Van egy lányom a mennyben – Személyes történet az abortuszról a Váci Egyházmegye podcastjében

Egy kisbaba érkezése öröm, áldás, ajándék. Egy kisbaba érkezése teher, probléma, gond. Min múlik, hogy melyiknek látjuk? Magyarországon évente húszezer abortusz történik. Miért dönt valaki az élet kioltása mellett, és mik az abortusz kevésbé ismert, ám annál meghatározóbb következményei? Begyógyulhatnak-e az abortusz okozta lelki sebek, és hová fordulhatnak segítségért azok, akik összetörtek ebben a traumában? A Lélekjelenlét podcastjének legújabb adásában ezekre a kérdésekre keresték a választ. 

– Átélted azt az állapotot, amikor nem várt módon terhes lettél, sokszor beszélsz erről tanúságtételekben, mert szeretnéd, hogy ebből az állapotból ne csak egyféle kiút legyen. Min mentél keresztül, hogyan jutottál el a döntésedig, hogy nem tartod meg a gyermeket, és milyen állapotba kerültél utána?

– Rögtön az elején szeretném leszögezni: ebből az „állapotból” nincs más kiút, mint az élet melletti döntés. Egyetlen egy kiút van, az, hogy a gyermekem mellett döntök, és fölismerem, én most már anya vagyok. Rám lett bízva egy kisbaba. Meg kell őt védenem, még akkor is, hogyha mindenki abortuszt javasol a környezetemben. Hogyha azt gondolom, választanom kell két teljesen jogosan felmerülő út közül, az óriási tévedés. Aki mégis sajnos a halált választja – legyen ez teljes jó szándék vagy tudatlanság vagy zsarolás vagy a környezet nyomása miatt –, ugyanúgy belehal, mint a kisbaba. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Örök seb, ami be tud gyógyulni, de egy óriási heg marad, és megváltoztatja örökre az anya és az apa életét is. 

Még a házasságkötésem előtt egy fiatalkori egyéjszakás kalandból fogant egy kisbabám. Gyakorlatilag pár perc alatt eldöntöttem, hogy abortuszra fogok menni, mert az az egyedüli megoldás – és itt van a legtipikusabb érv –, amivel semmissé lehet tenni az adott pillanat nyomorát, hogy minden visszaáll a régi rendbe, és én újra önmagam lehetek. Elhisszük, hogy vissza lehet menni az időben a foganás elé. De nem. Mi anyák vagyunk abban a percben, ahogy az a két sejt találkozott.

– Ismeri a szakirodalom is a posztabortusz szindróma fogalmát. Milyen tünetek ezek?

– Nagyon komoly depresszió. A nők nagyon nagy arányban mélyen depressziósak lesznek az abortuszt követően. Alkoholizmus, öngyilkossági kísérletek, kényszeres cselekvések, az önértékelés eltűnik. Emlékbetörések, rémálmok, évforduló-reakció – tehát például az abortusz napján minden évben, vagy a baba feltételezett születésnapján, amikor megszülethetett volna, akkor gyakorlatilag kiírja magát a nő a rendszerből akár egy hétre is. Nagyon fontos, hogy a párkapcsolatok, amiben az abortusz történik, általában tönkremennek, nagyon nagy százalékban a házasságok is. Az önvád, a bűntudat, amiben a nő képtelen megbocsátani főképpen magának, de sokszor az orvosának, Istennek, a párjának. Ez a megbocsátani képtelenség, ez a ridegség és ez a megmerevedés nagyon-nagyon jellemző.

– Hogyan történt a te gyógyulásod?

– A posztabortusz szindróma nálam sem egyből jelentkezett, és a statisztikák szerint is van, hogy több évvel később kezdődik el, ugyanis az első legfontosabb és legerősebb hívójelenség a várt várandósság eljövetele, ahogy nálam is történt. A férjem hívő katolikus volt, katolikus házasságra készültünk. Ennek során megtértem. Fantasztikus volt. Elmentem életgyónásra, meggyóntam az abortuszt. Viszonylag hamar megfogant az első gyermekünk, és amikor megláttam az ultrahangon azt a pici babát, aki ugyanannyi idős volt, mint az én abortált gyermekem, egyszer csak olyan volt, mintha tartanék egy halott gyereket a kezemben, meg egy élőt. És amikor az ember megérti, hogy soha többé nem másíthatja meg azt a döntést, és soha többé nem ölelheti meg azt a másik kisgyereket, aki ugyanilyen cukorfalat, mint akit a karjában tart, aki közben megszületett, akkor ebbe kezd beleőrülni. Nagyon tipikus történet ilyen szempontból. A második és a harmadik gyermekünket várva is végig vádoltam magam, az abortuszt háromszor is meggyóntam. Nem nagyon változott semmi, csak egyre lejjebb süllyedtem a depresszióban, nem voltam képes a családi életre. 

A harmadik fiunkkal voltam várandós – egy délután, amikor pihentem, megjelent előttem egy 30 körüli férfi egy 9-10 éves kislánnyal. Tudtam, hogy az Úr az, és az én abortált gyermekem. (...) Lebegtem a boldogságtól, tudtam, hogy nagyon jó helyen van, és nem örökre búcsúzunk el. Fölálltam, és azt éreztem, új ember vagyok, és van egy lányom a mennyben. Ez indította el elsősorban az abortusz.hu oldal létrehozását, mert a következő percben azt is tudtam, hogy ezt a hazugságot föl kell tárni az összes lánynak és az összes fiúnak, akik abortuszra készülnek.

A teljes beszélgetés ITT olvasható.

Az adás ide kattintva elérhető a Spotify felületén is.

Forrás és fotó: Váci Egyházmegye

Magyar Kurír