„Hordozzátok egymás terhét!” – Szent Damján-tábor a fogyatékkal élőkért

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

– Ki volt a névadó, Szent Damján?

– Ingyenesen gyógyító orvos volt, önzetlenül segített a betegeken, elesetteken, a rászoruló embereken. Életpéldája mutat nekünk utat ebben a munkában. Tavaly az egyik táborozó mondta, hogy egy hétre mi is Szent Damjánná válunk. Erre kell törekednünk.

– Idén tizenkilencedik alkalommal szervezték meg a tábort. Hogyan kezdődött a történet?

– A Szent Damján Kört huszonkét éve hozták létre a nyíregyházi görögkatolikus szeminárium kispapjai. Elkezdtek járni Nyíregyházán a Magdaléneum Református Ápoló- és Gondozóotthonba, ahol együtt imádkoztak a gyerekekkel. Hamarosan létrejött bennük az elhatározás, hogy találkozásaik koronája lehetne egy tábor. Jövőre tartjuk a huszadikat. Az alapítók ma már családos papok szerte az országban, de a papnövendékek évről évre átveszik a stafétabotot. Mindig van egy lelkes, bátor vezető, akit a kör választ, de a tábor csapatmunka az elejétől fogva.

– Mi motiválja a kispapokat, hogy ilyen elkötelezetten segítsék a fogyatékkal élőket, szervezzék a tábort?

– A segíteni vágyás. A Damján-tábor munkájába való bekapcsolódás teljesen önkéntes. Évről évre tíz-tizenöt fő viszi ezt az egészet. A tábor kezdetektől választott jelmondata – Hordozzátok egymás terhét! – valamiképpen mindenkit motivál. A szervezők különböző motivációi egy cél felé irányulnak. A Szent Damján Kör feladta, hogy az imádság folyamatosan kísérje ezt a munkát. Kezdetben csak a kispapok végezték az imát, de tavaly óta minden hónapban a nyíregyházi székesegyházban segítők és a papnövendékek közösen végeznek szertartást a fogyatékkal élőkért és a táborért.

– Évről évre nő a létszám. Kell toborozniuk a résztvevőket?

– Túljelentkezés van, sajnos nem tudunk fogadni mindenkit. Rengeteg a visszatérő táborozó. Évek óta azt tapasztaljuk, aki egyszer eljön, nehezen szakad el. A legrégebbiek már tizenöt éve járnak ide. A képeket nézegetve látjuk kicsi gyerekként táborozóinkat, akik ma serdülők, fiatal felnőttek. Mindig jönnek új résztvevők is. Így nő a létszám.

– Hogyan történik a válogatás?

– Első körben azok a gyerekek kerülnek be, akiket otthon nevelnek szüleik. A Szent Damján Kör eredeti elhatározása az volt, hogy besegítsenek a fogyatékkal élő gyermeket nevelő családoknak, hogy a szülők vakációra mehessenek, rövid ideig a csemeték nélkül lehessenek. Mellettük mindig fogadunk intézetekben élő gyerekeket is, most harminc körüli a számuk. Intézetenként négy-öt gyerek fér be. A válogatást rájuk bízzuk, úgy szervezik, hogy egyszer mindenki el tudjon jönni.

– Céljaik között az imádságos környezet megteremtését is megfogalmazzák. Milyen a hitélet a táborban?

– Nem telik el nap imádság nélkül. Nagy hangsúlyt fektetünk a szertartásokra, melyek a görögkatolikus liturgia szerint folynak. Alapvetően nem feltétel, hogy keresztény legyen az illető, sem a segítőktől, sem a táborozóktól nem várjuk el. Minden reggel tartunk imádságot, a részvétel fakultatív. Azt azért szeretjük, ha mindenki részt vesz a szertartásokon, mert ez is közösségi program, de nem muszáj imádkozni, elég, ha a közelben hallgatják. A napot esti imával fejezzük be, amelyet általában valamelyik papnövendék tart. Így adjuk meg a nap ívét. Vannak régi damjános papnövendékek és atyák, akik visszajárnak, és egy-egy estén vezetnek imádságot. Ez lehet ének, néhány gondolat a Szentírásból, kisebb történetek. Az ünnepnapokon próbáljuk tartani a görögkatolikus szertartásrendet. Látszik a kispapokon a szeretet, a gondoskodás. Ahogyan a csoporthoz, a segítőkhöz, a gyerekekhez fordulnak, az önmagában tanúságtétel.

– Hogyan épül fel a program? Melyek a jól bevált, sikeres elemek?

– A Ki mit tud? kezdettől kedvenc. Mindenki előhozza azt a legkisebbet, amit tud. Vannak igazi tehetségek is. A gyerekeknek nagyon jó, hogy pozitív visszajelzést kapnak. Népszerű a Nem Adom Fel együttes koncertje, már harmadszor léptek fel nálunk. Van táncóránk, Korcsmár Sándor táncoktatónk évek óta hetente kétszer foglalkozik a táborozókkal. A vakvezető kutyások programját is nagyon kedvelik. Kedvelt az akadályverseny és a kézműves-foglalkozások is. Az utóbbi során készült rajzokból, képeslapokból egyet-egyet szoktunk küldeni a támogatóknak.

– Idén mintegy 130 segítő dolgozik a táborban. Kik jelentkeznek?

– Szinte az egész országból érkeztek segítők – a legtöbben a keleti országrészből és Budapestről –, főként a gimnazista és egyetemista korosztályból kerülnek ki. Idén határozottan érezni lehet a generációváltást, a középiskolások kerültek túlsúlyba. Fiatalok és lelkesek. Az egyetemisták között sok a szakmájában érintett; gyógypedagógusok, pedagógusok, egészségügyi tanulók.

– Hogyan készítik fel őket a táborra?

– A tábor első napja mindig a segítőknek szól. Ez egy bemelegítő nap, érzékenyítő játékokkal próbáljuk bevonni őket ebbe a munkába. Megpróbáljuk megéreztetni, mit jelent siketként, vakként élni. Meghívjuk a szakma képviselőit, akik előadást tartanak például a Down-szindrómás, autista gyerekek jellegzetes viselkedési mintáiról vagy a kerekes székesek gondozásáról. Mindig van az elsősegélynyújtás alapjait ismertető előadás is, ennek során mondjuk el, mi a teendő epilepsziás roham esetén, mert az szinte minden táborban előfordul. A segítők előre megkapják az anamnéziseket, ez részben megismerteti őket a gyerekekkel. Nem lehet mindenre előre felkészülni, tudni kell rugalmasan kezelni a helyzeteket. Esténként van segítői megbeszélés, melyen mindenki ott van, ezt a csoportvezetői megbeszélés követi.

– A táborban sokféle sérült táborozik együtt, a munka csoportokban folyik. Hogyan alakítják ki ezeket a csoportokat?

– Tíz csoport van. A „régi motorosok” kapják a nehezebb eseteket, hozzájuk próbálunk újabb résztvevőket beszoktatni. Egy csoportban huszonhárom fő van: három csoportvezető, tíz táborozó gyerek és tíz önkéntes. A csoportvezetők ügyesen beosztják, ki kivel, hogyan foglalkozik. Vannak, akik huszonnégy órás felügyeletet igényelnek, vannak, akik egész nap elbóklásznak egyedül, vagy leülnek rajzolni. Jobbára közép- és enyhe fokú sérültek a táborozóink, de vannak súlyosabbak is.

– A tábor a Szent Damján Kör egész éves munkájának a „koronája”. Hogyan telik az év?

– Igen változatosan. A jó hangú papnövendékek kamarakórust alkotnak, városról városra viszik a bizánci dallamvilág és a magyar görögkatolikus zene kincseit. A koncertek adománygyűjtést is jelentenek. A Szent Damján Kör szervezi az év közbeni kapcsolattartást mind a táborozókkal, mind a segítőkkel. Néhány táborlakónkat személyesen is meglátogatjuk. A Facebook-oldalunkon naponta posztolunk ki kisebb imádságot, amiket követnek a táborozók és a segítők. Havi vecsernyénk alkalmával találkozunk a segítőkkel, ötven-hatvan fő minden hónapban összegyűlik a közös imára. A jövőben az imádság után szeretnénk együtt maradni, hogy beszélgessünk is egymással. Nagyon jó a közösség, motiváltak a segítők, rengeteg erő van bennük, sok mindenre képesek. Ha ezt ügyesen csináljuk, imádsággal, hittel végezzük, akkor olyan nagyszerű dolgokat tudunk alkotni, mint ez a tábor.

– A tábor ingyenes minden résztvevőnek. Hogyan gyűjtik össze a támogatást?

– Adományokból és pályázati pénzekből finanszírozzuk a rendezvényt. Próbálunk minél innovatívabbak lenni. A damjános naptártól kezdve az érintőképernyős tollakon át a matricákig árusítunk ajándéktárgyakat. Megkeresünk cégeket, jelen vagyunk az interneten támogatást kérve. Sikeres az Adjukössze.hu oldalon indított kampányunk: az elmúlt két évben összesen kilencszázezer forintot tudtunk összegyűjteni ezen a netes adakozási felületen. Nagyon fontos megerősítés egy-egy adomány. Az utóbbi időkben sok támogatónk volt. Idén a reggelit és a vacsorát egy éttermet üzemeltető vállalkozó biztosítja nekünk. A szakácsok is felajánlásból főznek nekünk. A debreceni görögkatolikus egyházközségtől süteményt kaptunk. Felajánlásból kenyeret, dinnyét, kukoricát. Mindez számomra azt jelenti, hogy jól működünk, élő a közösségünk. Hatalmas igény van a táborra, mind a táborozók, mind a segítők részéről.

– A táborban láthatóan erős kötődés alakul ki a segítők és táborozók között. Fájdalmas lehet az elszakadás, amikor hazamennek a gyerekek.

– Nagyon fájdalmas a búcsú. Az utolsó esti közös buli után szívszorító pillanatokat élünk át. Már érzik a gyerekek, hogy menni kell, de nagyon maradnának. Úgy búcsúzunk, hogy jövőre találkozunk. Ez nem szólam, mindenki komolyan gondolja. Együtt várjuk a következő évet. A segítők is „hozzánőnek” a táborozókhoz.

– Milyen visszajelzéseket kapnak a résztvevőktől?

– A tábor lezárása olyan program, melyre meghívjuk a szülőket is. Hagyományosan színdarabot adunk elő nekik. A Szentírás és a népmesék váltogatják egymást. Ebbe minden gyereket bevonunk, teret kap, amiben valamelyikük tehetséges, és fontos a csapatmunka. A szülők megdöbbenve nézik: „Az én gyerekem erre képes?” Volt, hogy a szülők tábor végén sírva hálálkodtak.

– Milyen nehézségekkel kell szembenézniük?

– Egyes intézmények és szülők félreértelmezik a tábort, és magatartás-problémás vagy halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket küldenek ide. Nekik nem biztos, hogy itt a helyük. Sokkal nehezebb úgy beilleszkedni a táborba, ha valaki halmozottan hátrányos helyzetű vagy magatartásproblémás, mint ha fogyatékkal élő lenne. Itt van egy nagy csapat fogyatékkal élő gyermek, saját viselkedési mintákkal, ami nagyon elüt a hétköznapitól. És itt van egy csapat segítő, akik a leghétköznapibbak. A magatartás-problémás gyerek a kettő között helyezkedik el, ezért egyedül érzi magát, és nem élvezi a tábort. Ezek rajta kívül álló okok, de megzavarják a tábor életét. Keressük számukra is a megfelelő megoldást.

– Gondolkodnak-e a hosszú távú segítségnyújtáson?

– Eltelik az egy hét, utána a gyerekek hazamennek. Azon gondolkodom, hogyan lehetne akár a Bárkához kapcsolódóan egy közösséget létrehozni. (A Bárka – franciául L’Arche – olyan ökumenikus elhivatottságú katolikus lelkiségi mozgalom, amely elsősorban a család nélküli, intézetben élő értelmi és halmozottan sérült emberek szolgálatában áll, és ahol ezek az emberek a segítőkkel közösségben élnek – a szerk.) Igény van rá, önkéntesek és szakemberek is lennének. Ez a célunk. Most 230-an vagyunk, a létszámot azonban nem lehet a végtelenségig növelni, ezért valamerre pár éven belül el kell indulni. Ha megállunk, akkor sokan kimaradnak. Az új papnövendékek nagyon ügyesek, nagyon talpraesettek. Tudják, hogyan forduljanak a fogyatékkal élő gyerekekhez, és jól működnek együtt a segítőkkel. Óriási a potenciál. Én már kezdek „kiöregedni”, végzős vagyok a szemináriumban, ez az utolsó szervezésem. Remélem, hogy jó irányba halad tovább a kezdeményezés.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír