A katedra ígéretétől a csatatér valóságáig – Gondolatok Vasvári Pál emlékezetéről

Két évvel ezelőtt, hősi halálának 175. évfordulóján már papírra vetettem gondolataimat Vasvári Pál görögkatolikus emlékezetéről. Most, születésének kétszázadik évfordulóján az apropó ugyan megváltozott, és a gyász helyett életének kezdetére emlékezünk, lényegében ma is a korábbi megállapításaimhoz kell visszakanyarodnom. A történelmi tények nem változtak, és a levonható tanulságok – különösen Vasvári alakjának görögkatolikus recepcióját illetően – ma is ugyanazok.

Katedra helyett csatatér

Kétszáz éve, 1826. július 14-én egy olyan tehetséges fiú látta meg a napvilágot Tiszabűdön (ma Tiszavasvári), akiből akár kora egyik legnevesebb professzora, a magyar történettudomány nagy alakja válhatott volna. A magyar forradalom és szabadságharc melletti elköteleződése azonban nem tette lehetővé, hogy történészként alkosson maradandót.

Az ifjú Fejér Pál – aki a nagykárolyi piaristák ösztönzésére indult el az egyetemi tanulmányok útján, majd 1844-ben Pesten bölcsészetet és jogot hallgatott – leginkább a történelem iránt érdeklődött. Udvari István meggyőző érvelése szerint az első írásait közreadó ifjú történészt éppen az késztette névváltoztatásra, hogy ne keverjék össze korának már neves történészével, Fejér Györggyel.

A könyvtárak és a levéltárak csendjét azonban 1848 tavaszán felváltotta a pesti utcák zaja. A forradalmi események, az első felelős magyar kormány megszervezése, majd pedig a szabadságharc küzdelmei olyan messzire vitték a történeti kutatásoktól, ahonnan már nem volt visszaút. Honvéd őrnagy lett, és nem egyetemi professzor. Életét nem a katedrán eltöltött évtizedek után fejezte be, hanem mindössze egyévnyi katonáskodás után a csatatéren. Huszonhárom éves sem volt, amikor a Gyalui-havasokban, Havasnagyfalu (Mărişel) és Jósikafalva (Beliş) között életét áldozta a hazáért. Földi maradványai nem díszsírhelyben nyugszanak, hanem a jósikafalvi víztározó több százmillió tonnányi vize alatt.

A magyar nemzeti emlékezetbe nem történelemíróként, hanem történelemformálóként vonult be.

Az „orosz pap” fia és kultusza a görögkatolikus egyházban

Az életéről és munkásságáról szóló írások szinte kivétel nélkül megemlítik, hogy Vasvári Pál görögkatolikus papcsaládban született. Édesapja, Fejér Pál fia születésekor Tiszabűd parókusa volt; édesanyja, Méhay Erzsébet szintén papcsaládból származott. Volt egy olyan időszak, amikor ez a származás szűkebb közösségében, a magyar görögkatolikusok között nemcsak megőrizte az emlékezetét, hanem egyenesen kultuszt teremtett köré.

A 20. század első felében a Magyar Görög Katolikus Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Vasvári Pál Köre (VPK, 1904–1949) a papcsaládból származó negyvennyolcas hőst állította példaképként az ifjúság elé. A VPK megalakulása arra az időszakra esett, amikor a magyar görögkatolikusok a saját egyházmegyéért és a magyar nyelvű liturgiáért folytatott hosszú küzdelmük sorsdöntő szakaszát élték. Ezekben az években a magyar görögkatolikusoknak napi szinten kellett megküzdeniük a társadalmi stigmatizációval. Mivel a többségi társadalom a bizánci rítust a hazai szláv és román népek sajátosságai közé sorolta, a magyar görögkatolikusok nemzeti identitását újra és újra megkérdőjelezték.

A fiatalok vallásuk és a görögkatolikus egyházban akkor használt ószláv és román liturgikus nyelv miatt gyakran kapták meg az „orosz” vagy „oláh” jelzőt. A maga korában vélhetően Vasvári Pál is találkozhatott azzal a lesajnáló megfogalmazással, hogy ő „csak egy orosz pap fia”. Ezt már csak azért is igazságtalannak érezhette, mert a Fejér család magyar identitású volt. Keresztapja, Lupess István timári parókus a magyar liturgia hívei közé tartozott (neki köszönhetjük a legrégebbi fennmaradt liturgikus kéziratunkat is), szülei pedig ahhoz a Mészáros Károlyhoz járatták szónoklattant tanulni, aki a magyar görögkatolikus mozgalom egyik első képviselője volt.

Legjobb gyermekkori barátja, Kecskés Antal görögkatolikus pap 1848 tavaszán és nyarán hazafias érzelmektől átitatott levelekben számolt be neki arról, hogy a munkácsi és az eperjesi egyházmegyék papsága a magyar szabadság ügye mellé állt, sőt az ungvári papnevelő intézetből a toborzótisztek mintegy félszáz papnövendék-honvéddal távoztak. Vasvári Pál tehát nem a pesti egyetemi évek alatt vált magyar érzelművé, hanem a szülőföldjén, Szabolcsban és Szatmárban.

Az a tény, hogy az „orosz pap” fia a magyar szabadság lánglelkű védelmezője és vértanúja lett, nagyon erős üzenet volt a 20. század eleji küzdelmek idején. Ez hívta életre a Vasvári-kultuszt, amely versek, ódák és ünnepségek formájában évtizedekig meghatározta a görögkatolikus egyetemisták identitását.

Kultusz nélkül is példakép

Ma, a 200. évfordulón kijelenthetjük: a görögkatolikus egyházban már nem létezik az a fajta Vasvári-kultusz, mint a múlt század első felében. A második világháború után a kommunista hatalom – más civil és egyházi egyesületekkel együtt – betiltotta a Vasvári Pál Kört, és bár a rendszerváltás után civil szervezetként létrejött a Vasvári Pál Társaság, az egyházon belül ez a sajátos tisztelet nem éledt újjá. Nincs elnevezve róla görögkatolikus oktatási intézmény, és nem használják lépten-nyomon a hősies példakép toposzát.

Bármennyire is furcsán hangzik: ez egyáltalán nem szomorú fejlemény. A görögkatolikus egyházban a Vasvári-kultusz akkor alakult ki, amikor az életpéldájának volt egy kényszerű, de létfontosságú üzenete: aki görögkatolikus, az is lehet jó magyar. Napjainkban azonban ez a bizonyítási kényszer már a múlté. A görögkatolikusok a magyar nemzet és társadalom egyenjogú, integrált tagjai, akiket a bizánci rítus miatt nem ér hátrányos megkülönböztetés. Az egyház és a társadalom túllépett azon a leegyszerűsítő gondolkodásmódon, amely e kultuszt egykor életre hívta. Napjaink magyar görögkatolikus egyházában már más kihívásokra kell választ találni.

A magyar görögkatolikusok természetesen ma is büszkék Vasvári Pálra. Egyes papcsaládok – köztük e sorok írójának családja – ma is számon tartják a rokonságot a Fejér családdal, de ma már tisztán a történelmi hőst láthatjuk benne. Azt a kétszáz éve született ifjút, aki a történelmi pillanatban felismerte saját hivatását: feladta álmát, a történelem kutatását, és elfogadta feladatát, a történelem alakítását. Amikor pedig eljött az idő, a magyar szabadságért meghozta a legnagyobb áldozatot is.

Szerző: Véghseő Tamás/MTA-SZAGKHF Lendület Görögkatolikus Örökség Kutatócsoport

Forrás: Hajdúdorogi Főegyházmegye

Illusztráció: Vasvári Pál (1826–1849), Barabás Miklós rajza után készült litográfia (Piarista Múzeum, Budapest); Magyar Nemzeti Digitális Archívum

Magyar Kurír