Ferenc pápa homíliája Nagaszakiban: Némán hallgatunk, gúnyolódunk vagy prófétálunk?

[A nyitóképen Szűz Mária fából készült szobra látható, melyet a nagaszaki székesegyház romjai között találtak az atomtámadás után]

Ferenc pápa homíliáját teljes egészében közreadjuk, magyar fordításban.

„Jézus, emlékezz meg rólam, amikor országodba jutsz!” (Lk 23,42).

A liturgikus év utolsó vasárnapján kapcsoljuk hangunkat a gonosztevő hangjához, aki Jézussal együtt keresztre feszítve, elismerte őt és királynak nyilvánította! Ott, abban a kevésbé diadalmas és dicsőséges pillanatban, a gúnyolódó és megalázó kiabálások közepette, az a bűnöző képes volt felemelni hangját és megvallani hitét. Ezek az utolsó szavak, amelyeket Jézus meghallgat, és az utolsó szavak, amelyeket ő maga mond, mielőtt átadja magát az Atyának: „Bizony, mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43). Szemlátomást a rabló gyötrelmes múltja egy pillanat alatt új jelentést nyer: elkíséri közelről az Úr kínszenvedését; és ez a pillanat nem tesz mást, mint megerősíti az Úr életét: mindig és mindenütt felkínálni az üdvösséget. A Kálvária, az elveszettség és igazságtalanság helye, ahol a tehetetlenséget és a meg nem értettséget az ártatlan halálán ügyeletes gúnyolóknak a morajló és közömbös zúgolódása kíséri, az egész emberiséghez szóló reményüzenetté válik, a jobb lator magatartásának köszönhetően. Nem a szenvedő ártatlanon való gúnyolódások és a „mentsd meg magad” kiáltások lesznek az utolsó szavak; sőt, ezek ösztönözni fogják azoknak a hangját, akik hagyják, hogy szívük megérintődjön, és az együttérzést választják, mint a történelem építésének igazi módját.

Ma itt meg akarjuk újítani hitünket és elkötelezettségünket. Jól ismerjük kudarcainknak, bűneinknek és korlátainknak a történetét, mint a jobb lator, de nem akarjuk, hogy ez határozza meg vagy tegye végérvényessé jelenünket és jövőnket. Tudjuk, hogy nemritkán beleeshetünk abba a lusta állapotba, amely arra késztet, hogy könnyen és közömbösen „mentsd meg magad”-ot mondjunk, és elveszítsük annak emlékét, mit jelent sok ártatlan ember szenvedését viselni. Ezek a földek megtapasztalták, mint kevés más föld, mekkora pusztításra képes az emberi lény. Ezért a jobb latorhoz hasonlóan, úgy szeretnénk megélni ezt a pillanatot, mint amikor felemelhetjük hangunkat, és megvallhatjuk hitünket az Úrnak, a szenvedő ártatlannak védelmében és szolgálatában. Szeretnénk elkísérni kínszenvedésében, támogatni őt magányában és elhagyatottságában, és meghallgatni, ismételten, hogy az üdvösség az a szó, amelyet az Atya mindenkinek fel akar kínálni: „Ma velem leszel a paradicsomban.”

Üdvösség és bizonyosság, melyekről Miki Szent Pál és társai életükkel tettek bátran tanúságot, de azoknak a vértanúknak az ezrei is, akiknek spirituális örökségét hordozzátok. Az ő nyomdokukon akarunk járni, az ő lépéseiket akarjuk követni, hogy bátran megvalljuk, hogy Krisztusnak a kereszten tanúsított áldozatos szeretete képes legyőzni mindenféle gyűlöletet, önzést, gyalázkodást vagy csalást; képes legyőzni minden hanyag pesszimizmust vagy kábító jólétet, mely minden jó cselekvést és döntést megbénít. Amint arra a II. vatikáni zsinat emlékeztetett: távol állnak az igazságtól azok, akik tudván, hogy nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendő város felé kell feszülnünk, úgy vélik, ezért elhanyagolhatják a földi kötelességeiket, és nem veszik észre, hogy épp vallott hitünknél fogva kell teljesítenünk azokat, s ezáltal tanúsítanunk és kinyilvánítanunk kapott hivatásunk nemességét (vö. Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 43).

Mi az élők Istenében hiszünk. Krisztus él, cselekszik közöttünk, és mindannyiunkat az élet teljességére vezet. Él, és élőnek akar bennünket. Krisztus a mi reményünk (vö. Christus vivit szinódus utáni apostoli buzdítás, 1). Mindennap esedezzünk hozzá: Uram, jöjjön el a te országod! Ezzel azt is szeretnénk elérni, hogy életünk és tetteink dicséretté váljanak. Ha misszionárius tanítványként az a küldetésünk, hogy hírnökei és tanúi legyünk annak, ami majd jön, akkor ez nem engedi, hogy lemondóan búslakodjunk a rossz, a bajok láttán, hanem arra ösztönöz, hogy legyünk kovászai az ő országának, bárhol is legyünk: a családban, a munkahelyen, a társadalomban; arra ösztönöz, hogy kis nyílás legyünk, amelyen keresztül a Lélek továbbra is reményt fúj a népek közé. A mennyek országa a mi közös célunk, olyan cél, amely nem szólhat csak holnapra, hanem már ma imádkoznunk kell érte és el kell kezdenünk megélni, a körülöttünk uralkodó közömbösség mellett, mely igen sokszor elhallgattatja a mi betegeinket és fogyatékkal élőinket, öregeinket és elhagyottjainkat, menekültjeinket és külföldi munkásainkat: mindegyikük Krisztusnak, a mi királyunknak az élő szentsége (vö. Mt 25,31–46); mert „ha valóban Krisztus szemléléséből indulunk újra, akkor főként azoknak az arcán kell tudnunk őt felfedezni, akikkel ő maga akart azonosulni” (Szent II. János Pál: Novo millennio ineunte apostoli levél, 49).

Azon a napon, a Kálvárián, sok hang néma volt, sok másik gúnyolódott; egyedül a rabló hangja tudott megszólalni és megvédeni a szenvedő ártatlant: bátor hitvallás! Rajtunk áll a döntés, hogy mi mit teszünk: némán hallgatunk, gúnyolódunk vagy prófétálunk. Kedves testvérek, Nagaszaki egy nehezen gyógyítható sebet hordoz lelkében, sok ártatlan ember megmagyarázhatatlan szenvedésének jelét; tegnapi háborúk által sújtott áldozatok ők, de akik még ma is szenvednek ettől a darabokban zajló harmadik világháborútól. Emeljük fel hangunkat itt, közösen imádkozzunk mindazokért, akik testükben szenvedik el ezt az égbekiáltó bűnt, és azért, hogy egyre többen legyenek azok, akik, mint a jobb lator, képesek nem némának maradni, nem kinevetni, hanem saját hangjukkal megjövendölni az igazságnak és az igazságosságnak, a szentségnek és a kegyelemnek, a szeretetnek és a békének az országát (vö. Római misekönyv, Jézus Krisztus, a mindenség királya főünnepének prefációja).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír