Jézus apostoli közössége a minta – A Pápai Ház szónokának második nagyböjti prédikációja

Assisi Szent Ferenc megtérése nem magányos tapasztalat. Isten társakat ad neki, akikkel együtt a megtérése folytatódik, elmélyül, miközben egymást és Isten népét szolgálják az Egyházban, együtt testvéri közösségben. 

A testvériség Isten ajándéka, de „komoly és sürgető” felelősség is. Lehetővé teszi, hogy mindenki megbékéljen önmaga azon részével, amely azt akarja elhitetni vele, hogy egyedül van és önellátó – hangzott el Roberto Pasolini második nagyböjti elmélkedésében pénteken délelőtt a VI. Pál teremben, XIV. Leó pápa és a Római Kúria tagjai jelenlétében.

A testvériség a hiteles megtérés helye

Ferenc megtérése nem maradt magányos tapasztalat, mert Isten hamar társakat adott neki. Istennek ez a váratlan és ingyenes ajándéka teremtett köztük testvériséget – kezdte második nagyböjti beszédét a kapucinus szerzetes. – A testvériség nem csupán a lelkiélet kiegészítője, és nem is csak egy kedvező közeg, amelyben könnyebben növekedhetünk a kegyelemben.

A testvériség az a hely, ahol a megtérés valóban megtörténik: a legkomolyabb próbatétel, és egyben a legkifejezőbb jele annak, hogy mit hozhat létre az evangélium az életünkben

– hangsúlyozta Roberto Pasolini.

Szent Ferenc végrendeletében írja: „Miután az Úr testvéreket adott, senki sem mutatta meg nekem, mit kell tennem, hanem maga a Magasságbeli nyilatkoztatta ki nekem, hogy a szent evangélium példája szerint kell élnem.” Ferenc nem gondolt arra, hogy szerzetesközösséget alapítson. Miután első társai, Quintavalle Bernát és Cattani Péter maguktól jelentkeztek nála, együtt kérdezték meg Isten akaratát egy templomban, felütve a Szentírást. A válaszból megértették, hogy „az evangélium szerint fognak élni, saját kezükkel dolgoznak, az Egyház közösségében élnek, bűnbánatot hirdetnek, és felváltva maradnak egymás közt és az emberek között”.

Jézus apostoli közössége a minta

A Pápai Ház szónoka felidézte az első ferences közösségek életét. A testvériség tagjai között voltak nemesek és közemberek, gazdagok és szegények, klerikusok és világiak. Ferenc vigyázott, hogy a testvérek közt ne legyenek hatalmi, alá- és fölérendeltségi viszonyok, ezért is mindenki ugyanazt a nevet viselte: frater minor, kisebb testvér.

Az első ferences testvériség Jézus tanításához igyekezett hű maradni: „Egy a Mesteretek, ti ​​pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23,8). Ferenc kérte a társait, hogy senki ne uralkodjék a másik fölött, ellenben szolgálják egymást kölcsönösen, legyenek egymás iránt bizalommal. A jeruzsálemi első keresztény közösség lelkülete éltette őket, ahol a híveknek egy volt a szíve és egy a lelke, és mindenük közös volt (vö ApCsel 4,32). 

A szép példa ellenére egyáltalán nem volt könnyű megélni ezt a testvéri közösséget, amint az kitűnik Ferenc írásaiból, amikor társait így inti: „Ügyeljenek a testvérek mindnyájan, hogy senkit meg ne rágalmazzanak, kerüljék a viszályokat, ne vitatkozzanak egymás közt, ne haragudjanak egymásra, ne ítélkezzenek mások fölött és ne kárhoztassanak senkit.”

A közösség egymás kölcsönös átalakítását is szolgálja

Ferenc meggyőződése szerint a testvérek kizárólag az evangélium normája szerint élhetnek. A testvériség nem az a hely, „ahol menedéket találhattunk és békésen élhettünk”, hanem olyan környezet, amely „saját szívünk mélyére” vezetnek minket, minden árnyékával és szorongásával együtt.

A testvérek az Úr ajándékai – és éppen ennek okán nemcsak azért vannak ott, hogy a segítsenek vagy támogassanak minket utunkon, hanem azért, hogy a szív állandó megtérését segítsék. 

Testvéreinket nem azért kapjuk, hogy megerősítsék azt, akik már vagyunk, hanem hogy átalakulásra indítanak. Sokféleségükben, korlátaikkal, sőt küzdelmeikkel is ők lesznek azzá a konkrét térré, amelyben Isten munkálkodik emberségünkön, feloldja merevségeinket, és megtanít igazabb, szeretni jobban képes szívvel élni.

Testvérekké válni

A testvér szó görögül adelphós (ἀδελφός), amely erre a titokra utal: „aki ugyanabból az anyaméhből származik”. A másik ember testvérként való elismerése azonban ellenállásba ütközik.

Az egyik történet, amely a legjobban leírja az ellenállást, Ábel és Káin fájdalmas kapcsolata. A kapucinus szerzetes szerint a szakadás a „perspektíva problémájából” fakad. A Teremtés könyvében Ábel nyája elsőszülöttjét ajánlja fel – olyan áldozatot, amely Isten számára „kedves”, míg Káin egyszerűen csak a föld gyümölcsét adja. Nem az áldozat minősége a döntő, hanem az, hogy a felajánlott dolog valóban tükrözi-e az ember életét. Ezért

Isten nem fogadja el Káin adományát – nem azért, hogy elítélje, hanem hogy provokálja. Ha elfogadná, az azt jelentené, hogy meghagyja abban a meggyőződésében, hogy valójában nincs semmi jó az életében, amit felajánlhatna. Isten azonban, úgy tűnik, segíteni akar neki abban, hogy elhiggye, hogy az ő élete is ajándékká válhat.

Káin azonban nem így értelmezi Isten gesztusát. Rátámad testvérére és megöli. Erőszakos cselekedete az elviselhetetlenné vált kapcsolat jele is. Isten meglepő módon megjelöli Káint, hogy senki ne ölhesse meg; még gonoszsága után sem hagyja el őt.

Keressük meg Káin történetét a magunk életében

E történet nyomán a Pápai Ház szónoka arra hív, hogy tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mi bennünk a káini – vagyis hogy mekkora helyet foglal el a szívünkben a harag, amely visszahúzódáshoz, távolságtartáshoz, majd erőszakhoz vezet.

Káin reakciója a másik jelenlétéből fakad. Ábel semmit sem tesz ellene: él, felajánlja Istennek, amije van, aki azt jó szemmel nézi.

Ez neheztelést ébreszt Káinban – haragot, amely abból a felismerésből fakad, hogy „nem vagyunk egyedül” és „nem mi vagyunk minden”. Amikor nem tudunk megbékélni ezzel a valósággal, a másik jelenléte elviselhetetlenné válhat.

Az irgalmasság logikája

Szent Ferenc számára a testvériség nem egy megoldandó probléma volt, hanem egy lehetőség arra, hogy megtanulja az evangélium irgalmas logikáját alkalmazni a vétkező embertárssal szemben. Ez a dinamika megtalálható Szent Pál apostol Filemonhoz írt rövid, de erőteljes levelében is.

Amikor a kapcsolatok megromlanak és a közösség megsérül, az evangélium elsősorban nem a jogok védelmét javasolja, hanem hogy a legjobb és mindig lehetséges jót keressük: azt, ami lehetővé teszi, hogy a másikban ne ellenséget vagy adóst lássunk, hanem az Úr által szeretett testvért.

Befogadás sebek, csalódások és ellenszenv közepette

Ez távolinak tűnhet a mindennapi élettől, de kézzelfoghatóvá válik, amikor a kapcsolatok a „szabadság kötelékén” alapulnak – nem a szimpátián, rokonszenven, hanem „azon a tényen, hogy Isten kiválasztott minket és elhívott, hogy testvérként éljünk együtt az Egyházban”.

A húsvét akkor kezd munkálkodni a szívünkben, amikor felfedezzük, hogy akkor is be tudjuk fogadni a másikat, amikor megbánt minket, csalódást okoz, ellenségként viselkedik. Nem azért, mert erősebbek vagy erényesebbek lettünk, hanem azért, mert valami már meghalt bennünk, és valami új kezdett élni.

Szent Ferenc szerint 

a megtérés „pontosan abból fakad, amit mások tesznek velünk, még akkor is, ha megbántanak vagy próbára tesznek minket”.

Ez nagyban kiszélesíti a látókörünket. A mindennapi életben a testvériség küzdelmei terhesek lehetnek; a köztünk lévő távolságok, a fájdalmas szavak, a tisztázatlan félreértések fájdalmassá válhatnak. Amikor elveszítjük az örök élet perspektíváját, bizonyos küzdelmek teljesen elviselhetetlenné válnak.

Az evangélium felszabadító perspektívát nyit.

Az igazi testvériség azokból születik, akiknek volt bátorságuk felismerni a saját árnyékukat, akik felismerték saját erőszakos potenciáljukat, és átadták azt Istennek, felfedezve, hogy ő olyan Isten, aki „lassú a haragra és nagy az irgalmasságban”.

Erre tanít minket az irgalmasság megtapasztalása: akik tudják, hogy megbocsátottak nekik, megtanulják, hogy ne viszonozzák a rosszat – emelte ki a kapucinus szerzetes.

A testvériség ajándékként és felelősségként való befogadása

Roberto Pasolini következtetése szerint

a hit nem elválaszt, hanem emlékeztet minket arra, hogy „senkit sem lehet kizárni a szívünkből”.

Jézus feltámadása által megszabadultunk – nem a kapcsolatok küzdelmétől, hanem – attól a téves elképzeléstől, hogy ez az erőfeszítés hiábavaló.

Ezért a nagyböjt e napjaiban, miközben a világtörténelem továbbra is tele van megosztottsággal, háborúkkal és konfliktusokkal, mi, keresztények, nem korlátozhatjuk magunkat arra, hogy a testvériségről mint elérendő ideálról beszéljünk. Arra kaptunk meghivatást, hogy ajándékként fogadjuk el, és komoly és sürgető felelősségként is vállaljuk – zárta második nagyböjti beszédét Roberto Pasolini, a Pápai Ház szónoka.

Forrás: Vatikáni Rádió; Vatican News

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír