„Az én feladatom az, hogy átvezessem a rendet a Vörös-tengeren” – Könyv Legányi Norbert OSB életéről

Várszegi Asztrik 1964-ben lépett be a Szent Benedek-rendbe, így az események jó részének már tanúja volt, a szereplők többségét személyesen ismerte. Ez segített a történeti kontextus és a szereplőket irányító személyes mozgatórugók megértésében, az írásos dokumentumok alapján felvázolt, olykor nem teljes kép hiányzó részleteinek megrajzolásában. Könyvének alapját mégis a források adják. A legfontosabb ezek közül a főapát által vezetett napló. Legányi Norbert napi rendszerességgel, kezdetben kézzel, majd 1960-tól írógéppel vetette papírra feljegyzéseit.

Mivel a napló szubjektív műfaj, a szerző hivatalos dokumentumokat is felhasznált Legányi Norbert életútjának és elöljárói időszakának bemutatásához. A diktatúrától való félelem miatt a negyvenéves szocialista rendszer egyházi forrásai csekélyek, ezért különleges jelentőségük van a külső forrásoknak, a párt- és államszervi iratoknak. Az állami egyházpolitika az ellenségnek tekintett bencés rendet megpróbálta bomlasztani, befolyásolni és a céljaira felhasználni. Ehhez olyan személyeket kellett találnia, akik belülről segítették a bomlasztást, olyan információkat biztosítottak a pártállam számára, amelyek felhasználhatók voltak a manipulálásra.

A hatalom rövid idő alatt több bencést is beszervezett. A Benedek-rendi szerzetesek közül legtöbbet Kapuy Vitál jelentéseiből olvashatunk idézeteket. Őt 1954 elején szervezték be – Rieger József, majd Marosi Zoltán fedőnév alatt legalább két évtizeden keresztül jelentett tartótisztjének. Ügynöki munkája által a főapát belső ellenzékének, valójában a kommunista hatalom eszközévé vált. A további ügynökök közül különösen kiemelendő Kiszely Márk, a hivatását vesztett, de tehetséges fiatal bencés, akit 1960-ban szerveztek be. Ügynöki munkáját részben karriervágyból 1963-as kilépése után is folytatta (Kiszely István néven nemzetközi antropológus lett – a szerk.). Schmidt Ottó Jusztinián 1967-ben kérte laicizálását, de kilépése után Gergely István fedőnév alatt beszervezték. Azt remélte, hogy ezzel könnyebb lesz az élete. A rend belső viszonyairól, törésvonalairól, közelmúltjáról szóló átfogó történeti tanulmányokkal segítette tartótisztjei munkáját.

A korabeli eseményeket, összefüggéseket elemezve Várszegi Asztrik OSB megállapítja: Legányi Norbert a kommunista hatalom beszervező, megkörnyékező, majd utasításos módszerével, eszköztárával nem volt sem megközelíthető, sem irányítható. Megfigyelése azonban Pannonhalmáról és Győrből, illetve a püspöki kar és a békemozgalom irányából „megoldottnak” látszott már az első főapáti években is, hiszen folyamatosan figyeltették, s így bőséges információval rendelkeztek mindennapjairól, kapcsolatairól. A főapát hivatalos megnyilatkozásaiban „fegyelmezett, diszkrét és céltudatos” volt. Ennek ellenére természetesnek tekinthető, hogy voltak kemény megfogalmazásai, elszólásai, indulatos szavai, amelyek „elárulták” igazi gondolkodásmódját.

A könyvből kiderül: 1963-ig az állambiztonság már mind javakorú szerzeteseket, mind – a rendet közben elhagyó – fiatal bencéseket beszervezett. Ugyanennek az évnek júniusában a Pannonhalmán és Győrben élő bencés szerzetesek névtelen levelet kaptak egy rendtársuktól. Az aláírás helyén ez a megfogalmazás állt: „aki Önnel együtt fájlalja a Rend jelenlegi helyzetét”. Legányi Norbert kormányzása éveiben ez a második és egyben utolsó névtelen visszajelzés, amelyet a főapát kapott. Az első még 1958 novemberében íródott, vagyis amikor a rend megválasztotta őt főapátnak. Ez a második levél szintén Legányi Norbert személyét kritizálta: vezetési stílusát, rendtársaihoz fűződő viszonyát, mindezt „mesterkélt sajnálattal, behízelgő, álságos kedvességgel és vitriolos cinizmussal keverve”. Az írás egyértelműen megfogalmazza a rend tagjainak, hogy a főapátnak alkalmatlansága miatt le kellene mondania tisztéről.

Legányi Norbert így írt a történtekről: „több rendtárs kapott névtelen levelet, amelyben valaki, aki bencésnek mondja magát, ócsárolja a főapáti működésemet… Az a gyanú, hogy vagy az Egyházügyi Hivatal íratta, vagy a békepapok. Minden jel arra mutat, hogy le akarnak mondatni ilyen kerülő úton. Megvárom a fejleményeket, de le nem mondok magamtól. Ha útban vagyok, csukjanak börtönbe vagy internáljanak, de magam nem állok félre. Amit viszont hibámnak rónak fel, abban igyekszem javulni. Nem azért, mert ragaszkodom a főapáti méltóságomhoz, hanem azért, mert tudom, mi következne azután, hogy lemondanék.” Várszegi Asztrik megjegyzi: a főapát egyre nem gondolt, és ez jóhiszeműségére utal, hogy a levél üzenete mögött rendi ellenzéke is felsorakozott.

A könyv szerzője megvilágítja: Legányi Norbert főapát mindennapi és távlatos munkáját a következő körülmények, adottságok határolták be, illetve bénították meg – maga a diktatúra ténye; annak napi érvényesülése mind a Katolikus Egyház, mind a bencés rend életében; közössége és az ő egyénisége, személyes adottságai. A magyar egyházpolitikában és a bencés rendben is annak kellett történnie, amit a kommunista vezetés elvi állásfoglalásként eldöntött és megpróbált megvalósítani. A főapát megválasztásakor bizalmat kapott csonka rendjétől, s a külső hatalom sem tehetett mást, mint hogy elfogadta személyét anélkül, hogy életét, magatartását, elveit, „reakciós” voltát ismerte volna. Legányi Norbert a rend, a közösség javát szem előtt tartva az adott történelmi-politikai feltételrendszerben nem, illetve csak részben tudta megvalósítani azt, amit önmaga elvárt. Amit pedig a hatalom kívánt tőle, azt a legkevésbé sem akarta megvalósítani. Bár a főapát felelős a közösség ügyeiért, számos eseményben és történésben még felelősséget sem tudott vállalni. Így az előtte álló főapáti évek leginkább csak a küzdelmet és a védekezésben való kitartás lehetőségét sejtették.

Legányi Norbert 1967 tavaszán főapáti tisztéből felmentését kérte, amit az állam örömmel vett tudomásul, és gyors váltásban reménykedett, akárcsak a főapát. Ám nem így történt. A Szentszék a lemondás ügyét a már folyamatban lévő püspöki kinevezésekkel együtt intézte, lévén a főapát is ordinárius, püspöki jogú egyházi elöljáró, a püspöki konferencia tagja. Így egyelőre hivatalban maradt. „Ha kell, hajtsak fejet, de gerincet ne” – ebben a szellemben tevékenykedett tovább.

Az 1967-es és 1968-as esztendő ugyanazt a tevékenységben gazdag és elkötelezett főapáti aktivitást mutatta, amely korábbi éveiben is jellemző volt rá. Eszményeit nem adta fel. Kritikája mellett egyre türelmesebb és elfogadóbb lett. Várszegi Asztrik szerint: „ha nincs ellene az az elszánt és következetes aknamunka, amely folyamatosan kedvezőtlen híreket sugalmazott és állandóan azt hangoztatta, hogy már több ellensége van a rendben, mint barátja, ügye nem került volna törésre”.

Brezanóczy Pál egri érsek azt mondta Szennay András egri egyházmegyés papnak: Legányi Norbert még mindig pannonhalmi főapát lehetne, ha „jóakaratú rendtársaid” nem tettek volna neki folyamatosan keresztbe”. A főapáti tisztségben Szennay András követte Legányi Norbertet.

Legányi Norbert 1967. április 3-ai naplóbejegyzésében az olvasható, hogy: „Asztrik testvér” bekéredzkedett hozzá, és azt kérte tőle: ne mondjon le, mert „Ez a csapat szétesik, főapát úr személyes fegyelme tartja össze.” Legányi Norbert válasza így hangzott: „Asztrik testvér, ha 1950-ben valaki azt mondja nekem, hogy ma én itt magával beszélgetek, hibbantnak néztem volna, mert a másnap sem volt biztos. Ne aggódjon!

Pannonhalmát mindig azok mentették meg, akik nagyon szerették.

Ha Isten csak tíz igazat is talál itt, megmenti, ahogy azt Ábrahámnak is ígérte. Legyen maga az egyik!” 

Várszegi Asztrik: „Az én feladatom az, hogy átvezessem a rendet a Vörös-tengeren”
Bencés Kiadó 2025

Fotó: Merényi Zita; Bencés Kiadó

Bodnár Dániel/Magyar Kurír