„Engedd, hogy a szeretet alakítson” – Karol Wojtyła művészi világa (2. rész)

Kultúra – 2020. június 17., szerda | 19:33

Születésének centenáriumára készülve újraolvastuk II. János Pál pápa szépirodalmi műveit. A szentatya művészi világát bemutató sorozatunk nem titkolt célja, hogy kedvet ébresszünk: vegyük kézbe minél többen alkotásait, merüljünk el ebben a nagy metafizikai mélységeket megnyitó, szemlélődő szövegvilágban. Adam Chmielowski liturgikus emléknapján az Istenünk testvére című drámát ajánljuk.

Karol Wojtyła az 1940-es évek második felében, fiatal papként írta az Istenünk testvére (más fordításban: A mi Urunk testvére) című, a hivatás titkát kutató művét. A főhős Adam Chmielowski, a festő, aki végül Albert testvér lett, és az elesettek szolgálatára szentelte életét. Nem nehéz megtalálni a párhuzamot, azt, hogy a festő példája miért is válhatott oly meghatározóvá a szintén művészként induló Karol Wojtyła számára. Minderről életrajzi vonatkozású írásaiban is olvashatunk:

„Néha eltűnődöm, milyen szerepe volt hivatásomban Szent Albert testvérnek […]. Ez az ember élete egy bizonyos pontján szakított a művészettel, mert megértette, hogy Isten sokkal fontosabb feladatokra hívja. Megismerkedett Krakkó legszegényebbjeivel […], elhatározta, hogy közéjük áll. Nem mint alamizsnát adó, hanem mint olyan valaki, aki saját magát adja, hogy a kisemmizetteket szolgálhassa. […] mint fiatal pap […] írtam róla egy drámai művet, Istenünk testvére címmel, ezáltal törlesztve azt az adósságot, amellyel tartoztam neki.”

„A múlt század [ti. a 19. század] vége felé Albert testvér Lengyelország szellemi újjászületésének egyik alkotómestere volt. Egész élete […] összefoglalható egyik kiváló életrajzírójának néhány szavával: »Odaadta lelkét«. Ez az! Azt kérdezem, mi a papi hivatás, ha nem felhívás arra, hogy adjuk oda a lelkünket?”

Karol Wojtyła az Istenünk testvére című drámában arra tesz kísérletet, hogy megismerjen egy embert: rátaláljon és feltárja a benne lévő fényt. E törekvésének részesévé avatja az olvasót is: sajátos, éber figyelmet igénylő időkezeléssel, a kérdésfelvető, de a válaszokat az olvasóra bízó dialógusokkal.

A mű helyszínei szimbolikusak. Elsőként a műterem, itt ennek rendeltetéséről (valójában a művészet és a művészi hivatás céljáról) gondolkodik a szerző: a megszólaló művészek különböző meggyőződéseket képviselnek. A legpasszívabb maga Adam Chmielowski, akinek művészetét a „misztikus paletta” kifejezéssel illetik barátai. Adam hivatásának fejlődése, gondolatai azonban ekkor már más utakon járnak. Miután egy éjjeli menedékhelyen váratlanul találkozott az emberi nyomorúsággal és kitaszítottsággal, tanú lesz. És ettől a tapasztalattól nem tud többé elszakadni. Nem csupán téma lesz a festő számára ez a tapasztalat, hogy a művészet segítségével „feloldódjon” lelkében a probléma, hanem új és az igazi élethivatás lesz az ember számára. De hosszú és nehéz út visz ennek teljes vállalásáig. És a próbatételt senki nem kerülheti el. „Emlékezzetek rá, hogyan ment át a próbatételen atyánk, Ábrahám is, és sok nyomorúság elszenvedése árán lett Isten barátja.” (Jud 8,26)

A dráma második részében ennek a megpróbáltatásokkal és kétségekkel teli, a szakadék szélén vivő útnak a tanúi leszünk. A helyszín a lélek. Egyedül maradunk Adammal. Talán tudja már, hogy visszafelé nem mehet, bezárult a kapu, ugyanakkor az új útra rálépni fél, sőt iszonyodik. Azok, akik közé hivatása viszi, a nyomor „legmélyebb üregeiben” elutasítják és elűzik őt maguk közül. Adamot fojtogatja a tehetetlenség és gyötri a fájdalom. Mégis kényszer hajtja, a cél egyre jobban megvilágosodik előtte, de „ez a világosság fáj”, mondja.

Igen érdekes a második rész felépítése. A kilenc jelenet egyrészt lineárisan halad előre, ahogy a lélekben érik a döntés; másrészt párba állíthatók a jelenetek, mintegy egymás tükörképeiként. Az 1., az 5. és a 9. jelenet, vagyis a kezdő, a középső és a záró a menedékhelyen játszódik. Az első látogatás teljes elutasítással végződik; a következő során megindul a valódi párbeszéd és a testvérré válás; az utolsó jelenet pedig a végső döntésé. Azonban ehhez szükségesek a közbülső, igen nehéz állomások. 

Két jelenet során Adam egy „árnyékkal” folytat párbeszédet. Nem tudni, hogy ez „a Másik” külső vagy belső valóság-e, maga mindenképp Adam egyik énjének bizonygatja magát. Valójában az értelem és a tagadás szelleme. Nem tud nem eszünkbe jutni a Karamazov testvérek nagy jelenete: Ivan Fjodorovics és az ördög párbeszéde. És nem tudnak nem eszünkbe jutni Az ember tragédiája utolsó színéből az Úr szavai: „Te, Lucifer meg, egy gyürű te is / Mindenségemben – működjél tovább: / Hideg tudásod, dőre tagadásod / Lesz az élesztő, mely forrásba hoz, / S eltántorítja bár – az mit se tesz – / Egy percre az embert, majd visszatér. / De bűnhödésed végtelen leend / Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol, / Szép és nemesnek új csirája lesz.”

A következő jelenetben, a gyónás során megtudjuk, hogy az elhagyott és a még meg nem talált hivatás közti szakadékban Adamot gyötri az érzés, hogy elhagyta az Isten, és a fájdalom, hogy kitaszítják maguk közül azok, akik közé meg kell érkeznie. Vezet-e út egyáltalán hozzájuk? Vagy csak a szakadék van, amely húz egyre lefelé? Mert visszatérni már nem lehet. De lesz-e megérkezés? Az előző életének meghalt, de elkezdődik-e az új? Képes lesz-e, lesz-e elég ereje – Simone Weil szavaival – „Otthonosságra lelni a számkivetésben, / belegyökerezni a hely hiányába”. Adam végül megszabadul az „értelem zsarnokságától”, és a „tudással és dőre tagadással” a szeretet valóságát állítja szembe. Drámai eszköz, hogy a kulcsmondatok mindig megismétlődnek. Így a gyóntató tanácsa – mely parancs inkább: „Engedd, hogy a szeretet alakítson”.

Az első Ecce homo-jelenetben Adam, a festő az utolsó harcot vívja a művészetért, a művészi hivatásért, felesel az Úrral, akinek képét festi. „Követelhetsz-e ennyit egy embertől? Követelheted-e ezt tőlem? Hogyan tegyem, hogy ne legyek az, aki vagyok? […] Mi ebben a rossz? – Lehet – mindez [ti. a művészet] ellenedre? – Nem, nem, nem! – Csakhogy ez nem Te vagy. Idegen vagy. Messze vagy. Egyre idegenebb annál, akit ismerek. Már nem is látlak – és ugyanakkor egyre élesebben látlak Téged.”

Ennek a résznek dialektikus párja a másik, szintén a képpel folytatott párbeszédet bemutató jelenet. Megismerjük itt Adam nővérét, aki faluról érkezik, aggodalomban fivéréért. A legősibb gyógymódot ajánlja meggyötört lelkének: „A mi podóliai mezőink nagyon jót tennének neked… Aztán hirtelen véget érnek a mezők, a sűrűn, gazdagon termő rónák… és ott a hegyek közt elénk tárul a szakadék. Lent a mélyben a folyó. A víz áttetsző és tiszta. A nép pedig egyszerű.” Adam nem válaszolhat erre a hívásra. Szívében a döntéssel, a szeretet és a testvériség vállalásával újra az Ecce homo elé áll, és a képre szegezi tekintetét. Most már valóban látja az Urat. „Milyen borzasztó, hogy nem hasonlítasz ahhoz, aki vagy – / Küszködtél valamennyiükben. / Halálosan belefáradtál. / Iszonyúan kimerítettek – / Ennek a neve: Irgalmasság. / Te mégis szép maradtál. / Minden ember közül a legszebb. / Szépségedhez nincs több hasonló. / Mennyire nehéz ez a szépség, mennyire nehéz! / E szépség neve: Irgalmasság.”

„Maradok” – mondja Adam a dráma végén a menedékhelyen. Ebben a szóban ott van minden, ott a hosszú és keserves haladás, ott a szakadék kísértése – a megközelíthetetlen kőszikla felé tett léptek közben –, ott a művészetről való lemondás gyötrelme. A festő, aki különleges látásával kereste az Úr arcát, a nyomorultak arcában ismerte fel őt. És miután felismerte, nem volt számára többé más lehetőség.

Itt vagyok, Uram! Vezess a megközelíthetetlen kősziklára.

Adam Chmielowskit, Albert testvért immár pápaként Karol Wojtyła avatta boldoggá (1983. június 22-én Krakkóban), majd szentté (1989. november 12-én Rómában). A boldoggáavatási homíliában arról beszélt, hogy Krisztus meghódította Albert testvért, aki földi zarándokútján egészen, teljes mértékben felfedezte Krisztus szeretetét és kitartott ebben a szerelemben mindvégig – és ez a szerelem a lélek teljes odaadásáról szólt. Az eucharisztikus Krisztus mintájára ő is kenyérré vált. Meghódította a sziklát, ami eleinte talán túl magasnak tűnt neki.

Az élet isteni jelentése, az élet Isten mellett való megtartása fontosabb mindennél. Úgy hiszem, ez Karol Wojtyła drámájának nem könnyű üzenete.

*

Adam Chmielowski, Szent Albert testvér (1845–1916) liturgikus emléknapját június 17-én, megkeresztelésének napján ünnepeljük.

*

Az idézetek A bennem növekvő Ige. Karol Wojtyła válogatott írásai (ford. Balássy László és Balássy Péter, Zrínyi Nyomda Kiadója, 1990) című kiadásból származnak.

A centenáriumi évben a májusi születésnaptól egészen az októberi liturgikus emléknapig havonta bemutatunk egyet-egyet II. János Pál pápa szépirodalmi alkotásai közül. Júliusban A ragyogó víz éneke, augusztusban Az anya című versciklusokról olvashatnak majd.

A sorozat első részét ITT találják.

Képek: ocdn.eu; Wikipédia

Borsodi Henrietta/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria

Leon Wyczółkowski: Albert testvér (1902)Adam Chmielowski: Ecce Homo (1879)Adam Chmielowski: Zawale (1883)