Két püspök búcsúztatta a parakerékpár-bajnok Legeza Györgyöt

Legeza György 1958. július 19-én született Sátoraljaújhelyen. Édesapja Legeza István (1921., Taktaharkány) görögkatolikus lelkész, édesanyja Szabó Ilona (1927, Kecskemét) római katolikus pedagógus. Általános iskolai tanulmányait Nyíradonyban végezte, majd a Kecskeméti Piarista gimnáziumban tanult és érettségizett 1976-ban. Felvételt nyert a Nyíregyházi Görög Katolikus Hittudományi Főiskolába. Tanulmányai megkezdése előtt behívták sorkatonai szolgálatra. Az akkori kommunista vezetés gyakorlata az volt, hogy a papnövendékek Lentiben, egy gyakorlatilag büntető jellegű sorkatonai szolgálaton vettek részt. E helyen a hivatásos katonatisztek leghitványabbjai szolgáltak. Egyikük az őrszobában pisztollyal meglőtte Legeza Györgyöt, akinek a golyó áthatolt a gerincén. Életét több műtéttel sikerült megmenteni, de örökre megrokkant. Mivel tanulmányait a Hittudományi Főiskolán nem tudta folytatni, felvételizett az Eötvös Lóránt Tudományegyetemre, ahol a Bölcsésztudományi Karon pszichológusi diplomát szerzett 1984-ben. Az Országos Rehabilitációs Intézet munkatársaként dolgozott 1984-től 1986-ig, majd az Újszászi Elmegyógyintézet pszichológusa lett 1988-ig.

Szabadidejében kosárlabdázott, Szolnokon megszervezte és irányította a kerekesszékes kosárlabdacsapatot. 1989-től versenysportoló lett: a közép- (800m és 1500m) és hosszútávú (5000m, 10000m, félmaraton és maraton) kerekesszékes versenyzés többszörös országos bajnoka. Hétszer teljesítette a Bécs-Budapest Szupermaratont, 56-szor a maratont és 31-szer a félmaratont. Többször ép sportolókat megszégyenítő idővel úszta át a Balatont, részt vett az 1996-os Atlantai Paralimpiai Játékokon, ahol azonban egy autóbaleset miatt nem tudott kiemelkedő eredményt elérni.

1998-tól 2000-ig ő látta el a tiszakürti Mozgásfogyatékosok Otthona és Rehabilitációs Intézet igazgatói feladatit, majd 2002-2015 között kézicikli (handbike) sportágban versenyzett.

Sportkarrierjét 57 éves korában fejezte be romló veseműködése miatt. A következő évek szép ajándéka volt számára, hogy szellemében hanyatló édesanyját a személyes gondoskodás révén is elkísérhette haláláig.

Az Új Ember 1998. december 6-i számában Bókay László a következő cikket írta róla:

„A talentumokat csak időnként ásta el, amin talán senki sem csodálkozhat. De volt ereje újrakezdeni. Ehhez akaraterején kívül Istenre is támaszkodott. A szülői házból kapott indíttatás, iskolája, eredeti hivatásának mécse segítette őt mindebben.”

A kerékpáros sporttársadalom honlapja, a bringasport.hu halálakor a következő sorokkal búcsúzott Legeza Györgytől:

„Mély fájdalommal veszünk búcsút a 64 éves korában elhunyt Legeza Györgytől, aki az első „igazi” elkötelezett parakerékpáros volt. Mindenki Gyurija a Blue Scorpions MC versenyzője volt és elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a jelenlegi parasport szakág ilyen eredményes lett, hiszen a kezdetek óta segítette a csapatot tanácsaival, bringával, eszközzel és jó szóval. Parakerékpár magyar bajnok és az 1996-os atlantai paralimpia résztvevője volt.”

A Magyar Kerékpáros Szövetség saját halottjaként búcsúzott tőle és kívánt neki végtelen kilométereket. A honlap idézi Reményik László 2002-ben megjelent Életbajnokok című könyvének Legeza Görgyről szóló fejezetét:

„Tanulni nem, de mozogni annál inkább szerettem. Felnőtt fejjel már sajnálom, hogy a focival és a lébecolással töltött idő egy részét nem olvasásra szántam. A kimaradt gyermekirodalom hiányát mind a mai napig érzem. Pár hónapja jártam gimnáziumba, amikor afférom támadt egy második osztályos fiúval. A nézeteltérés vége az lett, hogy pofon vágott. Zokon vettem az ütleget, és ezt elpanaszoltam a negyedik osztályba járó bátyámnak, és testvérem elővette a verekedős kedvű fiút. Amikor újra találkoztam a „megnevelt” sráccal, megfenyegetett. – Jövőre már nem jár ide a bátyád, akkor majd számolunk! Alacsony, vézna kamasz voltam. A vészjósló szavak félelmet ébresztettek bennem. Elkezdtem erősíteni a fizikumomat, hogy felkészülten állhassak a revans elé. Reggelente, ahogy kipattant szememből az álom, nyúltam a kézi súlyzó után, majd tornacipőt húztam, hogy fussak néhány kört a környéken. Ehhez pluszként nagykamasz fejlődésem is beindult. Szemmel láthatóan megerősödtem, mire másodikos lettem. Többször is szóba került közöttünk a megverekedés; számtalanszor kijelöltük a bunyó időpontját és a helyszínét – még a párbajsegédeket is megneveztük, hogy el ne fajuljon a kakaskodás. A beígért csata végül elmaradt, a napi rendszeres testmozgás viszont életem részévé vált.”

Édesapja példája nyomán Legeza György lelkészi pályára készült. A gimnázium után a görögkatolikus hittudományi főiskolára jelentkezett Nyíregyházára, a felvételi után azonban azonnal besorozták katonának. Ő maga így emlékezett:

„Akkor még huszonnégy hónap volt a sorkatonai szolgálat a kispapoknak – annak ellenére, hogy a többi egyetemi és főiskolai hallgatónak csak 11 hónapot kellett letöltenie. Abban az időben az egyházi személyek vagy az annak készülők a társadalom nem kívánatos elemeinek számítottak. Ideológiai megfontolásból úgy vélték, hogy a vallás, mint csökevényes emberi kellék, fokozatosan elsorvad a szocializmus építése során, és – ezt igazolandó – mindent meg is tettek elsorvasztásáért.

Hátrányos megkülönböztetésben volt részünk a katonaság alatt is, amit hűen tükrözött az állomány összetétele is. A mi alakulatunkban a különféle okokból nem kívánatos elemeket gyűjtötték össze, ezért katonatársaim között szép számmal voltak büntetett előéletűek és közönséges bűnözők is. Az ötvenes években kuláknak vagy reakciósnak bélyegzett emberek gyermekeit is az első lépcsős egységekhez sorozták be – persze voltak olyan fiatalok is, akik csak pechjükre kerültek oda.

Vasárnap délután volt. Többen ültünk a vaságy szélén. Őrségváltásra készülődtünk társaimmal. Huszonnégy óra szolgálat várt ránk egy lőszerraktár körül. Mindkét őrparancsnok jelen volt a helyiségben. Az őrségváltásig hátra lévő perceket beszélgetéssel múlattuk. Nem sokkal azelőtt a település vasútállomásán a század egyik őrmestere részegen hadonászni kezdett szolgálati pisztolyával. Halálra rémítette a várakozó utasokat. – Akár öt év börtönt is kaphat érte! – vélekedtünk. – Hogyan lehetett képes ilyenre? – hitetlenkedtem. Ekkor a velem szemben ülő, szolgálatban lévő őrparancsnok a pisztolytáskája felé nyúlt. Előhúzta a fegyverét, és csőre töltötte. –  Elhiszed, hogy én is meg merem tenni? – és rám fogta a stukkert…”

A Hajdúdorogi Főegyházmegye cikke teljes terjedelemben IDE kattintva olvasható.

Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Magyar Kurír