Részvét és közelség – Buza Patrik és Móré Ágnes a betegek lelkigondozásáról

– Mikortól terjedt el a világban a kórházi, intézményi lelkigondozás, és hogyan kezdődött mindez a Budai Irgalmasrendi Kórházban?

Buza Patrik: Idén százéves a lelkigondozói mozgalom, protestáns testvéreink 1925-ben indították útjára Amerikában. Bementek a kórházakba, börtönökbe, a katonasághoz, mert fontosnak tartották, hogy megszólítsák az embereket, és az Egyház megtanuljon újra jelen lenni ezeken a területeken is. Amerikában mára a lelkigondozókat összefogó katolikus szervezet is hatvanéves.

Huszonöt évvel ezelőtt egy kicsiny öregdiákcsoporttal a tengerentúlon tanultunk, és megfogalmazódott bennünk, hogy szeretnénk Magyarországon is megvalósítani ezt a szolgálatot.

Kozma Imre atya elsőként ismerte fel ennek a jelentőségét, és támogatott minket. 2000-ben, az indulásunkkor azt tűztük célul magunk elé, hogy szeretnénk segíteni a betegeket, a kórházi munkatársakat és a hozzátartozókat. Akkoriban még úgy fogadtak bennünket, mint a „katolikus párttitkárt”, de idővel bizalmat szavaztak, befogadtak minket, és igényelni kezdték a munkánkat.

A lelkigondozói csapat

– Hányan dolgoztak és dolgoznak jelenleg Önökkel?

B. P.: Az évek során harminc szakképzett munkatársunk volt. Képzéseket is indítottunk, szeminaristák és önkéntesek kapcsolódtak hozzánk. Megtanultuk, hogy a papsággal és a lelkészekkel hogyan tudunk jól együttműködni, bizalommal együtt dolgozni, és a lelkigondozó munkatársakkal közösséget alkotni. Jelenleg kevesebben vagyunk, mint az optimális létszám fele: hárman dolgozunk lelkigondozóként, de két státuszt osztunk meg négyszázötven-ötszáz ágyon. Amikor igazán jól tudtunk működni, akkor négy lelkigondozói státuszunk volt. Együtt dolgozunk a kórházlelkésszel és a szociális munkással, önként szolgál az evangélikus és a református lelkész, és önkéntesek segítik a munkánkat. Mivel kevesen vagyunk, figyelnünk kell, kinek van éppen a legnagyobb szüksége ránk, legyen az beteg, orvos vagy ápoló.

– Hogyan valósul meg a szolgálat?

Móré Ágnes: Sokszor ügyeleti telefonon hívnak minket az orvosok és az ápolók, hogy menjünk az intenzív osztályra egy hozzátartozóhoz vagy egy krízisben lévő beteghez. Előfordul, hogy az orvos már a beteg felvételénél érzékeli, nem csak az ő szaktudására lesz szükség, mert az illető nem csak fizikailag nincs jól. Ilyenkor megkér minket, beszélgessünk a beteggel, hogy épüljön benne a bizalom.

A találkozás során a beteg meg tudja fogalmazni és el tudja különíteni egymástól a testi és a lelki problémáit. Ez utóbbiakban továbbra is segítjük őt, az orvos pedig a fizikai tünetekre koncentrálhat.

Van, amikor a nővérek jelzik, hogy nagyon zaklatott egy beteg, mert megrendítette a hír, amit kapott. Mivel nincs idejük arra, hogy órákat töltsenek vele, minket hívnak, hogy segítsünk elfogadni neki az életében kialakult helyzetet. Előfordul olyan is, hogy az orvos azt kéri tőlünk, legyünk a beteg mellett, mert nehéz hírt fog közölni vele.   

– Önöknek milyen jelen lenni egy ilyen helyzetben? Rászakad Cirenei Simonra a kereszt súlya?

M. Á.: Általában az az elképzelés él az emberekben, hogy ha egy beteg rossz hírt kap az állapotáról, összeomlik. Ezzel szemben az első reakciója sokszor a tagadás, nem engedi be a tudatába, amit hallott. Fontos, hogy ne hagyjuk magára ebben az állapotban. Visszajárunk hozzá, figyelünk rá.

B. P.: Nagyon jó, hogy kialakult az emberben egy énvédő mechanizmusrendszer, így szépen lassan érkezik meg a saját valóságához. Ha valaki krízisen megy keresztül, leginkább arra van szüksége, hogy ne maradjon egyedül, legyen mellette valaki, aki figyel rá, és akinek a szemébe nézve elmondhatja a történetét. Tudomásul kell venni és tisztelni kell azt is, ha éppen magányra van szüksége.

Hihetetlen tapasztalat átélni, hogy a másik ember megoszt velünk valamit az életéből, az aktuális pillanatából. Mekkora kockázatvállalás és bizalom a részéről, ha elmondja, ami benne van, legyen az félelem, harag, kétség vagy az Istennel való szembenállás! Meg kell adnunk a betegnek, hogy az lehessen, ami ő abban a pillanatban.

Mások az egész élettörténetüket elmondják, és együtt találjuk meg, mire tudnak támaszkodni a jelenlegi helyzetükben. Ha például valaki anyaként rengeteg küzdelemben ott állt a családja mellett, ugyanezt az erőt most is megtalálhatja magában. Sokat tanultam így mások életéből, volt, hogy más megoldását használtam egy-egy nehéz pillanatban.

– Hogyan lépnek a betegágyhoz? Miként készülnek fel egy ilyen találkozásra?

B. P.: A drámai élethelyzetekbe nem könnyű belépni. A kollégákkal el szoktuk vállalni önmagunk, egymás és Isten előtt, hogy szorongunk ilyenkor. Igyekszem a lehető legjobban átadni magam, de azt is tudom, hogy nem rajtam múlik a találkozás, az Úristen mindig ott van harmadikként. Amikor tanítok, azt szoktam mondani, hogy

a lelkigondozás egy találkozás, ami Isten gondoskodásából fakad.

A fókuszában az áll, ami a beteg, a haldokló, a családtagja vagy a kórházi munkatárs életében éppen most fontos, problematikus, szent, erőt vagy örömet adó. Ebben a pillanatban jó észrevenni, hol van evangélium. Az ember jó, és az Isten alapvetően jót készít az embernek, aki hordoz valamit Isten jóságából. Ennek szeretnénk az eszközei lenni. Egy lelkigondozó kollégám úgy fogalmazott, amikor beteghez megyünk, a találkozás előtt minden eszközt és fegyvert leteszünk az ajtóban. Az a gondolat, hogy Jézus kiüresítette magát, akkor került közel hozzám, amikor rájöttem, hogy nekem is egyfajta ürességgel, nyitottsággal, a másikra való készséggel kell megérkeznem a beteghez. Lassan megyek, összekészülök, imádkozom, és nem berobbanok a kórterembe, hanem megállok az ajtóban. Látom a lehajló fejet, az arcot, a testet, ahogy már nincs ereje mozdulni. Látom, hogy néz ki a beteg ágya, éjjeliszekrénye, van-e körülötte valaki, vagy én vagyok az egyetlen, aki rányitom az ajtót. Felkészülök arra, hogy a találkozás során tényleg az történjen, ami neki fontos.

– Hogyan lehet meglátni, hogy kinek van szüksége beszélgetésre? Mindenkinek felajánlják ezt a lehetőséget?

M. Á.: Kevesen vagyunk ahhoz, hogy mindenkihez eljussunk. Amikor körbejárunk az osztályon, és benézünk a kórtermekbe, néha egy tekinteten múlik, kit szólítunk meg először. Egy nyitott tekintet már meghívás, aztán odalépek a többi ágyhoz is.

Van olyan szoba, ahol a betegek nagyon jól elvannak egymással, én csak útban lennék. Beköszönök, elmondom, ki vagyok, váltunk néhány kedves szót, megkérdezem, hogy vannak, és távozom, mert nem rám van szükség.

A másik kórteremben elkapok egy kétségbeesett vagy egy kíváncsi tekintetet, és odalépek a beteghez. Ha elutasítás, harag, feszültség van benne, az azt jelenti, hogy az érzései már a felszínre törnek. A legjobb lelkigondozói beszélgetések ilyenkor alakulnak ki.

B. P.: Ezen keresztül tanultam meg, milyen jó dolog a harag. Nekünk, keresztényeknek még tanulnunk kell, hogy miért adta ezt az Úristen. Ha valaki haragszik, ott még van tűz. Ha valaki haragszik az Istenre vagy az orvosra, akkor még keresi a megoldást. Nem jó egy haragvó ember jelenlétében lenni, de a harag mögött van valami, ami kikívánkozik: valamilyen szükség, méltánytalanság, igazságtalanság, megbántottság, ami gyakran valós megoldás után kiált. A lelkigondozás bábáskodás, részvétel, hogy a másik ki tudja fejezni magát, meglelje magában az erőt, amivel meg tudja tenni az előtte álló lépést.

– Kérdéseket tesznek fel a betegnek, vagy inkább meghallgatják?

M. Á.: Ez egy tánc. Vannak helyzetek, amikor egyértelmű, hogy beszélni szeretne a beteg, kérdeznem sem kell. Nyit egy ajtót, amin belépek. Amikor viszont a harag jelenik meg benne, kérdeznem kell, türelmesen ott maradni a feszültségben, éreztetni vele, hogy kíváncsi vagyok rá, nem menekülök el az indulat elől, amit hordoz.

Az a célom, hogy megértsem őt mindenféle ítélet nélkül.

Gyakran találkozunk olyan haraggal, ami egészen másnak szól. Ha ítélet nélkül végig tudjuk hallgatni a beteget, gyógyul benne a seb, ami okozta azt. Nagyszerű dolog Istennek azt az arcát, tekintetét hordozni, ami nem ítél, hanem szeret, lát, elfogad. Egy kórházban végképp nincs mit megítélni. Sebekkel, betegségekkel vannak itt az emberek, ami önmagában felér egy keresztúttal. Inkább odaállunk a beteg mellé, és amikor a keresztrefeszítettségét látjuk, nem fordítjuk el az arcunkat tőle, hanem azt mondjuk, hogy Isten akkor is ott van.

– A betegeket ezáltal megérinti Isten szeretete? Azt is, aki nem hisz benne?

B. P.: Az új elöljáró és a kórházlelkész bevezették, hogy házszentelőkor az épület minden helyiségét végigjárjuk. Mi, lelkigondozók előre elmondjuk mindenkinek, hogy Ervin atya és Asztrik testvér megáldja a házat, de elsősorban az embert, aki benne van. Az intenzív osztályon boldogan fogadták, hogy megáldották őket. Egy nem vallásos férfi betegünkön láttam ezen a napon a mély tiszteletet, amit a szent jelenlétében érzett. Úgy tapasztaljuk, a lelkigondozás ugyan nem az evangelizáció megszokott hithirdető formája, nem szentségi szolgálat, de az előszobája azoknak, gyakran a szentségek vételének előkészítése. Emlékszem egy idős asszonyra, aki mély szégyent érzett amiatt, hogy annak idején elvetette a gyermekét. Most eljutott odáig, hogy papot hívjon az ágyához. Megértette, hogy nem kell félnie sem a paptól, sem az Istentől, sem a bűneitől, mert Jézus megváltotta őt. Egy idős szerzetesnővér soha nem élhetett szerzetben, de ki tudta mondani, hogy mindez jól volt így, majd másnap megbékélve halt meg. Tanúja vagyok annak, ahogyan az Isten ad.

M. Á.: Krízishelyzetben sokszor átértékelődik az ember élete. A betegség gyakran megtérést hoz, fordulópontot, amihez nem jutott volna el az illető, ha a vele való beszélgetésben nem rendeződtek volna élete szálai. Akiket hosszan kísérünk, azok közül sokan eljutnak oda, hogy felveszik a szentségeket. Van, aki a kórházból kikerülve elmegy a templomba, és megtalálja a helyét az Egyházban. Mások megbékélve halnak meg. Beszélgettem egy férfival, aki tele volt haraggal Isten iránt, úgy érezte, a betegségei büntetések. De vajon bünteti-e őt az Isten, és megérdemli-e ezt a büntetést? Láttam az arcán, ahogy átvillant rajta: nem kell hordoznia ezt a rengeteg terhet, fájdalmat, Isten nem büntet. Egy órával később embóliát kapott és meghalt. El tudta engedni a haragját, és ki tudott lépni a földi életből.

B. P.: Egy asszony elmesélte, hogy őt soha nem vették feleségül, a férfi, akivel él, soha nem tisztelte meg azzal, hogy teljesen elfogadja őt mint társát. Kiderült, a férfi két emelettel lejjebb fekszik egy másik osztályunkon. Szerzetes kolléganőm mindkettőjüket látogatta, de nem közvetített közöttük. Egy idő után meglátogatták egymást, és arra jutottak, hogy rendezik a kapcsolatukat. A megfelelő szentségi előkészületekkel és felkészítéssel a kórteremben megtörtént a házasságkötés. A férfi másnap hajnalban meghalt. Békességgel fejezte be az életét, és békét adott a feleségének is. Gyakran tapasztalom, hogy a harcos ateisták is megenyhülnek.

– Hogyan élték meg a covidjárványt?

B. P.: Kivételes időszak volt, ami megrengette a civilizációnkat, de gyümölcsöt is termett. Én is féltem, amikor védőruhában a beteghez léptem. Próbáltuk legalább az arcunkat láthatóvá tenni, és a nevünket nagy betűkkel felírtuk a védőruhánkra.

Ebben az időszakban megéltem, hogy a kivételes, a mély és a szent találkozik.

A munkatársak csodálatosan helytálltak, és többen akkor értették meg, mennyire fontos, értékes a mi szolgálatunk is.

M. Á.: Mi, lelkigondozók nem maradtunk a falakon kívül, itt voltunk az egészségügyi dolgozókkal a félelmeikben, a terheikkel, a fáradtságaikkal. Mellettük álltunk, bajtársi kapcsolatok alakultak ki közöttünk.

– Hogyan kapcsolódnak a kórházhoz mint irgalmasrendi intézményhez?

B. P.:  A kórházépület, ahol most beszélgetünk, az 1800-as évek első feléből való. A folyosó végén van egy oratóriumablak, ami a kápolnára nyílik, onnan rálátni az Istenes Szent Jánost ábrázoló üvegablakra. Kétszáz éven keresztül az volt a gyakorlat, hogy a szentmise idejére kinyitották az oratóriumablakot, így felhallatszott a kórtermekbe a liturgia, és a betegek részt vehettek az imádságban. A betegségtől, szenvedéstől az ember elzárkózna, félelmében falakat húzna, de éppen ilyenkor nagyon fontos, hogy valaki átkopogjon a falon, kinyissa az ablakot, és azt mondja: Isten itt van, téged is választott. A kórház befogadott minket huszonöt évvel ezelőtt. Megérkeztünk egy újrainduló betegápoló irgalmasrendi intézménybe, amely ötven éven keresztül nélkülözte a szerzetesek jelenlétét. Modern módszerekkel jöttünk, ám lassacskán ráébredtünk, hogy az irgalmasok karizmája, a hospitalitás, a befogadó szeretet teljességgel egybecseng azzal, ahogyan jelen szeretnénk lenni a másik ember számára. Otthont találtunk a kórházban, amelynek szerzetes elöljárója érti és támogatja a munkánkat.

Fotó: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 12-i számában jelent meg.