A sötétség sűrű, de minden jócselekedet bevilágítja – Máltai Párbeszéd a szolidaritásról

Jó hangulatú, egyszerre derűs és komoly párbeszéd alakult ki Horváth Kristóf színművész moderálásával, akinek kérdéseire Bernát Anikó, a TÁRKI kutatója (aki online csatlakozott); Feischmidt Margit, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatóprofesszora; Hajdú Mónika, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa; Szőke Péter, a Sant’Egidio közösség budapesti vezetője és Niedermayer Antal magánadományozó válaszoltak.

Horváth Kristóf indításként slam poetryvel nevettette meg a közönséget, ez kiváló alaphangként is szolgált a valóban oldott, szinte családias légkörben zajló beszélgetéshez, amelyben fontos szerep jutott a résztvevők személyes tapasztalatainak is. A szolidaritás szó szinonimáiként a közönség által felvetett kifejezések közül a moderátor az együttérzést emelte ki; vajon mennyire fedi egymást a két fogalom. Belső késztetés, kezdő lépés az együttérzés, hangzott el személyes tapasztalatok alapján, a szociológusok pedig azt emelték ki, hogy a kettő nem ugyanaz,

az együttérzés inkább az érzelmi alap, háttér, a segítő belső attitűdje, amiből szolidáris cselekvés fakadhat.

Önvizsgálatra késztették a résztvevőket a következő kérdések: vajon volt-e, amikor elmulasztották a szolidaritást, illetve bűn-e nem szolidárisnak lenni. Szőke Péter azt hangsúlyozta, hogy az ember alapállapota az énközpontúságra való hajlam. A megtérés, a metanoia azt jelenti, hogy a középpontban az ego helyét lassan Isten és a felebarát veszi át. Ez azonban nem magától történik, ki kell vívni, ebben segít az imádság és Isten szavának hallgatása.

Hajdú Mónika egy hétköznapi tapasztalatról beszélt, így tette összetettebbé a kérdést: a beszélgetésre tartva megelőzött a megállóban egy buszt, ő időben megérkezett ezért, hiszen nem kellett további hosszú perceken át mögötte araszolnia, ugyanakkor a busz utasai vesztettek ezáltal egy rövidke időt. „Nem biztos, hogy minden élethelyzetben oda tudunk állni egy ügy mellé” – tette általános érvényűvé a kicsiny epizód jelentését.

Feischmidt Margit arra a kérdésre kereste a választ, vajon fejlődött-e az emberiség a szolidaritás terén. Felvetette a szolidaritás és a társadalmi integráció kapcsolatát: a társadalmi integráció alapvető eleme az együttműködésre való készség, azokkal is, akik az adott helyzetben önellátásra nem képesek. Kérdés, hogyan működik ez: az intézmények átveszik a feladatot, de úgy tűnik, ez mégsem teljesül magas szinten a jóléti államokban – akkor vajon ki veszi át? Meglátása szerint katasztrófahelyzetekben válik jól láthatóvá a szolidaritás. Bernát Anikó hozzátette, hogy az intézmény–egyén felelősségvállalásának kérdése nagyon összetett, legóvárként szemléltetve a társadalmi integráció bonyolult rendszerét.

Ezen a ponton derült fény arra, ki az ötödik beszélgetőtárs, akinek kilétét eddig homály fedte. Egy hétköznapi történet rajzolódott ki, szép példaként arra, mi történhet, amikor az együttérzést cselekvés követi. Niedermayer Antal vállalkozó autót vásárolt egy sérült kislány családjának, akiknek addig hosszú órákba telt eljutni a Vakok Intézetébe és különféle kezelésekre. Felesége olvasott a Nők Lapjában egy cikket a családról. „Miért nem veszünk egy autót?” – merült fel a kérdés, és felhívták a fotóriportert, majd az édesanyát, aki el sem akarta hinni, hogy valaki valóban gondjaiba veszi gyermeke sorsát. Antal a Máltai Szeretetszolgálaton keresztül adományozott, így kerültek kapcsolatba, és ez a kapcsolat azóta is folytatódik.

Sokszor fellelkesedik az ember, ha olvas valamiről, de ha nem döntünk, a lelkesedés lecseng

– mondta, és hozzátette, szeretné megszólítani más baráti cégek vezetőit is, hogy így is terjedjen a segíteni akarás.

Üzlet-e a szolidaritás? Feischmidt Margit úgy vélte, normatív értelemben teljesen elfogadható, ha a segítés nem merő önfeláldozás, hanem az adakozó presztízse is megnő tőle. Bernát Anikó szerint aki szolidáris, talán nem is tud az önérdekről: jóérzést kap vissza, ami pszichológiai szükséglet.

Szőke Pétert arról faggatta a moderátor, amit a Wallenberg-díj átvételekor mondott arról, milyen sokat köszönhet a holokauszt-túlélőkkel való barátságának. A Sant’Egidio közösség vezetője elmondta, mennyire értékes a tanúságtételük, és ez különösen látszik napjainkban:

ahogyan ők távoznak az életből, úgy tér vissza a háború.

Fahidi Éva a Harkovban meghalt 97 éves holokauszt-túlélő ismerőse kapcsán beszélt neki arról, mennyire szomorúan látja, ahogyan visszatérnek a soához vezető gondolatok, a háború dicsőítése, a párbeszéd megvetése. Megtanulta tőlük a béke és a kisemmizettek szeretetét.

A nemzet erős, amikor gyámolítja a gyöngéket, gazdaggá válik, amikor gyámolítja a szegényeket, sebezhetetlenné válik, amikor gyámolítja a sebezhetőket”

– idézte Jonathan Sacks rabbit, hozzátéve, hogy a Máltai Szeretetszolgálat is ezt a gondolatot fejezi ki.

A Niedermayer Antal által támogatott család levelet írt hálája jeléül, amit, mivel az érintett nem tudta meghatottság nélkül megtenni, Szőke Péter olvasott fel. „Mintha az autóval egy szerencsecsillag szállt volna felénk” – írta a hálás édesanya, aki azóta önsegítő csoportokban másokat is támogat. Örömmé fordult át a szerencsétlenség, ahogyan Németh Kristóf fogalmazott.

Feischmidt Margit hozzászólása mintegy illusztrálta, miért is szép példa Antal története. Bár a kutatók aggódnak, hogy a szolidaritás csökkenő tendenciát mutat, a rejtőzködő formái megvannak, sokan kerülik a nyilvánosságot. A szolidaritás aztán továbbgyűrűzik, személyes formáinak megvan a transzformatív erejük. A reményt hordozza a szolidaritás, interperszonális formában terjed és alakítja át a környezetet.

Senki nem olyan szegény, hogy ne segíthetne azon, aki nála is szegényebb”

– idézte Szőke Péter a cselekvőképesség határait feszegető kérdésre azokat a guineai fiatalokat, akik utcagyerekeknek segítenek.

Az idősek, akár ha mozgásukban akadályozottak is, sokat tehetnek, tudnak imádkozni, kérdés, nem éppen az imádságuk tartja-e fenn a világot. A cselekvőképességünket nem veszítjük el soha, minden megváltozhat, mindig van remény – jelentette ki a Sant’Egidio közösségben megélt tapasztalatai alapján.

És hogy hogyan növekedhet a szolidaritás a társadalomban? Niedermayer Antal megerősödött abban, hogy a személyes példamutatással, amivel a baráti körökre is lehet hatni. Mit jelent Krisztus követése? – idézte fel egy lelkigyakorlat kérdését és a választ, ami megfogta: „Hogy a másik fontosabb legyen, mint te magad.”

Bernát Anikó továbbfűzte a kérdést azzal, hogyan tud benne maradni a szolidaritásban az, aki elkezdte.

Tudni kell, hol van a komfortzóna határa, akkor tartható fenn a szolidaritás, ami most az ukrajnai menekültek segítésében különösen fontos.

Hajdú Mónika hozzátette, hogy a Máltai Szeretetszolgálathoz sok önkéntes csatlakozott a pályaudvarokon, a BOK-csarnokban. Véleménye szerint fontos, hogy a civil szervezetekhez lehet csatlakozni, nagyon fontos a szerepük, továbbviszik a lendületet. Szőke Péter is megerősítette, hogy

az intézmények és a magánemberek egymást erősítik ebben, ha növekszik a szolidaritás kultúrája, akkor intézményi és személyes szinten is növekszik.

A szolidaritás olyan a társadalomban, mint az ételben a só, konzervál, és kiemeli az ételek ízét. A közöny globalizációjának korában, amikor tévén, interneten követjük a sok háborút, mégsem törődünk velük, a szolidaritást kell globalizálni – hangsúlyozta a pápák tanítása nyomán, és hozzátette, nem csak a közöny vírusa létezik, a jóval is meg lehet fertőzni másokat.

A sötétség sűrű, de minden jócselekedet bevilágítja

– tette hozzá.

Feischmidt Margit ehhez kapcsolódóan azt hangsúlyozta, mennyire fontosak a segítők közösségei, ahol az emberek jól érzik magukat. Úgy érzi, kutatóként ez is a feladata, láthatóvá tenni azokat a kezdeményezéseket, amelyekben személyesen hisz.

Niedermayer Antal megjegyzése, miszerint otthon nem beszélgetünk ilyen kérdésekről, pedig milyen nagy szükség van rá, találó zárszó volt, és egyben meg is magyarázta, miért van szükség ezekre a beszélgetésekre, amelyeket a Máltai Szeretetszolgálat szervez, és ahová szeretettel várja az érdeklődőket.

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Majoros Árpád Csaba/Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Magyar Kurír