„Eggyé kötött veled a kút” – Karol Wojtyła művészi világa (3. rész)

„Nem sietek” – szokta mondani a szentatya, ha sürgették. Szépirodalmi művei által ugyancsak időt kér magának. És talán küzdelmet is, de valami nagyon értékeset ajándékoz cserébe. A versek egyik fordítója, Balássy Péter így fogalmaz: „Ez a költészet kontemplatív, belsejét megvilágító fénye pedig misztikus eredetű. Amíg el nem mélyedünk benne, csak a küszöbön állunk. A szépség értelme – lényege: az, ami a szavak és formák mögött van. Mindez valamiképpen mindig feltárja Isten és ember titkát, kapcsolatának értelmét.”

A ragyogó víz éneke című versciklus végén az 1950-es évszám szerepel. Karol Wojtyła fiatal papként írta e szabad versekből álló füzért. Lírai műveinek nagy része egyetlen titkok kutat; egy döntő és életbevágó titkot, amely megrendíti és megváltoztatja az ember bensőjét. Ez a misztérium a találkozás: az ember találkozása az Istennel. Ennek a költőnek meggyőződése, hogy ez a találkozás a legnagyobb dráma, ez dönti el az ember életét.

A fiatal lengyel lelkipásztor evangéliumi történeten (Jn 4,5–42) elmélkedik A ragyogó víz énekében. Misztikus tekintetével belép egy találkozás kétezer évvel ezelőtti jelenidejébe – mert ott akar lenni, jelen akar lenni, tanú akar lenni.

Szabad versek ezek, nem ékesítik őket rímek, nem az egyenlő hosszúságúra szabott sorok, nem az ütemhangsúlyban vagy az időmértékben rejlő zeneiség adják a ritmusukat. Valamiféle belső ritmus munkál itt: az imában fakadó gondolatok ritmusa, és a nagyon finoman egymásba kapcsolódó, összefonódó, mindig új megvilágításban visszatérő képeké. Víz és könny, víztükör és a szemek tükre, pupillák, kövek és levelek – ezek a misztérium „díszletei”, ahol megtörténik a tekintetek, az arcok és a szívek találkozása. E történés hangtalan, a fény szervezi és uralja. Tucatszor szerepel a fény szó a szövegben, s még ennyiszer az asszociációs körébe tartozó fogalmak.

Nagy békébe, ugyanakkor mély kontemplációba vezetnek ezek a versek, oda, amiből születtek. Hányan és hányan elmondták, hogy az értheti meg igazán II. János Pál pápát, aki látta őt imádkozni. Egy helyen így jellemezték: „…ő még húsz évszázad múltán is azok között van, akik »látták a feltámadást«”. Nem kételkedem abban, hogy irodalmi művei is az imádság mélységéből születtek. És a Feltámadottal való találkozásból.

*

Volt egy kút Szamariában, Szikar városa mellett. Jákob kútjának hívták. Az Úr ezt a kutat választotta, hogy megpihenjen és szomját oltsa. Hogy találkozzon valakivel. Az a kút éppen erre a találkozásra várt vize reszkető mélységével. Várta az Urat, aki egyedül láthatott le a mélyre, akinek „ragyogva rezzent meg a tekintetétől” a víz; és várta az asszonyt, fáradtságával, a szerelmek, összekuszálódott érzelmek, zűrzavaros és sebeket hagyó kapcsolatok terheivel.

„…az éj sötét vizei szavakba ömlenek, imába
szomjas, szomjas a lélek”

„Kiszikkadt föld”, az Úr után eped, bár talán ki sem merné mondani a zsoltáros szavait: „A te arcodat keresem, Uram. Ne rejtsd el előlem arcodat” (Zsolt 27,8b–9). Az Úr, „a szíveket vizsgáló Isten” (ApCsel 15,7) azonban ismeri őt. Ő egyedül ismer minden embert.

„Ismered őket, mikor elfáradnak. Ismered őket a fényben.”

Ismeri a lelkek minden sötétjét, és nem utasítja el. („Hogyan képes az irgalom még lejjebb szállni?” – kérdezi Simone Weil.) Ráemeli mélyre látó tekintetének fényét erre az asszonyra, és vizet kér tőle. Szenvedélyesen akarja a lelkét, szállást akar venni benne. Az asszony megérti ezt, és átengedi magát annak, akit nem ismer, de érzi, hatalma van fölötte.

„[…] beléptél – feltárva mindent, amit nem tudok.
És csöndben átvezettél rajtam sok-sok embert.
És sok messzi utat. […]”

Az Úr, aki fáradt vándorként inni kért, élő vizet kínál ennek a bűn terheit hordozó, fáradt léleknek, hogy felüdítse. „Az cselekszi a csodát / Akit a tükörkép mutat” – mondják Balássy László egyik versének szép sorai.

„Önnönmagában látott engem. Birtokba vett.
Áthatolt rajtam, erőszak nélkül,
elvéve tőlem szégyenemet, míg az emlékezés hosszan bilincsbe vert.

Mintha érezte volna halántékomnak lüktetését,
s egy időre elfeledtette velem roppant fáradtságomat…
gyöngéden, szelíden…”

„Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. […] szelíd vagyok és alázatos szívű. És nyugalmat találtok lelketeknek.” (Mt 11,28–29) Az evangélium szókincse és a zsoltárok nyelve szövik Karol Wojtyła szövegeit.

„Szavai egyszerűek voltak. Körülvettek, mint kedves kis gidák.
És bennem… felriadtak az ott fészkelő madarak.
Ő látta minden bűnömet és minden titkomat.”

Micsoda gyöngéd hasonlat és milyen erős metafora! A zsoltáros képi látása ez. (A 114. zsoltár feledhetetlen sorai jutnak eszembe: „A nagy hegyek, mint a kosok ugrándoztak, és a halmok, mint a kis bárányok.”) Az Úr gyöngéd és szelíd, szavai körülugrándoznak, felüdítenek – akár kedves kis gidák. Betölthetnének örömmel. De bennem sötétség, titkok, bűnök fészkelnek – szárnyukkal csapkodó, hegyes csőrükkel, karmaikkal sebző madarakként. „Ragyogtasd ránk, Uram, arcod fényességét” (Zsolt 4,7b), és megmenekülünk. Az Úr szól, szava és szemei, „melyek megcsillantak a kút felragyogó mélyében” felforgatnak és fájnak.

„Te szóltál, kellett, hogy fájjon, kellett, hogy földre sújtson”

A lélek szenved, de szabadulása ára ez. „Levetted rólam bensőm terhét […] s oly könnyű vagyok.” Visszaút nincs már, ebben a fényben kell mozognia, „fáradsággal […], oly sok kemény küzdelmen át” kell megteremtenie az asszonynak „az egyszerű harmóniát”, melynek lehetőségét kinyitotta előtte a találkozás. Ugyanakkor a felismerés bizonyosságával, hogy a Messiás az, el kell indulnia, nem fér el benne ez a misztérium, el kell mondania mindenkinek, mind az embereknek, akik „hordozzák a homályban az eltitkolt csillagokat”. Át kell adnia nekik az Ő üzenetét:

„Soha, egy pillanatra se tépjétek ki magatokból az én arcomat.”

Ó, ha az élet árapályai, vonzások, kétségek és futások között mi is szüntelenül e találkozás fénykörében maradhatnánk, az Úr arcának fényét szüntelen látnánk és szemlélhetnék a víztükörben. Hova is mehetnénk, Uram? „…tenálad van az élet forrása, s a te fényedben látjuk az igazi fényt.” (Zsolt 36,10) „Eggyé kötött veled a kút.”

„Tekintsetek rám, és eláraszt a fény titeket” – mondja az Úr (Zsolt 34,6).

*

A ragyogó víz éneke című ciklus A bennem növekvő Ige. Karol Wojtyła válogatott írásai (ford. Balássy László és Balássy Péter, Zrínyi Nyomda Kiadója, 1990) című kötetben olvasható magyar nyelven.

Felhasznált irodalom
II. János Pál: Átlépni a remény küszöbén (szerk. Vittorio Messori, ford. Ordasi Zsuzsa, Joseph Laux Kiadó, 1995)
Balássy László: Pascalis mysterii c. verse (Vigilia, 1973. május)
Simone Weil: Jegyzetfüzet (ford. Bárdos László és Jelenits István, Új Mandátum, é. n.)
François Mauriac: Jézus élete (ford. Révay József, Kairosz Kiadó, 1996)

Képek: ocdn.eu; wga.hu

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír