Trianon 100 – Jelenits István: Nézzünk a sebeinkre, de ne a fájdalmunkra emlékezzünk

Nézőpont – 2020. június 3., szerda | 20:55

A versailles-i Nagy-Trianon-palotában 1920. június 4-én írták alá azt a békediktátumot, amely területe kétharmadával csonkította meg a történelmi Magyarországot. Jelenits István piarista szerzetest kérdeztük az emlékeiről, arról, hogy mit vesztettünk, és hogyan gyógyulhatnak az évszázados sebek.

– Tanár úr, hogyan találkozott életében először a trianoni döntéssel és hatásaival?

– Édesapám parasztgyerek volt, és első nemzedéki jogászként az akkori csonka megyeszékhelyre, Berettyóújfalura került tisztviselőnek. Ott születtem. Gyerekként, a családban éreztem meg először, mit jelent Trianon. Magam még nem, de a szüleim éltek, amikor megtörtént, mindkét nagyapám katona volt az első világháborúban. A közismert jelmondat szinte mindent átitatott: „Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország.” Manapság már fenntartásokkal emlékszem vissza erre. Egyfelől biztosan tudjuk, hogy Nagy-Magyarország nem volt mennyország, mert itt a földön nem teljesülhet be Isten országa.

Másfelől ott volt ebben, hogy nem emlékeztünk a múlt tökéletlenségeire, hanem csak arra, ami szép volt és elveszett.

Életünk reménye volt, hogy visszaszerezzük az elcsatolt terülteket. Az egész közgondolkozásban egy nem bűnösen fenntartott, de betegesen dédelgetett revizionizmus élt.

– Hogyan emlékszik vissza erre?

– Amikor Csehszlovákiától visszatért a Felvidék déli területe, amelyet túlnyomó többségben magyarok laktak, emlékszem, szüleimmel egy nyarat ott töltöttünk. Végre nagyobb hegyeket tudtunk megmászni. Leírhatatlan örömmel fogadtak minket ezeken a területeken, Kassán és Rozsnyón. Akkor nem lehetett látni, hogy ki az, akit ez a változás szomorúan érint.

– Hogyan teltek az iskolás évei? Az örömteli érzések teljesen elfeledtették a trianoni döntést?

– Miután Észak-Erdély visszatért, átkerültünk Nagyváradra, oda jártam iskolába, majd megkezdtem a gimnáziumot. Ott már találkoztam olyan román gyerekekkel is, akik azon búslakodtak, hogy a határváltozással a Regátba (a Kárpátokon túli román területek) kell költözniük, tisztviselő szüleiknek ott kellett munkát keresniük. Akkor

szíven ütött, hogy van, akit az én örömöm veszteségként érint. Hogy amikor az én gyerekkori álmaim megvalósulnak, valaki máséi elvesznek.

– Amikor a váradi premontreieknél tanult, mit tapasztalt?

– Emlékezetes számomra, hogy a gimnáziumban, az akkori Magyarországon, a visszatért területeken tanultunk román nyelvet. Természetes volt, hogy azokon a területeken, ahol kisebbségek élnek, tanuljuk meg a nyelvüket. Büszke voltam erre. Érdekes volt, hogy a Székelyföldről a városba érkezett kispapjelöltek haragudtak emiatt. Nem azért böjtölték ki a két évtizedes elszakítottságot, hogy most románul kelljen tanulniuk – felháborodva mondták, hogy abba kellene ezt hagyni. Mondtam is nekik,

mi abban lehetünk különbek, hogy megtanuljuk a nyelvüket, megismerjük a kultúrájukat. És nem azért, hogy aztán kicsúfoljuk, hanem hogy megszeressük őket.

– Költőink hogyan látták ezt a korszakot?

– Illyés Gyula visszaemlékezéseit olvasva érdekes megfigyelni, hogy parasztgyerekként kikerült Párizsba, és vallja, hogy a városi, polgári magas kultúra ott körülvette, míg itthon ezt nem tapasztalta. Budapesten sosem érezte otthon magát, míg a francia fővárosban igen. Aztán amikor

megismerkedett Tamási Áronnal, a területek visszatérése után nagyon megszerette és csodálta például Kolozsvárt, a város kisugárzását.

De ír arról is, hogy egyszer, amikor tömegközlekedésen utazott, és valaki megszólalt románul, a többiek megszólták, hogy ez itt immáron Magyarország, és magyarul kell beszélni. Ők keltek a védelmére, hogy nyugodtan beszéljen az anyanyelvén. És a visszaemlékezésében is figyelmeztetett, hogy nem kell bosszút állni azért, amit korábban átéltünk.

Ezt a kettős érzést tapasztaltam, egyfelől a sok várakozás beteljesülését, másfelől annak nyugtalantó felismerését, hogy a mi örömünknek az ára mások fájdalma.

– Mi az oka ennek?

– Ez a kettőség véleményem szerint a török időkre, arra a bizonyos százötven évre nyúlik vissza, amikor széttöredezett, részekre oszlott a nemzetünk. A magyar kultúra Erdélyben, egy több nyelvű vidéken élt tovább, míg Felvidéken, a Magyar Királyság megmaradt területén kisebbségben volt, ráadásul Habsburg-elnyomás alatt, az ország középső részén pedig török uralom alatt. Egyfelől mindannyiunkban ott él ez a nemzeti múlt, azaz az összetartozásra való törekvés, a magyar nemzeti kultúra megélése, aminek a nyugodt, békés kibontakozása nem adatott meg. Másfelől

vagy mi nyomtunk el valakit, vagy bennünket nyomott el valaki. És ezekben a nehéz helyzetekben úgy törekedtünk a szabadságunkra, hogy a mások szabadságával nem törődtünk.

– Ez kísérte el nemzetünket a XX. századba?

– Igen. További

tragédiánk, és ez különösen szomorú, hogy a trianoni döntés után az igazságszolgáltatást egy olyan nagyhatalomtól vártuk – Hitlernek udvaroltunk –, amely méltatlannak bizonyult arra, hogy jövőt mutasson az emberiségnek.

Ugyanakkor elszalasztottunk egy esélyt is: a visszatért területeken nem a közös együttélés, egymás jobb megismerése volt a cél, ezért nem jutottunk közelebb egymáshoz. És ez a szemlélet később, a szovjet érdekszférába kerülés után sem változott a nemzeteink között, hiszen azt néztük, mikor tehetünk keresztbe egymásnak, mikor jelenthetjük fel egymást a központban. Mindezek együttesen rányomják a bélyegüket a jelenünkre. Az őszinte párbeszéd hiánya oda vezetett, hogy a kommunizmus évei alatt és annak végeztével nem merülhetett fel a békeszerződés felülvizsgálata.

– Hogyan hat ez napjainkban? Milyen következményei vannak az önzéseinknek?

– Az, hogy

nem beszélünk egymással, hogy valaki mindig legyőzni akarja a másikat, nem keressük a párbeszédet és nem ismerjük meg egymást, oda vezet, hogy nem gyógyulnak a történelmi sebeink.

Ma már fel sem merül, hogy a határ mentén élő magyar gyerek szlovákul tanuljon, vagy fordítva. Egyik fél sem törekszik arra, hogy megtanulja a másik nyelvét, megismerje a kultúráját. Komoly a veszélye és a realitása annak, hogy a kisebbségben élő magyarság (például Felvidéken és Délvidéken) emiatt a teljes asszimiláció szélére sodródik. Hiszen, ha nem beszélünk egymással, akkor a gyengébb mindig az erősebbhez csapódik, a kisebbség a többséghez, akár a nemzeti identitásának részleges vagy teljes feladása árán is, és ez egzisztenciálisan érthető is. Mindez gyorsítja a kisebbségben élő magyarok asszimilációját.

– Mit vesztettünk Trianonnal?

– Sok szempontból aránytalanság ért bennünket. Az igazságtalan döntés egyik jele volt, hogy az Amerikai Egyesült Államok kivonult a béketárgyalásról. Hiszen értelmetlenül kerültek át Romániához olyan magyarlakta területek, ahol tömbben élt a magyarság, gondoljunk például a Nagyszalonta–Nagyvárad–Szatmárnémeti tengelyre. Gazdasági értelemben elveszítettük például a közúti és vasúti gerincvonalakat, amik összekötötték az északi és a déli országrészeket. Ezeket is elcsatolták. Rengeteg természeti szépségtől is meg kellett válnunk, és hosszan sorolhatnánk még a veszteségeket. Egyik napról a másikra szinte a semmiből kellett egyetemet létrehozni Szegeden… A múltunkat is elvesztettük, régészeti értelemben mindenképpen. De

a legfájdalmasabb, hogy elszakíttattunk azoktól a magyaroktól, akik szerves és alkotó részei a kultúránknak. Az univerzális magyar kultúra leszűkült.

Szegényebbek, kiszolgáltatottabbak lettünk lelki értelemben is. Ezért sem lehet elítélni azt a mérhetetlen vágyat, ami ott élt az adott korban, és vissza akarta állítani, ami régen volt. Ezt látnunk kell ahhoz, hogy ki tudjunk mászni a belső sértettségünkből, és őszinte párbeszédet tudjunk folytatni a másik féllel.

– Mi lehet a kiút ebből a helyzetből?

– Fontos, hogy nem bűnöst, hanem magyarázatot kell keresnünk. Mert a magyarázat mindig tanulság. Csak ennek megvan az a nehézsége, hogy figyelmesnek kell lennünk. Az egyik tanulság, hogy nem szabad minden áron a másik hátrányára lenni. A másik tanulság, hogy

jó volna, ha mi, a Kárpát-medencében élő nemzetek szót tudnánk érteni egymással. Hogy ne féljünk a másiktól és egymástól. Hogy végeredményben ne legyőzni akarjuk a másikat, és visszaszerezni, amit elvesztettünk, amit elvettek tőlünk, hanem visszatérni az együttélés ősi emlékeihez.

– Ady azt írja: Dunának Oltnak egy a hangja. Akkor ez nem illúzió?

– Nagyon mély igazság ez, nem illúzió. Ha a Kárpát-medencében élő nemzetek közös fájdalma, tapasztalata nem tud modern módon megfogalmazódni, nem propagandaként, hanem felismerésként felragyogni, és ha nincs egy kulturált és bizakodó közeg, akkor elvesztünk.

– Milyen lépéseket kell megtennünk azért, hogy gyógyuljanak Trianon sebei?

– Az első, hogy ismerjük meg jól a saját kultúránkat, a történelmüket. Nézzünk a sebeinkre, de ne a fájdalmunkra emlékezzünk. Enélkül nem szabad továbblépnünk. A második, hogy ismerjük meg egymást, a másik kultúráját, és növekedjen közöttünk a bizalom.

Fontos, hogy ez ne csak az írástudók szintjén, hanem a sokszor felszínes közvélekedés szintjén is megvalósuljon. Így gyógyulhatnak a múlt sebei, és túlhaladhatunk a sablonos gesztusokon.

Az érzékenyítést az iskolákban kell kezdeni. Biztató jel például, hogy az egyik volt tanítványomat, aki a kolozsvári román operaház egyik ünnepelt rendezője, már a Regátba is többször hívták. Figyelni kellene arra, hogy a tankönyveink ne a sértődöttség, a fájdalom vagy a gyűlöletet magvait ültessék el a fiataljainkban, hanem a megértés útján vezessék őket. Ha ez nem hódítja meg a szíveket, akkor egy helyben toporgunk.

Csak így tudjuk elérni, hogy ne csússzunk bele a revizionizmusba, hogy ne legyőzni akarjuk a másik felet, hanem visszatalálni egymáshoz. Azaz ne elvenni akarjunk másoktól, hanem elhinni, hogy ők is Isten teremtményei, emberek. Ha keresztények volnánk, ha szívből megtérnénk, az segítene a leginkább. És örömmel látom, hogy a hivatalos egyházi szinteken keressük azt, ami összetartozásunk tudatát, felelősségét megerősíti bennünk.

Fotó: Lambert Attila

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. május 31-i számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria