A megbékélésért a film nyelvén – Beszélgetés Petényi Katalinnal, a Jób lázadása forgatókönyvírójával

– A film készítésének idején, a nyolcvanas évek első felében a holokauszt közel sem volt annyira benne a köztudatban, mint ma. Hogyan született meg Önben a film témájának gondolata?

– Éveken keresztül kutattam Ámos Imre tragikus sorsú festőművésznek, a holokauszt áldozatának munkásságát, akiről később több könyvet is írtam. Miközben festészetének gyökereit kerestem, elmentem szülőfalujába, Nagykállóra. Ott döbbenten szembesültem azzal a szomorú ténnyel, hogy az egykor virágzó paraszt-zsidó kultúrából, közösségből jóformán semmi sem maradt. Mindössze hárman tértek vissza a koncentrációs táborokból. Találkoztam Barna Andrással, az egyik túlélővel, aki mesélni kezdett a múltról. Szavai nyomán megelevenedett előttem a Tisza menti csodarabbik világa. A második világháború előtt a Kárpátoktól délre, a Tisza és a Bodrog között egy különleges paraszt-zsidó közösség élt. Szinte minden falu rabbijának csodatevő ereje volt, a bodrogkeresztúri Reb Sájele a szegények papja volt, aki kenyeret és halat szaporított Jézushoz hasonlóan, az újhelyi rabbi a szerelmesek egymásra találását segítette, Taub Eizikhez, a pásztorfiúból lett nagykállói cádikhoz (igazhívő, a közösség szellemi vezetője – a szerk.) a gyermektelen házaspárok zarándokoltak gyermekáldásért. A csodarabbik azt tanították, hogy Isten előtt a legfontosabb a szeretet és a másik ember tisztelete. Elvetették az aszkézist, az örvendező szolgálattal, munkával, tánccal, imádsággal, minden tevékenységükkel az Urat dicsérték. Felfedezték az élet szépségét. Hittek abban, hogy a legendákhoz hasonlóan a jó mindig győz a rossz felett. A rabbi, a tiszteletes és a katolikus pap jó barátságban voltak. Elmentem Taub Eizik cádik sírkápolnájához, ahol még mindig ott voltak a hozzá intézett kérő cédulák. A temető pusztuló sírkövei is a múltat, az itt élő közösséget idézték. Hamarosan férjemmel, Gyöngyössy Imrével és Kabay Barnával együtt újra elmentünk Nagykállóra, és elhatároztuk, hogy filmet készítünk az ártatlanul elhurcolt Tisza menti paraszt-zsidó közösségről.

Filmünk másik ihlető motívuma férjem gyermekkori élményei. Édesapja egy Tolna megyei faluban volt orvos, Imre ott töltötte a gyermekkorát. Élt ott egy zsidó házaspár, Kohn Emánuel és felesége, Margit asszony, Imre nagyon szerette őket, és sokat játszott kis vegyeskereskedésükben. 1944. tavaszi deportálásuk életre szóló megrázkódtatást jelentett számára. Gyakran emlékezett vissza fájdalommal rájuk.

– A film története szerint a jómódú juhász, Jób és felesége, Róza, miután elvesztik hét gyermeküket, 1943-ban, a vészkorszak hajnalán örökbe fogadnak egy hatéves keresztény kisfiút, hogy ráhagyományozzák vagyonukat, kultúrájukat. Valóban megtörtént eseményt dolgoztak fel?

– Valóságos motívumok ihlették a filmet, de fikció. Egyrészt szerettünk volna emléket állítani ennek a hittel, reménnyel teli, a természet közelségében élő paraszt-zsidó közösségnek, amit elpusztított a holokauszt, másrészt a keresztény–zsidó megbékélést akartuk szolgálni. Azt már a forgatókönyv írása közben elhatároztuk, hogy mindent a kisfiú szemszögéből fogunk ábrázolni, mert így érzelmileg közelebb kerülhetünk ehhez a tragikus történethez. Nem a holokauszt brutalitását akartuk megmutatni, hanem azt az értékkel telített világot, ami visszavonhatatlanul, végleg eltűnt.

– A film története párhuzamba állítható a bibliai Jóbéval, hiszen ő is hét gyermekét veszti el, mégis, az emberi ésszel felfoghatatlan csapások közepette is megmarad az Istenbe vetett hite…

– Valóban, a bibliai Jób történetéből indultunk ki, mert a 20. századi Jóbot is annyi csapás érte, mint az ószövetségit. A mi filmünkben azonban Jób lázad azzal, hogy megpróbálja az anyagi és lelki értékek továbbadását. Jóbnak nagyon erős, lélekből fakadó, valódi, élő hite volt, ebből tudott táplálkozni, továbblépni, túlélni a sorozatos tragédiákat. Ez adott erőt neki mindenben. Lelki értékekben rendkívül gazdag világ ez a paraszt-zsidó közösség. A haszidizmus Galíciából indult ki, és eljutott hozzánk is. Érdekesség, hogy Yehudi Menuhin, Chagall, Eli Wiesel is ebből a világból származott.

– Számomra Jób az egyetemes megbékélést és szeretetet jelképezi, hiszen még a haszid közösség vezetőjével, Mendele rabbival is vitába száll, aki megrója, amiért egy goj gyermeket fogadott örökbe.

– Ennek bemutatása volt a célunk, mint ahogy más filmünkben is, a megbékélés és a szeretet üzenetét szeretnénk közvetíteni.

– Nagyon érdekes számomra Jób barátjának, a vándorkoldus szerzetesnek, Günther barátnak az alakja, aki a film egyik kulcsmondatát fogalmazza meg, idézve az evangéliumot: „Isten Báránya, te, aki elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk!” Hozzáteszi, nincs több, ez minden, a tanítás lényege. Az emberiség jelentős része mégis nemet mond erre.

– Ez nehéz kérdés, én csak a saját felelősségünkről tudok beszélni. Ez pedig az, hogy továbbadjuk ezt az üzenetet az embereknek, a film nyelvén.

– Látszólag Jóbnak erősebb a hite, de amikor a kisfiú megbetegszik torokgyíkban, és reális a veszélye, hogy őt is elvesztik, már-már feladja a reményt, és ekkor felesége, a gyakran zsörtölődő Róza az, aki figyelmezteti: reménytelenséggel ne vétkezzen.

– A reménytelenség is bűn. Minden korban, különösen napjainkban nagyon nagy szükségünk van a reményre. És a szeretetre. Filmünkben azt akartuk bemutatni, miként születik meg a szeretet. Jób és Róza először megvásárolják a gyereket, aki egy kis vadóc, kiskora ellenére is átélt már egy tragédiát, hiszen a pusztában, ahol szolgált, felgyulladt az akol. A szülőknek és a gyereknek kezdetben semmi közük nincsen egymáshoz, főleg Róza idegenkedik a kisfiútól. Aztán fokozatosan eljutnak a kölcsönös, mély szeretetig, mely mindennél többet jelent számukra, és Róza az, aki kimondja: „Nem adlak oda, nem vehet el tőlem senki már.” Egy évet töltenek el együtt, és ez alatt az idő alatt Jób és Róza teljesen összefonódik lelkileg Lackóval, a kisfiúval.

– A film egyik jelenetében Jób odaadja a katonaszökevény férfinak azt az órát, amit egyébként a kisfiúnak, Lackónak szánt volna örökségként, hogy adja el, az árából pedig fizesse le a hivatalos személyeket, akik így szemet hunynak a tette fölött. Lényegében megmenti a férfi életét. Jób ekkor azt mondja: „Segítjük a Teremtőt, János, de néha az Isten az emberrel együtt is kevés.”

– Csak a saját meggyőződésemet tudom mondani: hiszek Istenben, de vannak dolgok, tragédiák, amelyek láttán tanácstalan vagyok, nincs rá magyarázat. Miért történt meg a holokauszt vagy a Gulag, miért gyilkolják az utóbbi időben a keresztényeket több helyen is a világban? Miért lesz áldozat az a rengeteg ember? Miért ismétlődnek a világpusztulások, a testvérharcok, miért lángol fel újra és újra a gyűlölet a népek, nemzetek között? Nem tudunk ezekre magyarázatot adni. Vannak dolgok, események, amelyek megfejthetetlen titkok maradnak számunkra. A legnagyobb tudású teológusok sem tudnak ezekre választ adni.

– A filmbeli Jób együtt él ezekkel a tragédiákkal, mégis mindezek ellenére megmarad jónak, másokat segítő embernek.

– A haszidok vallották, hogy a legfontosabb az életben Isten és a másik ember szeretete, a segítségnyújtás. Jób mindenkin segít, és keresi a kiutat, hogy továbbadhassa azt az örökséget, amit a lelkében hordoz.

– Tragikus, ahogyan a kisfiú, korából adódóan, nem ért semmit, csak azt érzékeli, hogy vége szakad annak a szeretetvilágnak, amibe ő váratlanul belecsöppent. A film talán legszívszorítóbb jelenete, amikor a lovasszekéren Auschwitzba hurcolt Jób és Róza megtagadják Lackót, hogy tovább élhessen.

– Ez Jób és Róza életének legtragikusabb pillanata, lemondani a gyerekről, a legszeretettebbről, hogy megmentsék az életét. A film végén az egyedül maradt kisfiú hosszú futásában és kétségbeesett Messiás-kiáltásában Jób utolsó intelmére emlékezünk: „Keresd a Messiást, mert Ő társad lesz.”

– A Jób lázadásához kapcsolódóan 1987-ben elkészítették a Csodarabbik földjén című dokumentumfilmet, amelynek számomra talán legelgondolkodtatóbb motívuma, hogy békében és szeretetben éltek egymás mellett zsidók és magyarok, de amint a politika elhintette a gyűlölet magvait, előállt a vészhelyzet, és bekövetkezett a tragédia.

– Ez minden korban, ma is így van, az emberek könnyen manipulálhatók. Ezért nagyon nagy a felelőssége többek között a médiának, hogy mit hirdet naponta az embereknek. A dokumentumfilmünkben megszólal két parasztember. Az egyik azt mondja: „Megparancsolták a csendőrök, hogy be kell fognom a lovakat a szekér elé, hogy elvigyem őket – mit tehettem volna mást?” A másik viszont eleresztette a lovait az erdőbe. Pedig a parasztember számára a ló a legnagyobb kincs, mégis ezt is megtette inkább, minthogy elvigye a deportált zsidókat. Ugyanakkor azáltal, hogy megtagadta a parancsot, az ő élete is veszélyben forgott. Voltak, akik segítettek, mások viszont féltek, ezért inkább elfordultak.

– Engem Jézus keresztútjára emlékeztet az a jelenet, amikor egy asszony tejet akar vinni a szekéren elhurcolt egyik zsidó embernek, de a csendőr kiüti a kezéből a csuprot.

– Elmondom önnek, hogy amikor Cannes-ba kikerült a film, a nem hivatalos programba, az akkori filmfőigazgató ott a helyszínen támadta meg a filmet, azt állítva, biztos, hogy nem fordult elő, hogy egy parasztasszony tejet adott volna egy elhurcolt zsidónak. Sajnos ilyen vádakkal is szembe kellett néznünk, pedig sok túlélővel beszéltem, aki elmesélte, hogy voltak olyanok, akik odamerészkedtek a közelükbe, és becsempésztek nekik egy kis kenyeret.

– A film egyik rendezője, az ön volt férje, az 1994-ben elhunyt Gyöngyössy Imre a vészkorszak idején Pannonhalmán volt diák. Köztudott, hogy a főapátság menedéket nyújtott az üldözött zsidóknak. Hogyan hatott ez az élmény a Jób lázadására?

– 1944 őszétől a Pannonhalmi Bencés Apátság a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá került, és védettnek minősült. Imre tizennégy éves volt akkor, tudott róla, hogy a monostorban a menekültek között zsidó személyeket, gyerekeket bújtatnak a szerzetesek. Egész életére megmaradt benne, egyrészt az emberi kiszolgáltatottság megrázó élménye, másrészt a példa, hogy a szerzetesek saját életüket kockáztatva mentették az üldözötteket. Imre nyolc évig volt a Pannonhalmi Bencés Apátság Gimnáziumának tanulója, ahol nemcsak az európai kultúrát, a világra nyitott, vallási türelmet hirdető bencés szellemet ismerte meg, hanem egyedülálló hitet kapott Istenben és emberben, mely a legsúlyosabb kríziseken is átsegítette. Egyetemista volt, amikor 1951-ben egy éjszaka letartóztatták, és államellenes összeesküvés vádjával három év börtönbüntetésre ítélték. A legkegyetlenebb sztálinista börtönökben eltöltött évek egész életét, művészetét meghatározták. Soha nem beszélt arról, hogy milyen szenvedéseken ment keresztül. Egyik írásában úgy fogalmazott, hogy a börtön volt élete kincsestára. Olyan emberekkel találkozott ott, akik egymásban tartották a hitet és a reményt. A börtön élménye késztette arra később, hogy – mint a Jób lázadásában is – a század üldözötteinek, a történelem áldozatainak üzenetét közvetítse.

– Szomorú, de a filmben ábrázolt borzalmas valóság bármikor megismétlődhet, sőt, az elmúlt hetvenöt esztendőben több helyen – Kambodzsában, Boszniában, Ruandában, Nigériában – megismétlődött, és a jövőben sincs kizárva, hogy hasonló tragédiák történnek. Mit remélnek a digitálisan felújított film újbóli bemutatásától?

– Azt, hogy a film érzelmileg megérinti az embereket, hogy figyelmeztet a felelősség, a belső szabadság fontosságára, hogy az erőszakkal szemben pozitív értékeket mutat fel és hozzájárul az emberek, vallások közötti megbékéléshez.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír