Jézus és Szent Ferenc húsvétja – Szatmári Györgyi és Kardos Csongor OFM előadása Pasaréten

A rendezvényre A Szó szimfóniája előadás-sorozat keretében került sor, „…hogy átmenjen e világból az Atyához” – Jézus és Szent Ferenc húsvétja címmel.

Az est kezdetén Kardos Csongor OFM felolvasott Gabriel García Márquez Tizenkét vándornovella című kötetének bevezetőjéből. A Nobel-díjas író azt álmodta, hogy a saját temetésén vesz részt, a cimboráival együtt, de a gyászszertartás végén megérti: a halál azt jelenti, hogy nem lehet többé együtt a barátaival. Kardos Csongor elmondta: olvasás közben Jézus és tanítványai, valamint Szent Ferenc és testvérei kapcsolatára gondolt.

Halálukkor mindketten együtt akartak lenni barátaikkal. Egyszerre átélni az elszakadás fájdalmát és a testvéri közösség vigasztalását.

Ahogy Jézus mondta: „Vágyva vágytam rá, hogy elfogyasszam veletek a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvednék.” Azt is kijelenti: „Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek.” Ferenc pedig, amikor érezte, hogy rohamosan közeledik a vég, magához hívatta testvéreit, hogy még egyszer lássa őket.

Szatmári Györgyi közbevetette: a tanítványokkal, testvérekkel való együttlét vágya Jézus, illetve Ferenc részéről nemcsak az utolsó alkalmat jellemezte. János evangéliuma szerint Jézus a saját életét úgy jellemzi: a Fiú nem tehet magától semmit, csak azt, amit lát, hogy az Atya cselekszik. A Fiú ugyanazt cselekszi, amit az Atya. Az Atya ugyanis szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit tesz –

követni, együtt lenni a szeretetben.   

Csongor testvér felidézte, hogy Celanói Tamás több változatban is megírta Szent Ferenc tranzitusának, halálának történetét. Legvégül valamiféle paraliturgikus ünneplésként írta le, amelyet húsvéti liturgiává változtatott Ferenc és a testvérek, amelyben a halál nemcsak biológiai értelemben jelenik meg, hanem valóban tranzitusként.

A Perugiai legenda pedig néhány olyan epizódot rögzít és mesél el nekünk, amely nem található meg a többi életrajzban. Ferenc emberként, rászorulóként jelenik meg bennük. Megjelenik ennek az átmenetnek a gyötrelme; nem egy szent, nem egy hős, hanem egy keresztény ember halálát látjuk. Szent Bonaventura pedig egy kicsit párhuzamba állítható Szent János evangélistával, aki nemcsak leírja a történteket, hanem bizonyos értelemben értelmezi is azokat, megpróbál a mélyükre nézni, és feltárni az összefüggéseket, a lényeget. Bonaventuránál úgy látjuk Ferencet, mint aki az egész életének irányát most teljesíti be, és második Krisztussá (alter Christus, másik Krisztus – a szerk.) válva felmagasztaltatik.

A forrásokat keresve és Jézus húsvétja kapcsán arról is említést kell tenni, hogy az evangéliumok is eltérően rajzolják meg mind Krisztus alakjának portréját, mind pedig ennek a döntő eseménynek a részleteit – mondta Szatmári Györgyi. – A szinoptikus evangéliumok Jézus életének eseményeit és mondásait egyetlen nagy, Jeruzsálembe vezető útként ábrázolják.

Jézus egész élete a húsvét, efelé az átmenet felé tart.

Ám az átmenet kifejezés mégis a negyedik evangéliumnak, János evangéliumának a sajátja, amely egészen más eszközzel él. Ezért itt nem is egyetlen, hanem Jézus legalább három húsvétjáról olvashatunk. János úgy mutatja be Jézust, mint aki eljön a világba, majd pedig elmegy a világból; eljön az Atyától – és visszatér az Atyához.

Kardos Csongor felolvasott Celanói Tamás Szent Ferenc atyánk megtalált életrajza című életrajzából, amelyet a 2010-es évek közepén fedeztek fel a kutatók, és amely a harmadik az életrajzok sorában. Liturgikus használatra szánták. „Pár napig tehát az óhajtott helyen pihenve (ez a Porciunkulát jelenti – a szerk.), mivel felismerte, hogy halálának ideje már közel van, hívatta a számára mind közül a legkedvesebb Angelus és Leó testvért, megparancsolta nekik, hogy ily közeli átmenetele miatt lelkesen énekeljék el az Úr dicséretét (a Naphimnuszt – a szerk.).

Ő pedig, már amennyire képes volt, erre a zsoltárra kezdett: »Szavammal az Úrhoz kiáltok, szavammal az Úrhoz könyörgök« (142. zsoltár). Majd megparancsolva, hogy tüstént hozzák oda az evangélikus könyvet, azt kérte, hogy olvassák fel neki a János szerinti evangéliumot, attól a helytől, mely így kezdődik: »Hat nappal húsvét előtt«. Ekkor odafordult valakihez, akit szeretett, és ezt mondta:

áldd meg az én nevemben minden testvéremet, úgy a jelenlévőket, mint a távollevőket. Minden bűnüket, hibájukat megbocsátom, és amennyire csak tudom, feloldozom őket.

Végül, amikor föltették rá a ciliciumot és meghintették hamuval,

síró fiaitól és testvéreitől körülvéve az a legszentebb lélek eloldódott a testtől, és beleveszett a ragyogás mélységébe, a test pedig elszenderült az Úrban.

Tanítványainak egyike pedig, egyáltalán nem átlagos hírű ember, látta a szentséges atya lelkét, mint egy Hold nagyságú és a Nap ragyogását felülmúló csillagot a nagy vizek fölött egy hófehér felhőn felfelé vitetve, egyenes úton az égbe szállni.”

Az előadó leszögezte: Ferenc számára alapvető fontosságú volt, hogy mindenben az Úr nyomát akarta követni. „Nekem, fiam, mindig az volt és az lesz legkedvesebb, legkívánatosabb és édesebb, amit az én Uram, Istenem akar, hogy bennem és általam történjék. Ezért mindenkor azt kívánom, hogy akaratom mindig összhangban legyen az Úr akaratával.”

Ez a vágy, az Úr akaratának követése és a vele való azonosulás kulcsfontosságú Ferenc életében és halálában is, mert azt is így akarta megélni. Mindez megtérése pillanatában kezdődött, amiről így ír le a végrendeletében: „ami addig keserű volt a számomra, az átváltozott a test és a lélek édességévé”. Ez az önközpontú létből a bűnbánati létbe való átmenetet jelentette a számára. Ennek az átalakulásnak a beteljesedése a halála, amelyben ő mindent visszaad az Atyának. Egész életében erre törekedett. Ebben gyökerezik szegénysége és imádsága.

Ez a visszaadás most lesz teljes. Ferenc élete is húsvét felé tartó út. Az önzésből az önátadásba, a birtoklásból a tulajdon nélküliségbe és hálaadásba, a sötétségből a feltámadás világosságába.

Ezen az úton a stigmatizáció – amely két évvel a halála előtt történt – kulcsfontosságú mozzanat, mert itt a Krisztussal való egyesülés mintha már a maga teljességében megvalósulna, de még ott marad egy időbeliség, amíg ez beteljesedik. Jacopone da Todi gyönyörűen írja:

Az Atya a szent sebek színes köntösét teríti Ferencre, mint Jákob Józsefre, a tarka köntöst a szeretett fiúra.”

Innen nézve tehát húsvéti esemény Ferenc halála, és összekötve a stigmatizációval fontos leszögezni: a szent sebek megkapása nemcsak a szenvedésről és a keresztről szól, hanem ugyanúgy szól a feltámadásról is, a feltámadt Krisztus sebeiről.

Szatmári Györgyi – idézve János evangéliumát – kiemelte: „Jézus tudta, hogy eljött az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához. Ekkor adta övéinek, akiket mindvégig szeretett és a világban hagyott, szeretetének legnagyobb jelét.” Jézus a végsőkig kész elmenni szeretetében, és ez az, ami meghatározza azt a levetkőzést, amiről ugyancsak az utolsó vacsora keretében olvashatunk. Ferenc mezítelenül akart a mezítelen ellenséggel megküzdeni még utoljára.

János evangéliumának 13. fejezetében, amikor elhangzik az a mondat, hogy az ördög már Júdás szívébe sugallta, hogy árulja el Jézust, a következő mondata az lesz: Jézus pedig felkelt az asztaltól, levette felsőruháját, és megmosta tanítványai lábát. A jelenet végén pedig Jézus felvette felsőruháját. Ez az igepár egyetlen helyen jelenik meg így együtt, a 10. fejezet 17–18. versében, ahol Jézus azt mondja: „Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem, én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”

Ez a levetkőzés, a mezítelen ellenséggel való mezítelen megmérkőzés Jézus Krisztus tudatosan, szabadon odaadott életének a titka.

A tanszékvezető előadó kitért a 142. zsoltárra is, amely két nagyobb részre tagolódik. Az első szakasz egy semmibe vett, semmit sem érő élet panasza; egy magányos, üldözött, kirekesztett, szükségében segítségre nem találó ember keserű szavai. „Szavammal az Úrhoz kiáltok…” Ebben a keserűségben azonban ott van a felismerés is: „Ha lelkem elcsügged bennem, te ismered ösvényeimet.”

Ettől a pillanattól kezdve, ebbe kapaszkodva fordul meg a zsoltár második részének a hangvétele. Már közvetlen módon Istent szólítja meg, és ebben elősorakoznak Isten vonásai. Ő a bizalom alapja: „Nincs számomra menedék, nem akad, aki életemmel törődne. Hozzád kiáltok, Uram…, Te vagy az én bizodalmam, osztályrészem az élők földjén…”

Isten figyelmes, szabadító, vezet, jót tesz. Isten hat vonása mellett elhangzik a szent név is, amelyet Úrként fordítunk le, ami azt jelenti:

jelen van, velem van, értem van.

Ebben a felismerésben bontakozik ki a zsoltár végső, felfakadó öröme, amikor a zsoltáros keserűségéből már előretekint, lelki szemei előtt megjelenik az Isten könyörületéért a testvérek közösségében mondott hálaima. Ez egyike azoknak a zsoltároknak, amelyeknek az elején van egy történeti utalás: Dávid zsoltára, amikor a barlangban volt. A zsoltár vélhetően azt idézi fel, amikor Dávid menekül Saul elől, majd körülveszik testvérei, akik szintén nyomorult helyzetben voltak, de ő lett a vezérük.

Szatmári Györgyi emlékeztetett rá: Ferenc utolsó imádsága közösségben élő testvéreivel minden rászoruló, nyomorult ember Istenhez forduló imádságaként hangzik el, abban a reményben, hogy egy biztosabb jövő és közösség vár ránk az örök szentélyben. Ez Jézus vágya is, ahogyan az utolsó vacsorán mondja tanítványainak: „Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam veletek ezt a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvednék” (Lk 22,14–15). Utána azonban az utolsó kehely bornál közli azt is: nem iszom többet ebből, amíg az újat nem iszom veletek, Atyám országában. Ez

egy olyan közösség iránti vágya és ígérete, amelynek a halál nem vet véget.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír