El kell mondanunk a Krisztus által kinyilatkoztatott hittartalmat – Laurinyecz Mihály előadása

A megjelenteket a rendezvénysorozat moderátora, Gájer László teológus, egyetemi tanár köszöntötte. Emlékeztetett: az előadás-sorozat keretében ötödik éve elmélkednek a hitvallásról. Az utolsó félévben az ámenről, a hitvallást lezáró formuláról gondolkodnak. A három előadás közül az első morálteológiai tartalmú, a második biblikus, a harmadik pedig teológiai.

Laurinyecz Mihály előadásában kifejtette: az ámen nyelvi gyökere megegyezik az emunah szóval, ami a hitet jelenti. A zsidó gondolkodásban a hit egy bizonyítékon alapuló meggyőződés, hasonlóan ahhoz, ahogyan a bíróságon megszületik egy ítélet. „Amikor azt mondod, hogy »ámen«, akkor az általad átgondolt és megvizsgált bizonyítékok alapján megerősíted, hogy egyetértesz azzal; amit mondtak, az igaz. Ez a bizonyíték egyfajta benső meggyőződés. Megjelenik itt a személyes erkölcsi felelősség kérdése, hogy feltárják előttem a hit tartalmát, és nekem személyesen döntenem kell arról, hogy én mit mondok, hogyan viszonyulok ehhez a föltárt teológiai értelmezéshez.

Vagyis a hitvallás nemcsak objektív megjelenése a hittartalomnak, hanem szubjektív elfogadás kérdése, már a zsidó teológia alapján is. Egyetértek, és magamat kötöm gyakorlatilag ahhoz a hittételhez, ami megfogalmazódik az adott gondolatkörben, amivel kapcsolatban megjelenik az ámen kifejezés.

A Talmud szerint az ámen a né Eman rövidítése, ami azt jelenti: „Isten a megbízható, hitelt érdemlő király”. Isten minden létező, a valóság mindenható forrása, aki egyben a kegyelem és a jóság forrása is. Isten nemcsak egyfajta a valóságról szóló kinyilatkoztatást üzen nekünk, hanem benne a jóság és a szeretet is megnyilvánul.

Isten jó hozzánk, jó az emberhez. Amikor az általa kinyilatkoztatott valóságra tekintünk, akkor erre a jóságra is igent mondunk.

A tanszékvezető egyetemi tanár leszögezte: Isten király, aki felügyeli és irányítja a világot. Nem ad többet, sem kevesebbet, mint amennyit az ember elbír. Egyúttal megvilágította: a zsidó gondolkodás alaptételeivel való hitünk vagy összehangolódásunk kinyilvánítása az „ámen”. Ennek tartalma, hogy Isten létezik. A világot a mi javunkra és örömünkre teremtette. Vagyis a teremtésben nyilvánítja ki a jóságát. A legnagyobb öröm a vele való kapcsolat, és hogy ő adta meg a szabadságot, vagyis a függetlenséget, hogy az olvasó, vagy a hallgató maga teremtse meg vele ezt a kapcsolatot, ami a legnagyobb öröm, amit az élet kínálhat.

A zsidó teológiában vagyunk – figyelmeztetett az előadó. – Ott az egyén személyes döntése jelenik meg ebben az állításban. A keresztény, katolikus teológiában nem kap ekkora hangsúlyt, de ott is jelen van a személy döntése, elkötelezettsége.

A kapcsolatot nem mi vesszük fel, hanem Isten kezdeményezi. Az „Amen” elköteleződés, és ez az alapvető döntésnek a zsidó teológiában való megjelenítése. Egy olyanfajta Isten melletti lét, amely az ember benső elkötelezettségét jelenti.

Laurinyecz professzor szerint

a Credo az egész keresztény tanítás lenyomata.

Kiemelte a szimbólum kifejezés szerepét, amely a láthatónak és a láthatatlannak, a természetesnek és a természetfölötti valóságnak az összefogása. Idetartozik a keresztvetés, vagy a bűnbánat kifejezése, a mellem verése.

A hit és a hitvallás erkölcsi vonatkozásairól az előadó kifejtette: ha Isten van, és minket szerető Istenként kommunikál velünk, az kötelez. Itt felvetődik a kérdés: mennyire tartjuk szükségszerűnek, hogy minden egyes ember életében legalább egyszer átgondolja, hogyan viszonyul a transzcendens kérdéséhez? Az emberek nagy része nem tartja szükségszerűnek, hogy föltegye magának a kérdést: van-e valami vagy valaki a tapasztalható, kézzelfogható világon túl; egyszerűen nem foglalkozik ezzel. Legfeljebb annyit mond: majd ha odajutunk, eldől, hogy van-e, vagy nincs.

Minden hittételnek vannak etikai következményei.

Az igazság, a valóság kötelez. Ahogyan az Apostolok cselekedeteiben olvassuk: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk” (4,20).

Vagyis az apostolok erkölcsi kötelességüknek érezték, hogy beszéljenek Jézus Krisztusról, mindarról, amit megtapasztaltak. Ezért megdöbbentő, hogy felelős, felnőtt emberek azt mondják: ne tanítsatok az ő nevében, és megverik az apostolokat, el akarják hallgattatni őket. Az apostoloknak viszont alapvető igényük, hogy beszéljenek a tényekről, mindarról, amit átéltek, megtapasztaltak.

Itt jelenik meg a hitnek a nem is vallásos jellegű valósága, gyakorlatilag minden emberi létező életének a része. Nincs olyan ember a földön, aki ne egy eredendő hitből indulna ki. Ez a gyökereknél kezdődik. Érdekes kérdés a hitnek és a bizalomnak a kifejezése. Mennyire különbözik egymástól ez a két dolog! Amikor elhiszem valakinek, hogy amit mond, az igaz, rábízhatom magam teljesen. Elköteleződöm például a hivatásom, vagy házasságkötéskor a házastársam mellett. Régebben szóban történtek a szerződések, kézfogással, ez volt az „Amen”, a pecsét.

Laurinyecz Mihály leszögezte:

a hit nem csupán az értelem cselekedete, hanem egész életünk megnyitása Isten terve és cselekvése előtt. A hit Istennek a Krisztus Jézusban megnyilvánuló mindenhatóságába vetett bizalom.

A feltámadt Krisztussal való találkozás ténykérdés. Mi ezt nem látjuk, de elhisszük azoknak a tanúságtételét, akik találkoztak vele. Idekapcsolódnak Jézusnak Tamáshoz intézett szavai: „Boldogok, akik nem hisznek, és mégis látnak.” Ezért a hit mostantól azt jelenti:

a kérügmát, a Krisztus által kinyilatkoztatott hittartalmat el kell mondanunk, erről nem hallgathatunk.

Elfogadjuk a megfeszített, feltámadt Jézusról szóló tanúságtételt, amit mi is kaptunk. Ez az elfogadás magában foglalja az igent a megváltás eseményeit hirdető tényekre.

A professzor felsorolt néhány hit ellen elkövetett bűnt: a túlzás, a hiszékenység, a babonaság, az Isten irgalmában való vakmerő bizakodás – Isten úgyis megbocsát! –, a bigottság, a „Jézus haver” szemlélet, amely elbagatellizálja Krisztus istenségét; a hit hiánya, a nem ápolt hit, a feledékenység, a lustaság, a mások véleményéhez való igazodás, az önállótlan hit. A vallásossággal kapcsolatos bűnök közé tartozik a káromkodás, Isten nevének méltatlan használata, a liturgikus jelenlét hiánya, a túlzó odafigyelés másokra.

Előadásának végén föltett egy fiktív : Mit tettünk volna mi, ha Niceában éltünk volna 325-ben, kinek adtunk volna igazat, a tévtanítást hirdető Arius-hívőknek, vagy a Fiú és az Atya egylényegűségét vallóknak? – tette fel a kérdést előadása végén Laurinyecz Mihály.

Végezetül elmondta az Imádság az erősödő hitért című fohászt: „Ó mennyei Atyám, köszönöm neked a hit ajándékát, amely által közelségedet és irgalmas szeretetedet tapasztalom. Kérlek, erősítsd meg bennem ezt a hitet, hogy minden kételyt legyőzve teljes bizalommal forduljak hozzád. Segíts életem minden területén növekedni a hitben, hogy mindig tisztán lássam jelenlétedet és vezetésedet az életemben. Ha azt tapasztalom, hogy a hitem meg-meginog, lehet, hogy ez azért van, hogy ne váljak fennhéjázóvá, nagyképűvé, elbizakodottá? Amen.”

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír