznek érzik a kicsivel való jelenlétet, nem tudnak kellőképpen odafigyelni és tartanak attól is, hogy másokat zavarnak. Ám a pápa külön kitér a családok részvételére a szertartáson: „Amikor a szülők gyermekeikkel együtt veszik körül az Ige és az Élet Kenyerének asztalát, a keresztény családok saját identitásuk és család-egyházi szolgálatuk egyik legszebb megnyilatkozását élik át.” Hogyan vehetnek részt minél teljesebben a kisgyermekes családok a szentmisén?

– Nagyon fontos lenne, hogy a gyerekek úgy nőjenek fel, hogy kiskoruktól kezdve ott vannak a szentmisén, ugyanakkor szükség lenne olyan terekre, ahol a gyermekekkel gond nélkül lehet jelen lenni. A 3 évesnél kisebb gyerekek aligha fognak csendben maradni egy órán keresztül, tehát jó lenne egy számukra kialakított, akár hangszigetelt, de üvegfallal elválasztott rész a templomainkban. Az újabb építésű templomokban ez már szinte magától értetődő követelmény lehet. Máshol egy folyosón van kihangosítva a szertartás, és így van lehetőség arra, hogy a szülők ott részt vegyenek a szentmisén és ők is részesülhessenek az Eucharisztiában. Vagy akár egy külön terem legyen, ahol kivetítéssel oldják meg a részvételüket és aztán bekapcsolódhatnak a szentáldozásba.

Kicsit idősebb gyermekeknél – 3 és 8 év között – nekem nagyon bevált az, amikor gyermekigeliturgiát tartottunk katekétákkal, hitoktatókkal vagy akár családapákkal, családanyákkal. A gyermekek kivonultak a közösségből az olvasmányok, illetve a prédikáció ideje alatt, és nekik saját igeliturgiát tartottak, majd ennek a végén egy kis mécsessel a kezükben tértek vissza a szentmise liturgikus terébe, amit ezután letettek az oltár elé, egyfajta gyermek felajánlási körmenet részeként. Az áldozati részen már ők is jelen voltak, és volt lehetőségük például arra is, hogy az átváltoztatásnál kitérdeljenek az oltár köré, kaptak egy kis csengőt, és a ministránsokkal együtt ők is csengettek az úrfelmutatás alatt.

Érdekes gyakorlat volt, amit egy alkalommal egy gyermekigeliturgia végén láttam, ahol ugyan csak néhány gyermek volt, akik kimentek erre. Amikor azonban visszajöttek, egy különleges gyertyát hoztak a kezükben: egy úszó gyertyát, amit egy tál víz tetejére helyeztek az oltár előtt. A gyermekekben ébren tartani a hitet a hosszú liturgia alatt valóban olyan, mint amikor a víz tetejére helyezzük a kis égő mécseseket.

A gyermekek megáldása kapcsán az egyes egyházmegyékben különböző szokások vannak. Van, ahol az áldásért a szentáldozáskor a szülőkkel együtt jönnek ki a gyerekek, máshol azt kérik, hogy csak a szentmise végén jöjjenek. Azt hiszem, hogy

az áldás gyakorlata szintén nagyon üdvös tud lenni a gyermekek számára, ez is egy olyan lépés, amitől számukra egyértelmű lehet, hogy van helyük a liturgiában.

Olyan szép, amikor a keresztelési szertartásban kis keresztet rajzolunk a keresztelendő homlokára, az erre való emlékezés is megjelenhet az áldásban, akár a szentmise végén is.

Természetesen azt is el tudom képzelni, hogy legyenek olyan prédikációk, gyermekmisék, amik kifejezetten nekik szólnak. Annak idején mi olyat is csináltunk, hogy a szentmisék előtt báboztunk a gyerekeknek a sekrestyében és azt hiszem, ez is sokakra hatott. Később táborokban báboztunk, onnan hívtak meg bennünket a televízióba, és ebből születtek végül a bábfilmjeink.

– Az Újraépítve című könyv, amelynek hazai apostola vagy, külön fejezetet szentel a szentmisék zenei szolgálatának. Ez egybecseng a Szentatya azon iránymutatásával, hogy a liturgia „örömteli és énektől zengő ünneplés” legyen. Milyen szempontokat érdemes figyelembe venni a zenei szolgálat során?

– Talán mindannyian hallottuk már azt a kis mondást, hogy aki énekel, az kétszeresen imádkozik. Az Újraépítve könyvben a szerzők azt írják, hogy a zene az a víz, amelynek a hátán vitorlázik az élmény. Biztos, hogy a szertartásokon a zene sokkal hatékonyabban érintheti meg az emberek szívét, mint bármi más – jó értelemben, de sajnos akár még rossz értelemben is.

A Bibliában az „énekelni” szó nagyon gyakran fordul elő. Úgy tűnik, hogy Isten népe sokat énekelt, és biztosak lehetünk benne, hogy Jézus is énekelt, bár nem maradtak fönn azok a dallamok. Azt is olvashatjuk a Szentírásban, hogy az apostolokkal elénekelték a zsoltárokat. Milyen jó lett volna Jézussal egyszer együtt zsoltározni ezeket a régi héber dallamokat! A zsoltáros azt írja, hogy „Szolgáljatok az Úrnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé!” (Zsolt 100,2). Talán olykor elfelejtjük, milyen fontos igazából az éneklés, és nem énekelünk olyan lelkesen, mint ahogyan arra meghívást kapunk.

Amikor Mózes átkel Isten népével a Vörös-tengeren, akkor szintén az szerepel a Szentírásban, hogy „ezt az éneket énekelték”, de mi csak felolvassuk. A húsvéti liturgiában van lehetőségünk, hogy tényleg énekeljük is, és olyan szép, ahogy az olvasmány átmegy az éneklésbe.

Amikor a frigyládát Jeruzsálembe viszik, akkor Dávid táncol és énekel. Nekünk furcsa ezt így elképzelni, de láttam már olyat, különösen az afrikai misékben, hogy táncolnak az emberek, például amikor a felajánlási adományokat hozzák az oltárhoz. A mi kultúránkban ez kicsit idegen, de jó volt látni ezt az örömteli jelenlétet az eucharisztikus ünneplésben. Hozzáteszem, Afrikában nem ritka, hogy az emberek több órát gyalogolnak, hogy utána részt vegyenek egy több órás szentmisén, és a végén együtt ott maradnak és ünnepléssel töltik a napot. Talán sokakra hatással lenne, ha átélnének egy-két ilyen szentmisét.

Az utolsó vacsora sem valószínű, hogy csendes mise volt, hanem az apostolok énekeltek Jézussal a halála előtt. Valahogy föl kellene fakadnia a szívünkből ennek a zenének mind a szertartásokon, mind azt követően.

Az Újraépítve könyv úgy fogalmaz, hogy az éneklés és a tanítványság kéz a kézben jár. A tanítványok készek az imára és szívesen imádkoznak énekelve, és tudják, hogy az imájuk ettől tényleg hatékonyabb lesz.

Jó lenne, ha a liturgiában mindig lenne egy ív a zenében, ami a szertartás ívével összecseng. A bevonulásnál valamilyen megérkezésnek kellene lenni, egy sürgetésnek, ami kifejezi, hogy itt most nagy esemény következik; a felajánlási zene kicsit mélyebben bevezethetne a misztériumba, az áldozásnál pedig lágy vagy megrendítő, lélekemelő zene vihetne bennünket tovább, míg a végén megjelenhetne egy lendület: indulunk vissza az életbe, a misszióba.

Egy pillanatra még a csend fontosságát is hangsúlyoznám. A könyv egyértelműen rámutat, hogy

Isten jelenlétét a csendben tudjuk a legmélyebben megtapasztalni, és az ének pontosan erre a csendre vezet el bennünket.

Az a gyakorlat – amit nem mindig szoktunk megvalósítani – nagyon lényeges, hogy a homília és a szentáldozási énekek után is tartsunk egy kis csendet, vagy akár a könyörgések előtt is egy lélegzetvételnyit, mielőtt belépünk Isten elé.

A zenének az a célja, hogy bevonja az embereket egy mélyebb ünneplésbe. Ehhez persze fontos, hogy jók legyenek a zenészeink, hogy képezzük magunkat és őket is, és merjünk beszélni arról, hogy ha valami éppen nem sikerült. Magát a közösséget pedig újra és újra bátorítanunk és buzdítanunk kell, hogy kapcsolódjon be az éneklésbe. Fontos, hogy a papok is énekeljenek a hívekkel együtt. Itt említeném meg még azt is, hogy legyen jó a hangosítás, ne rontsa le, hanem emelje ki a zene minőségét. Legyen egyszerre jól hallható a hangszeres kíséret és maga az ének is.

– A vasárnap megszentelése nem csupán a szentmisén való részvételről szól, hanem az egész napos ünneplésről, örömről és a pihenésről is. A világ számtalan programot kínál a munkaszüneti napokra, de fontos, hogy olyat válasszunk vagy szervezzünk, ami a lelki gazdagodás, az elmélyült szemlélődés, a testvéri, baráti találkozás ideje. Milyen családi, közösségi programok szolgálhatják ezt?

– Lelkinapokat kellene szervezni a vasárnapi mise köré, ahol az egész család talál magának lelki táplálékot. A szentségimádás vagy a közös zsolozsmázás is része lehet ennek, valamint a testvéri együttlét és osztozás az étkezések során. Nekem nagyon sok olyan élményem van, amikor a vasárnapi mise után ott maradtunk a templom mellett a kertben és mindenki megosztotta a többiekkel azt, amit hozni tudott. Máskor kimentünk a természetbe és együtt ültünk le az erdő szélén, a gyerekek játszottak, és mindenki tudott találkozni egymással. Az étkezéseknél ilyenkor a bőség zavarával küzdöttünk. A család mintha kitágult volna, igazi családközösség-élmény volt, amire időnként mindannyiunknak szüksége lenne. Hogy tudjuk, tartozunk valahova, hogy megszólíthatóak legyünk és mi is megszólítsunk másokat.

A legutóbb az elsőáldozás után volt ez az élményem, amikor az elsőáldozókkal és a családjaikkal vacsoráztunk az egyik faluban a plébánián. Érdekes élmény volt, hogy szinte vendégként voltam jelen magam is. Sokakkal csak ilyenkor tudunk váltani néhány szót, hiszen mise után gyakran erre nincs idő. Fontos, hogy legyenek ilyen alkalmak.

Szent II. János Pál arra hívja fel a figyelmet apostoli buzdításában, hogy a pihenés nem lehet öncélú, hanem el kell vezetnie bennünket az Istennel való találkozásig.

– A pápa felszólít bennünket az evangelizációra is, hogy jelenlétünkkel tanúságot tegyünk és meghívjuk a szentmisére azokat, akik még távolabb vannak ettől a misztériumtól: „…fáradhatatlanul törekedjetek rá, hogy e szent nap értéke egyre ismertebb legyen és egyre inkább megéljük. Ez gyümölcsöket fog hozni a keresztény közösségnek, de jótékony hatással lesz az egész társadalomra is.” Tapasztalatod szerint milyen hatással van az egyházközségek ilyen jellegű megújulása a családokra, a településekre, az Egyházra és a társadalomra? Látod a jeleit a pápai prófécia beteljesülésének?

– XVI. Benedek pápa még bíboros korában úgy fogalmazott, hogy mustármag közösségekre van szükség, és azt hiszem, hogy ezek a megújulások ma még ilyen mustármag módjára vannak jelen. De fontos hinnünk abban, hogy ezek a kicsiny kezdeményezések képesek lehetnek megújítani az Egyházat, hogy válaszolni tudjon a mai kor kihívásaira és ahogyan a zsinat fogalmaz, az „idők jeleire”. Az Egyház ott van az emberekkel akkor is, amikor nehézségeket tapasztalnak meg az igazságosság és a béke előmozdításában. A közös ünneplés a szentmisében, az Ige és az Eucharisztia asztalánál éppen ezt az áhított békét és a világ megújulását hozhatja el számunkra.

Zárszóként álljon itt Szent II. János Pál pápa gyönyörű gondolata a vasárnap és az örökkévalóság mély összefüggéséről: „A vasárnap hirdeti, hogy az idő, amelyben ott lakik a Föltámadott és a történelem Ura, nem álomképeink koporsója, hanem a mindig új jövő bölcsője, alkalom, amit arra kapunk, hogy a futó pillanatokat átformáljuk az örökkévalóság magvaivá.” (DD84).

Szerző: Korom Katalin

Forrás: MKPK Családügyi Bizottság

Fotó: Merényi Zita; Deon.pl

Magyar Kurír