Cs. Varga István: Szent művészet

Az első kötetet Cs. Varga István szerkesztette. Tanulmányokat olvashatunk benne az ars sacra köréből.

Kulay Antal „A mindenség modellje, áll a templom” címmel fölteszi a kérdést: állhat-e még úgy Isten háza, mint a Pilinszky János által megcsodált gótikában, s talán utoljára a San Pietróban? „Tudunk-e újra székesegyházakat építeni? Elkészíteni a világegyetem kicsinyített mását, minden művészeti ág harmonikus egységét és minden emberi alkotás zsinórmértékét?” Kuklay Antal atya vallja:

a templomépítész csak kifinomult érzékenységgel és alázattal közelíthet feladatához. Otthont kell teremtenie egy közösség transzcendens élményéhez. Teret, ahol végbemehet a liturgikus funkció, építészeti tömegekkel kifejezve az ikonográfiai tartalmat.

„Egy közösség tradicionális hitét megvallani a jelenben, Helyet, ahol az ember a liturgiában találkozik a végső valósággal, a meditációban, legmélyebb önmagával, a communióban szeretetkapcsolatra lép embertársaival, s a művészet segítségével harmóniába kerül a látható világgal.” A régi templomok beépültek a tájba. A középkori település a templom köré rendeződött, a templomtér agora volt, és piac. „S a templomkert, a cinterem, s maga a templom is, az ősök pihenőhelye és az élők számára mementó.” A templom építésében az építők a közös munkában, a liturgiában eljutottak a teljességre, a tökélyre. „Mert mi más lehet tökéletes alkotás, mint a romolhatatlan, örök formába öltöztetett törékeny, veszendő tér-idő anyag?” – kérdezi Kuklay Antal, és közli Pilinszky János Gótika című versét:

„A csúszó-mászó belefeledkezve
vállra omló hajadba, figyeli
romolhatatlan, veszendő tökélyed.
A senki néz.
A semmi néz.
Az ízleltlábú nézi a napot.
A tört, a gyűrt, a szaggatott
a kereket, lángolót, mozdulatlant.
Most minden egy. Együtt van.
Egybeolvadt.
A mindenség modellje, áll a
templom.”

Dávid Katalin Biblia és művészet címmel a kereszténység kezdetének művészetét, az ókeresztény művészetet mutatja be. Leszögezi: a keresztény művészet szimbólumai ikonográfiai gyökerüket a Bibliából kapták. E jelképek legismertebbjei kivétel nélkül a Szentírásból erednek. Krisztusra vonatkoztatni pedig bármit a jelképek közül csak akkor lehetett, ha a Biblia valamelyik megfogalmazása vagy az Írás szövegéből következő teológiai evidencia erre lehetőséget nyújtott.

Az egyik legszentebb téma és így jelkép a Szentháromság ábrázolására vállalkozik. A Szentírás két jelenetéhez kapcsolódnak a művek. Az egyik, amelyben a személyek teljes kinyilatkoztatása történik, Jézus keresztelésének jelenete (Mt 3,13–17). Lent Krisztus áll, fent az égből az Atya szavai hangzanak, és kettőjük között lebeg a Szentlélek. A másik a Mamre völgye, ahol Ábrahám köszönti a hozzá érkező három angyalt (Ter 18,1–3). Minden más Szentháromság-ábrázolás erre a két bibliai típusra vezethető vissza.

Nagyon fontos és gyakori jelképe a keresztény művészetnek a fa, amely az Édent, Isten kertjét idézi. Az életfa a megváltás misztériumát hordozza, és így a legkorábbi időktől összefonódott a kereszttel. Krisztus kereszthalála nyitotta meg az elzárt utat, váltott meg bennünket az elveszett boldogság visszanyerésére. A keresztlegenda szerint a megváltás fája az élet fájának sarja. Az Úr a haldokló Ádámhoz elküldte angyalát az élet fájának rügyével, Ádám a szájába vette, és ezzel temették el. Így nőtt ki az a fa, amelyből a golgotai keresztet ácsolták. A keresztnek mint életfának gazdag az ikonográfiája. Sokszor ábrázolják indákkal, rügyekkel, ágacskákkal borítva, sőt ágai között – éltető jellegét hangsúlyozva – madarak is pihennek. Rajta a Megfeszített alakja, mint a fa nemes gyümölcse. Szent Bonaventurának a Jelenések Könyvéről szóló elmélkedése Krisztus életét egy 12 ágból és 12 gyümölcsből komponált fa formájában ábrázolja. Az alsó négy ág a gyermekkort, a középső a szenvedéstörténetet, a felső pedig a megdicsőülést jelzi. Minden ágra röviden megfogalmazza a bibliai eseményt. Ez lehet az alapja a képet szemlélő személy meditációjának – írja Dávid Katalin.

Barsi Balázs A Naphimnusz elemzése címmel leszögezi: Ferenc sohasem látott ellentétet a kereszténység és a természet között, sőt életében, tanításában ez a legeredetibb keresztény mondanivaló. Ez tulajdonképpen a gnoszticizmus halála s egy új világ elindulása a kereszténységen belül. „A megtestesülés komolyba vétele.” Bonaventura és Duns Scotus teológiája minden lényeges mozzanatában Ferenc intuícióira épül, „Ferenc teológiai irányulásait kinagyítva, és ideológiai szinten megfogalmazva tárja elénk”. 

A ferences teológiának legfontosabb vonása, hogy krisztocentrikus, azaz „minden általa és érte lett”, ő a minta, amint Tertullianusnál olvassuk, amikor Isten azt mondta: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” Barsi Balázs leszögezi: Krisztusra gondolt, az eljövendő emberre.

Hitvalló Maximosz írta: „Krisztus gondoltatott embernek.” Isten első gondolata a világról a Megtestesült Ige: Jézus Krisztus volt.

A természet nemhogy nincs ellentétben a kereszténységgel, hanem a teremtés az „első könyv”, amelyből megtanulhatjuk szeretni Istent. Igaz, hogy az ősbűn miatt már nem tudjuk egyértelműen értelmezni üzenetét, de megtisztulva, a Könyvek Könyvének és Krisztusnak, a „Kívül-belül teleírt könyvnek” a megismerése által, újra felfedezzük a dolgok nyitottságát Istenre. A teológus szerző szerint egy kedves történet megsejteti velünk, mennyire ferenci gondolat ez: egyszer, amint egy csodálatos, virágokkal telehintett mezőn át vezetett az útja, Ferenc megállt, és így szólt a virágokhoz: „Ne kiabáljatok olyan nagyon!” Barsi Balázs szerint ezt azért tette, mert számára a dolgok néma istentisztelete,

a teremtmény puszta létével már a Teremtő felé fordítja tekintetünket, harsogó kiáltás volt. A kezdetek óta hangzik e szó, de csak Ferencnek volt annyira tiszta a szíve, hogy felfigyeljen rá.”

A ferences teológus kitér arra is, hogy Ferenc a halált nővérnek nevezi. Nem megszépítése ez a valóságnak, mert elismeri, „aki elől élő ember nem futhat”. A halálról nincs tapasztalatunk, csak az életről. Ferenc ezt elfogadja. Itt ugyanaz a nyitottság jelenik meg, mely megmutatkozik a dolgok és a személyek irányában is. A létezés súlypontja egyre jobban kikerül saját szűkös létéből. A halálos bűn ennek az ellenkezője Ferenc tanításában. A végleges önmagába zárkózás. Barsi Balázs megvilágítja: van az öröklétnek egyfajta önvédelmi elképzelése a kereszténységben, miszerint a halál után még inkább önmagamat fogom birtokolni. Ám ez az ember vágyának kivetítése csupán. Ferenc odáig jut, hogy meg kell szabadulnia a halhatatlanság önző képzeletétől, hogy az örökkévalóságba emelkedjen. Ez nem az „én” létmódom szerinti élet, hanem a „lét” szerinti élet. „Ferenc a nappal és a halállal ugyanúgy szembenéz, mert ugyanarról az életről beszél neki. A teremtmények útja így szerinte az örökkévalóság útja, és itt az ének a létezéssel lesz azonos.”

A Szent művészet II. kötetében Cs. Varga István tanulmányait olvashatjuk. A szerző leszögezi:

A szépség, a jóság és az igazság a szakralitással együtt jelen van, nemcsak Istenben, de az ő világában is.”

A mai ember számára a szakrális tér és a szakrális idő alapvetően teremtményi kategóriái nem léteznek. Mindkét fogalom hiányzik a modern ember agyából, szívéből, értelméből, pszichéjéből. 

A keresztény szakralitás akkor született meg, amikor Jézus megjelent az apostoloknak, és Isten szeretete „valami abszolút módon a föltámadt Krisztusban kinyilatkoztatást kapott. Benne mondja ki az Atya végső soron a világról, hogy jó.” Ezt többé nem lehet elfelejteni.

A szakrális művészet fogalma Pierre Emmanuel francia költő szerint: „Minden olyan művészet, amely hozzájárul a szeretet megismeréséhez és a szeretet általi megismeréshez, az emberi szívben levő abszolút tiszteletéhez, megérdemli a szent jelzőt. Az ilyen művészet első jellemzője az, hogy az embert sorsa középpontjába helyezi vissza, főszerepet tulajdonít neki… Az embernek a teljes és Egy Misztériumhoz való viszonya nélkül nincs szakrális. És a szakrum megnyilatkozik az emberi nyomorúság legmélyén éppúgy, mint a szellem égboltján.”

Cs. Varga István részletesen elemzi Kölcsey Ferenc Himnuszát. Leszögezi: a költő egész életművével áll a legszentebb magyar költemény, nemzeti imádságunk mögött. Kölcsey „ismeri és vallja azt a teológiai alaptételt, hogy nincs önmegváltás és nem is lehetséges sem egyéni, sem népnyi méretekben. A Hymnus és költője azt is sugallja, hogy Isten azt bünteti, akit szeret, akitől a szenvedés lélektisztító kegyelmi ajándékát még nem vonta meg, akinek számára még kegyelmet tartogat. A költő bűntudatra ébresztése így válhat a számvetés, erkölcsi szembesülés és a megújulás forrásává”.

Számtalan egyéni és közösségi élmény, emlék bizonyítja, hogy Kölcsey Ferenc költeményét Erkel Ferenc zenéjével a magyar nép akarata avatta nemzeti himnusszá. „Az Úr Kölcsey Ferenc és Hymnusa által is megszentelte ezt a hazát és népét.”

A Himnusra is érvényes költőjének verses vallomása: „A dal a szívből ered. S a szívhez vágy újra röpülni”, amint Kodály meghatározása is: A dal mennyei eredetű és mennyet varázsolt” (Cs. Varga István „Nyújts feléje védő kart” címmel könyvet is írt Kölcsey Ferenc Himnuszáról, a kötetet az Új Ember 2020. október 11-i számában ismertettük).

Elemzi Cs. Varga István Radnóti Miklós Nem tudhatom… című versét is. Leszögezi: a költemény a magyar műveltség és nemzettudat alaprétegéhez tartozik, része valóságunknak. A tanulmányíró szerint sokan csak később értették meg, hogy az emberi és állampolgári jogaiból kitagadott költő ebben a versben perelte vissza hazáját. Az „igazra tanú”-ként hitet tesz nehéz hűségéről, nemzeti elkötelezettségéről. Tudván tudja, önmaga példájával bizonyítja Babits igazát: „…sorsom a hazámnak sorsa”. Szelíd sóhajként a József Attila-i fohász rejlik kimondatlanul is a vers mélyén:

„S mégis magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad --
édes Hazám, fogadj szívedbe,
hadd legyek hűséges fiad!”

Cs. Varga István kiemeli: Radnótiban csodálatos és tanulságos „antropológiai leckét” kapott a magyarság. „Őt valóban a szellem és a lélek tette kereszténnyé és halálig hűséges magyarrá. Szörnyű testi és lelki fájdalmak útján egyaránt híve, tanúja és hitvallója lett Ábrahám Istenének és az emberiséget kereszthalállal megváltó Jézus Krisztusnak… Hittel valljuk: Radnóti Miklós mártírhalállal megkoronázott élete és műve a valóság része, és kiengesztelődést, áldást hozó időtlenül nagy kincs jövendő nemzedékek számára is.”

A kötet írója emlékeztet rá: Arnold Toynbee angol történetfilozófus szerint a 18. század kiirtotta magából a vallást, a 19. század az Istent, a 20. század pedig kiirtja magából az embert. Nyitott szemmel járva a világban el kell ismernünk, hogy sajnos sok minden megvalósult ebből a szörnyű megállapításból. Mindig lesznek azonban olyan alkotók, akik szembeszállnak ezzel a tendenciával, felmutatva műveikben a létrend hármas oszlopát, az igazat, a jót és a szépet, melyeket a gonosz soha nem pusztíthat el teljesen.

Erről tanúskodik ez a két kötet és a 80 éves Cs. Varga István egész életműve is (Szent művészet I-II., Magyarországért, Édes Hazánkért Kiadó, Xénia Könyvkiadó).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Fotó: Merényi Zita (archív)