Hogyan kezdődött? – Harmincéves a Kárpátaljai Ferences Misszió

Paskai László bíborost 1989. május 9-én felkereste Esztergomban Alekszandr Jakovlev, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának titkára, az ország második embere. Délben bejelentette a rádió, hogy Paskai László meghívást kapott Kárpátaljára. A látogatás május 20. és 25. közötti öt napja sorsfordító találkozások időszaka volt. A Kárpátaljai Római Katolikus Egyház életében új időszámítás kezdődött.

Kárpátalja a csodák földje, és a ferences misszió is a csodák története – kezdi a beszélgetést Zatykó László. És hogy ez mennyire így van, az rögtön nyilvánvalóvá válik, ha az emlékek felidézése során egymás mellé kerül a régmúlt, a közelmúlt és a jelen.

Hidász Ferenc volt a fordítója Paweł Wyszkowski OMI Katolikusüldözés Ukrajnában és Kárpátalján, 1917–1944–1991 című könyvének, amely számtalan hitvalló és vértanú emlékét őrzi. 

Magyar Gergely OFM, a Kárpátaljai Ferences Misszió vezetője, az 1998-ban alapított Szent Teréz Rehabilitációs Otthonban

A ferences szerzetes a kötethez írt előszavában így fogalmaz: „A szovjethatalom alatt Ukrajna szenvedte el a történelem legvéresebb keresztényüldözését. A XX. század Ukrajnájának élete politikai, vallási tragédiákkal terhelt. Első számú ellenségnek számított az Egyház. A papok ellen felhozott koholt vádak, börtönbüntetések, deportálások, a 18 és 50 év közötti civil férfiak és nők elhurcolása munkatáborokba (húszezer fő) és a kínzások célja az volt, hogy teljesen eltöröljék az Egyházat. 1944 őszén mindössze negyvenegy római katolikus pap maradt Kárpátalján, 1989-ben a negyven katolikus egyházközségben már csak kilenc pap – egy kivételével valamennyi 70 éven felüli – jelentette a Római Katolikus Egyházat. Teljesen hiányoztak a vallási élethez szükséges könyvek, a Szentírás, az imakönyvek, az énekeskönyvek. A Szovjetunió összeomlásával a mindennapos vallásüldözést gazdasági, politikai és erkölcsi válság, létbizonytalanság követte, és a magyarok a szovjet birodalom alattvalóiból egy nemzetállami ambícióktól fűtött független ország, Ukrajna másodrendű polgáraivá váltak.”

Kárpátalján Paskai Lászlót Csáti József vikárius fogadta. Ő szervezte meg számára a kárpátaljai körutat, melynek célja az volt, hogy a bíboros valós képet kapjon a hitéletről. Paskai László egyik úti célja Nagyszőlős volt. Mindenütt tömegek fogadták, zokogó emberek, akik előtt most nyílt meg az évtizedekre bezárt templomok kapuja. Paskai bíboros visszaemlékezve így fogalmazott: „A misszió elindításában kézzelfoghatóan a gondviselés keze nyomát láttam és látom, az egész kárpátaljai misszió is a gondviselés műve.” Szentmisék, találkozások, megbeszélések tették ki a látogatás öt napjának programját, és megszületett a megegyezés, elkezdődhetett a szolgálat. Kárpátaljára öt papot küldhetett Magyarország, továbbá engedélyezték, hogy a papi hivatást választó kárpátaljaiak magyarországi teológiákon végezhessék a tanulmányaikat, és lehetővé vált egyházi könyvek behozatala is.

Majnek Antal munkácsi megyéspüspök (középen), Radics Dávid és Zatykó László a nagyszőlősi ferences templom kapujában

1989-ben öt szerzetes érkezett Kárpátaljára: Bohán Béla SJ, Dióssi Kornél OP és három ferences, Majnek Antal, Radics Dávid, valamint Zatykó László. A ferencesek a rend regulájának és szellemiségének megfelelően itt is közösségben élték az életüket. Nagyszőlősön telepedtek le, innen jutottak el naponta a járás településeire, kezdetben Visken, Huszton és Rahón át egészen a Tisza forrásáig.

Zatykó László könnyekkel a szemében meséli: „Amikor megérkeztünk, kilátástalannak tűnt a helyzet. Kosz, szürkeség, felszántott utak mindenfelé. Úgy nézett ki az ország, mint egy vesztett háború után. Nagyszőlősön a plébániatemplomban szemét, szétvert berendezés. A cipőgyár raktárnak használta a templomot, és mindent megtettek azért, hogy tönkretegyék. Célba lőttek a freskókra. A nyomok azt mutatták, hogy Szent István szeme volt a célpont.” Zatykó László így folytatja: „Egészen addig csak ezt a szürkeséget láttam, amíg nem találkoztam az első emberrel. Az itt élők tüzes lelkűek voltak” – mondja, és arról mesél, hogy a vallásüldözés éveiben pap nélkül virágzóbban működött itt a hitélet, mint más országokban sok pappal. „Azt tapasztaltuk, hogy mindenütt volt egy maroknyi csapat, akik a kezükbe vették az egyházi élet működtetését. Az elhurcolt, bebörtönzött lelkipásztoroknak az volt a zseniális ötletük, hogy egy kis kockás füzetbe beleírták, hogyan történjen az istentisztelet, amikor vasárnap a hívek összegyűlnek. Ez a néhány emberből álló mag volt az úgynevezett húszas tanács, a двадцатĸа.”

Hidász Ferenc így fogalmaz: Egy istentagadó országban az emberek az evangéliumból fakadó hittel, Krisztusba vetett reménnyel és az ő Egyháza iránti nagy-nagy szeretettel éltek. Osztoztak egymás sorsában, mindenben támogatták, segítették egymást. Cselekvő tanúságtételük a Jézus Krisztusba vetett hit nagy jele. A szenvedés és a halál ellenére is örömet és békét sugároztak.

Szent II. János Pál pápa 2001-es ukrajnai útja alkalmával kijevi beszédében a következőket mondta: „Köszöntelek, Ukrajna, a hit megvallásának bátor és rendíthetetlen tanúja. Mennyit szenvedtél, védelmezve a nehéz időkben a hit hirdetésének szabadságát!”

A három lelkipásztor Nagyszőlősön telepedett le. Érkezésükkor még nem tudtak arról, hogy a városnak ferences múltja van. Azért választották ezt a települést – mondja László atya –, mert ez tűnt a legnyomorúságosabbnak és a legkészségesebbnek arra, hogy befogadja őket. Már itt voltak, amikor kiderült számukra, hogy oda tértek vissza, ahol elődeik már jelen voltak. László atyának egy ágyban fekvő, haldokló öreg pap mesélte el, hogy egykor milyen virágzó életet teremtettek Nagyszőlősön a ferencesek. És hozzátette: ennek megújítása is a ferencesek dolga. Így ismerték meg a szerzetesek a rend nagyszőlősi jelenlétének múltját és vették fel a régi szálat.

A háromfős közösség élete egy fürfőszoba nélküli kis vályogházban indult. „Ferencesekhez illő kezdet volt. Lavórban mosakodtunk, és a kertben volt egy pottyantós lehetőség” – meséli. Mindennap a konyhában gyűlt össze a kis csapat, hogy egy kávé vagy tea mellett megbeszéljék a tennivalókat. Gyors és nagy változások indultak el. A három szerzetes körül összegyűltek mindazok, akiknek szívügyük volt az élet újjáteremtése. „Missziós tevékenységünk azért lehetett eredményes, mert nyitott ajtókra találtunk. Az emberekben, az öregekben és a fiatalokban egyaránt ott volt a mély vágy a Jóisten megismerésére. Nem mi voltunk ügyes katonái a Jóistennek, hanem ő volt az, aki nyitogatta előttünk a szíveket.”

Az első húsvét után, októberben, Szent Ferenc ünnepére megnyílt a templom. Sorban jöttek az örömök – emlékszik vissza Zatykó László. „Vasárnaponként mindig megtelt a templom, volt, hogy hajnalig gyóntattam.” Egyik napról a másikra elkezdődött az egymásról való gondoskodás. „Láttuk, hogy ki az, akinek nincs mit ennie, és szóltunk annak, akinek volt. Kezdetben így szerveződött a rászorulók segítése, később pedig ebből a szolgálatból nőtt ki a mai karitatív központ. Idővel a kis vályogházat is sikerült jobb állapotba hozni, és a mindenkori rendtagok és vendégeik otthonává vált. A hős kezdetet Zatykó atya így értékeli: „Könnyű dolgom volt, mert kezdetben a kis eredmény is nagynak tűnt. A neheze az utódoké, a folytatás már az ő feladatuk.”

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír