Ferenc pápa beszéde az Irgalmasság Házában: A karitatív dimenzió alapozza meg az Egyház identitását

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Szívből köszönöm a fogadtatást, az éneklést és a táncot, köszöntő szavaitokat és tanúságtételeiteket! Azt hiszem, ez utóbbiak jól összefoglalhatók Jézus szavaival: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom” (Mt 25,35). Ekképpen az Úr felkínálja számunkra a kritériumot ahhoz, hogy felismerjük jelenlétét a világban, és tudatja velünk a feltételét annak, hogy beléphessünk országának végérvényes örömébe az utolsó ítéletkor. Az Egyház kezdettől fogva komolyan vette ezt az igazságot, tettekkel bizonyítva, hogy a karitatív dimenzió alapozza meg identitását. A karitatív dimenzió alapozza meg az Egyház identitását! Az Apostolok cselekedeteiben olvasható beszámolókra gondolok, az első keresztény közösség számos kezdeményezésére, hogy megvalósítsa Jézus szavait. A közösség így életet adott egy négy pillérre épülő Egyháznak; ez a négy pillér pedig a következő: a közösség, a liturgia, a szolgálat és a tanúságtétel. Csodálatos látni, hogy megannyi évszázad után is ugyanaz a lelkület hatja át a Mongóliában élő Egyházat: kicsinységében is testvéri közösségből, imádságból, a szenvedő embereknek nyújtott önzetlen szolgálatból és a hitről való tanúságtételből él. Akárcsak a nagyobb jurták négy oszlopa, melyek megtámasztják a felső központi környílást, lehetővé téve, hogy álljon az építmény, és bensejében befogadó teret kínáljon.

Itt vagyunk tehát ebben a házban, melyet építettetek, és amelyet ma örömömre szolgál megáldani és felavatni. Ez annak a másokkal való törődésnek a konkrét kifejeződése, amelyben a keresztények magukra ismernek; mert

ahol befogadás, vendégszeretet és nyitottság van mások felé, ott Krisztus jó illatát árasztjuk (vö. 2Kor 2,15).

Az önzetlen odaadás a felebarátért, egészségéért, alapvető szükségleteiért, oktatásáért és kultúrájáért kezdettől fogva hozzátartozik Isten népének ehhez az életteli csoportjához. Attól kezdve, hogy az első misszionáriusok az 1990-es években megérkeztek Ulánbátorba, azonnal érezték a hívást a tevékeny szeretetre, mely arra késztette őket, hogy gondoskodjanak az elhagyott gyermekekről, hajléktalan testvéreikről és nővéreikről, a betegekről, a fogyatékkal élőkről, a foglyokról, és mindazokról, akik rászorultságukban elfogadást és befogadást igényeltek.

Ma már azt látjuk, hogy azokból a gyökerekből kinőtt a törzs, kihajtottak az ágak, és sok-sok gyümölcs termett: számos dicséretes jótékony kezdeményezés, melyek hosszú távú projektekké fejlődtek, és amelyeket többnyire az itt jelen lévő missziós intézmények valósítanak meg, és amelyeket az itt lakó emberek és a civil hatóságok nagyra értékelnek. Az is igaz, hogy maga a mongol kormány kérte a katolikus misszionáriusok segítségét, hogy meg tudjon küzdeni az ország számos szociális nehézségével. Az ország akkoriban a politikai átmenet kényes szakaszában volt, és széles körben szegénység uralkodott. Ezekben a projektekben ma is sok országból érkező misszionárius vesz részt, akik a mongol társadalom szolgálatába állítják tudásukat, tapasztalatukat, erőforrásaikat és mindenekelőtt szeretetüket. Szeretném kifejezni csodálatomat és szívből jövő köszönetemet nekik és mindazoknak, akik támogatják ezt a sokféle hasznos munkát.

Az Irgalmasság Háza a legkülönbözőbb karitatív programok vonatkozási pontjaként kíván szolgálni, segítő kezet kíván nyújtani az élet problémáival küzdő testvéreknek és nővéreknek. Egyfajta kikötő, ahová meg lehet érkezni, ahol az ember meghallgatásra és megértésre talál. Ez az új kezdeményezés azonban, miközben a különböző katolikus intézmények által fenntartott számos más kezdeményezés sorába illeszkedik, egy korábban nem látott változatot képvisel: itt ugyanis a helyi egyház működteti majd a házat, együttműködve az összes missziós intézménnyel, mégis világos helyi identitással, az Apostoli Prefektúra egészének valódi kifejeződéseként. Nagyon tetszik nekem a név, amelyet adtatok neki: az Irgalmasság Háza. Ebben a két szóban benne van az Egyház meghatározása, amely arra kapott meghívást, hogy

befogadó otthon legyen, ahol egy olyan nagyobb szeretetet tapasztalhat meg mindenki, amely megindítja és meghatja a szívet: az Atya gyengéd és gondviselő szeretetét, aki azt akarja, hogy testvérek és nővérek legyünk az ő házában.

Kívánom, hogy mindannyian e létesítmény köré tudjatok gyülekezni, hogy a különböző missziós közösségek tevékenyen, személyi és anyagi erőforrásokat felkínálva kapcsolódjanak hozzá.

Ennek megvalósulásához elengedhetetlen az önkéntes munka, vagyis a teljesen ingyenes és önzetlen szolgálat, melyet az emberek szabadon ajánlanak fel a rászorulóknak: nem anyagi ellenszolgáltatásért vagy bármilyen személyes viszonzásért, hanem a felebarát iránti tiszta szeretetből. Ez a szolgálatnak az a stílusa, amelyet Jézus tanított nekünk: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10,8). Az ily módon történő szolgálat vesztes vállalkozásnak tűnik, de amikor az ember odateszi magát, rájön, hogy amit viszonzás nélkül ad, az nem vész kárba, sőt nagy gazdagsággá válik azok számára, akik időt és energiát szánnak másokra.

Az ingyenesség ugyanis könnyeddé teszi a lelket, begyógyítja a szív sebeit, közelebb visz Istenhez, megnyitja az öröm forrását, és belül fiatalon tart.

Ebben a fiatalokkal teli országban az önkéntes munka döntő fontosságú út lehet az egyéni és társadalmi fejlődéshez.

Tény az is, hogy a nagy mértékben technologizált, magas életszínvonalú társadalmakban sem elegendő a szociális jóléti rendszer önmagában ahhoz, hogy minden szolgáltatást biztosítani tudjon a polgároknak, ha mellette nincsenek nagy számban önkéntesek, akik idejüket, képességeiket, erőforrásaikat szeretetből másokra áldozzák. A nemzetek valódi fejlődését ugyanis nem az anyagi gazdagságon lehet lemérni, azon meg pláne nem, hogy mennyit fektetnek a fegyverkezés nyújtotta illuzórikus hatalomba, hanem azon, hogy mennyire képes gondoskodni az emberek egészségéről, oktatásáról és teljes körű növekedéséről. Szeretném tehát az összes – nagylelkűségéről és áldozatosságáról ismert – mongol állampolgárt arra bátorítani, hogy végezzen önkéntes munkát, és álljon a többi ember rendelkezésére. Itt, az Irgalmasság Házában egy mindig nyitva tartó „edzőtermet” találtok, ahol gyakorolhatjátok jóra való vágyaitokat és edzhetitek a szíveteket.

Végezetül szeretnék eloszlatni néhány „mítoszt”. Először is azt, hogy csak a jómódúak végezhetnek önkéntes munkát. Ez képzelgés. A valóság az ellenkezőjéről tanúskodik: nem kell gazdagnak lenni ahhoz, hogy jót tegyünk; sőt szinte mindig az egyszerű emberek azok, akik rászánják az idejüket, tudásukat és szívüket arra, hogy másokkal törődjenek. Egy második mítosz, melyet el kell oszlatni, az, hogy a Katolikus Egyház, mely világszerte kitűnik a társadalmi felemelkedést szolgáló tevékenyégeivel és intézményeivel, mindezt prozelitizmusból teszi, mintha a másokkal való törődés egyfajta meggyőző törekvés lenne, hogy „a saját oldalára” állítsa őket. Nem, az Egyház nem prozelitizmussal, hanem a vonzás útján halad előre.

A keresztények felismerik a rászorulókat, és megteszik a tőlük telhetőt, hogy enyhítsék szenvedéseiket, mert meglátják bennük Jézust, Isten Fiát, és benne minden ember méltóságát, akik arra kaptak meghívást, hogy Isten fiai, illetve lányai legyenek.

Szeretem olyan helyként elképzelni ezt az Irgalmasság Házát, ahol a különböző vallású emberek, sőt a nem hívők is összefognak a helyi katolikusokkal, hogy együttérzően segítsenek megannyiembert, akik testvéreik és nővéreik az emberségben. Fontos ez a szó: együttérzés, compassione: a képesség arra, hogy együtt szenvedjünk [con patire] másokkal. És ezt az államnak kellőképpen őriznie és előmozdítania kell. Ahhoz, hogy ez az álom valóra váljon, valóban elengedhetetlen, itt és máshol is, hogy a közfelelősséggel rendelkezők támogassák az ilyen humanitárius kezdeményezéseket, komoly együttműködést tanúsítva a közjó érdekében. Végezetül a harmadik mítosz, melyet el kell oszlatni, az, hogy csak a gazdasági eszközök számítanak, mintha a másokról való gondoskodás egyetlen módja fizetett munkavállalók alkalmazása és nagy létesítményekbe való beruházás lenne. Természetesen a karitatív tevékenység megköveteli a professzionalizmust, de a jótékonysági kezdeményezéseknek nem szabad üzleti tevékenységgé válniuk, hanem meg kell őrizniük a jótékonykodás frissességét, ahol a rászorulók olyan emberekre találnak, akik képesek meghallgatni, képesek együtt érezni, minden ellenszolgáltatást figyelmen kívül hagyva.

Más szóval, ahhoz, hogy valóban jót tegyünk, elengedhetetlen a jó szív, mely elszántan azt keresi, ami a másik számára a legjobb. A csak díjazás érdekében végzett munka nem igazi szeretet; csak a szeretet győzi le az önzést, és viszi előre a világot. E tekintetben egy Kalkuttai Szent Terézhez kapcsolódó epizód felidézésével szeretném befejezni. Egy újságíró, aki egyszer azt látta, hogy Teréz anya egy beteg ember bűzlő sebe fölé görnyedve próbál segíteni, azt mondta neki: „Gyönyörű, amit csinál, de ezt én egymillió dollárért sem csinálnám.” Teréz anya így válaszolt: „Egymillió dollárért én sem. Isten szeretetéért teszem!” Imádkozom, hogy az ingyenességnek ez a stílusa legyen az Irgalmasság Házának a hozzáadott értéke.

Szívből köszönöm, nagyon köszönöm mindazt a jót, amit tettetek és tenni fogtok, és áldásomat adom rátok! Kérlek benneteket, legyen meg bennetek az a jótékony szeretet is, hogy imádkoztok értem. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír