Látogatás Szent Pál szülővárosában

Az itt megismert szellemi-kulturális közeg később nagyban segítette őt abban, hogy a pogányok apostola legyen, vagyis rendkívül sikeres térítői munkát végezzen a nem zsidó vallású emberek körében. Jelen írás Szent Pál szülőhelyére, Tarzusz városába kalauzolja el az olvasót. 

Szent Pál Tarzusza

„Én Tarzuszból való zsidó vagyok, Cilícia eme nevezetes városának polgára” – e szavakkal igazolta magát Pál görögül a római helyőrség vezetője előtt, amikor az, üldözői követelésére elfogatta őt a jeruzsálemi templomban. Ebből a mondatból megtudjuk Pál pontos származási helyét és azt, hogy római polgárjoggal rendelkezett, tehát előkelőnek számított. A hétezer éves múltra visszatekintő Tarzuszt, régies magyar nevén Tárzust, még Pompeius tette Kilikia provincia székhelyévé, miután Kr. e. 67-ben megtisztította a Földközi-tenger keleti medencéjét a Róma gabonaellátását veszélyeztető kalózoktól. Itt zajlott le Marcus Antonius és Kleopátra első híres találkozója Kr. e. 41-ben. (Kleopátra ezüst evezőkkel és lila vitorlákkal felszerelt, aranyozott bárkája rendkívüli külsőségek között hajózott fel a város kapujáig.)

Tarzusz lakói még Iulius Caesartól kaptak római polgárjogot, mivel hű támogatói voltak a polgárháború idején. Ebbe a római polgárjogba született bele Saul az itt élő családján keresztül, valamikor Kr. u. 4–10 tájékán. Édesapja mint farizeus a legszigorúbb vallási irányzathoz tartozott, s fiát is bevezette a Biblia ősi szent nyelvezetébe. Saul testvéreiről csak annyit tudunk, hogy volt egy nővére vagy húga, aki később Jeruzsálemben élt a férjével. A farizeuscsaládokban a „Szép a Tóra tanulmányozása a világi foglalkozással összekapcsolva” elv uralkodott, tehát – édesapja révén – Saul is kitanult egy szakmát, a sátorlapszövés és sátorkészítés mesterségét, amelyet még évtizedekkel későbbi térítő munkája mellett is űzött. Saul számára tizennégy-tizenöt éves korában véget értek a tarzuszi gyermekévek, szülei Jeruzsálembe, rabbiképző iskolába küldték nagy reményekre jogosult fiukat. Szülővárosába körülbelül Kr. u. 38 körül telepszik vissza; társainak ki kell menekíteniük Jeruzsálemből. Ez idő tájt mind a keresztények, mind a zsidók köreiből bizalmatlanság árad felé. Az előbbiek nem tartják valódinak a megtérését, az utóbbiak pálfordulása óta árulónak tekintik. Második huzamosabb tarzuszi tartózkodásáról nem sokat tudni, megnősült, majd meg is özvegyült. Egy régi hagyomány szerint remeteként élt egy közeli barlangban, de valószínűbb, hogy eredeti mesterségét, a sátorkészítést folytatta. Ennek a talán egy-két csendes tarzuszi évnek Barnabás apostol megjelenése vetett véget, aki felkereste Pált szülővárosában, hogy Antiókiába hívja egyházszervezési munkára.

Szent Pált a körülmetéletlenek, azaz a pogányok apostolának is szokás nevezni. A Kr. u. 49-ben tartott Jeruzsálemi Zsinaton az ifjú Egyház az ő ösztönzésére határozta el, hogy a pogányságból megtért keresztényeket nem kötelezi a körülmetélés mózesi törvénye. Ugyanekkor erősítették meg Pál azon jogát, hogy a pogányok között téríthessen. A pogányokhoz való „hozzáértését” a szülővárosából hozta. Tarzuszban tanulta meg a Földközi-tenger keleti medencéjének közvetítő nyelvét, a görögöt, de ez önmagában még nem lett volna elegendő a kimagasló teljesítményhez. Tarzusz az 1. században nem egy átlagos tartományi székhely, hanem a sztoikus filozófia egyik fellegvára, olyan kulturális és szellemi központ volt, amely Alexandriával és Athénnal vetekedett műveltség terén. Innen vittek házitanítókat Rómába, közülük a leghíresebb Athénodórosz filozófus, történész, Octavianus mentora volt. A későbbi Augustus császár annyira tisztelte tanítóját és barátját, hogy annak szülővárosát felmentette a birodalmi adózás alól. Tarzuszban ez idő tájt egyszerre volt jelen a görög nyelv és kultúra, a római törvény, a zsidó vallásos szigor, a hellenisztikus életvitel és a keleti misztériumok. Az itteni gondolkodás és művelt életforma jelentős hatást tett Pál személyiségére, még ha esetleg nem is volt tudatában ennek a megtérése előtt. Tarzuszban szívta először magába a tanítás és a vita művészetét, amely oly fontos volt az új vallás sikeres terjesztésében. Vajon mi maradt mára a nagy múltú város épített örökségéből, atmoszférájából és Pál apostol földi pályafutásának helyszíneiből?

Szent Pál nyomdokain

Az ókori Tarzusz jelenleg a városközpont alatt rejtőzik, ezért nagyon nehéz régészeti feltárásokat végezni, pláne olyan emlékeket találni, amelyek biztosan köthetők Szent Pál földi életútjához.

Az egyik ilyen helyszín a Kleopátra-kapu, az ókori városfal egyetlen megmaradt része. A ma már nem létező szakaszok is elég sokáig bírták, az egyiptomi–oszmán háború után bontották le őket, 1835-ben. Szent Pál-kapunak vagy Tengeri kapunak is hívták, amikor még fel lehetett hajózni a városhoz a Földközi-tengertől. Ennél a kapunál érkezett meg Kleopátra bárkája Tarzuszba. A kapu a ma látható formáját a Kr. u. 3. századi átépítés során kapta, de nincs okunk kételkedni abban, hogy a kapunyílás később is ugyanott maradt, ahol századokkal korábban volt. Stílusos tehát innen kezdeni a régi és újabb házak kusza halmazából álló belváros bejárását.

Eredeti helyszín az 1993-ban, mélygarázs építése közben, véletlenül megtalált ókori út is. Helyben nem található fekete bazaltkőből építették 6,5 méter szélesre, a peremén végig vízelvezetővel, alatta szennyvízelvezető csatornával, ami az építmény fontosságát mutatja. A Kr. e. 160 körül lerakott út köveit – a fentebb említett hírességeken túl – olyan személyek koptatták, mint Iulius Caesar, Augustus, Cicero és természetesen Szent Pál. Az egykori főutcát ötven méter hosszan sikerült feltárni, többre nincs mód, mivel az utcák és a lakóházak ráépültek. 

Szent Pál kútja régóta az erre vetődő zarándokok célpontja, noha teljes bizonyossággal nem állítható, hogy az apostol valóban használta. A harmincnyolc méter mély kút ma is ad – állítólag gyógyító erejű – vizet, ha megkérjük az őrt, húz fel nekünk belőle; pohár is van kitéve a bátor jelentkezőknek. A kutat néhány éve szépen felújították, eltávolították a később ráépített betonpadlót és a festést, így most valóban úgy néz ki, mint amilyen Szent Pál korában lehetett. Mellette üveglap alatt egy római kori lakóház padlómaradványai és alapfalai szerénykednek.  Ha tényleg igaz – mint ahogy állítják –, hogy ehhez a házhoz tartozott a kút, s ha igaz az apostol és a kút közötti kapcsolat is, akkor Szent Pál szülőházának romjai vannak a mélyben. A környéket elkerítették és parkosították; három euróért lehet belépni az őrzött területre.

A belvárosban sétálva még két, korban későbbi épület kötődik Szent Pálhoz.  A város közepén áll a hivatalos nevén Régi, nem hivatalosan Templom dzsámi. Az épület iskolapéldája annak, hogyan lehet egy keresztény templomot dzsámivá alakítani: nem kell hozzá más, mint egy minaret, belülre pedig egy fából ácsolt szószék, egy mihráb-fülke és a freskók eltüntetése. Az 1102-ben Szent Pál emlékére épített templom 1415 óta működik dzsámiként. Pár száz méterre innen egy másik templomnak nagyobb szerencséje volt, nem alakították át dzsámivá, és ma is Szent Pál nevét viseli – igaz, múzeumként. A jelenlegi templom 1862-ben épült egy jóval korábbi templom felhasználásával. Az egykori görög ortodox templom külső falát vakárkádok díszítik, belső terének díszítéséből néhány freskó maradt meg csupán; Jézust, a négy evangélistát, angyalokat és tájképeket láthatunk, ha felfelé tekintünk az egyébként fehérre meszelt templomban. Rendszeres miséket a 1923. évi kötelező görög–török lakosságcsere óta már nem tartanak benne, de zarándokcsoportok ma is használhatják vallási célra az immár Szent Pál-emlékmúzeum néven működő épületet.

A keresztény jelenlétnek van egy érdekes kései epizódja is a városban: a Tarzuszi Amerikai Főiskolát még 1888-ban alapították Szent Pál Főiskola néven, Amerikában. Tarzuszba úgy került, hogy az újonnan alakult szekularizált török állam külföldi intézményeket is bevont az oktatás színvonalának emelésébe. A jó nevű iskola ma is működik, de már világi intézmény, egy török alapítvány tartja fenn. A tanárai között most is vannak amerikaiak.

Tarzusz Törökországban

A Szent Pál kútjának helyet adó tér oszmán kori házai régi pompájukban tündökölnek, máshol azonban egész utcák állnak az összedőlés szélén, szebbnél szebb régi házakat magukkal rántva az elmúlásba. Tarzusz híres a régi házairól, amelyekre információs táblák is lépten-nyomon felhívják a figyelmet.

Ne gondoljunk azonban egy nyugat-európai szinten rendbe tett és megóvott ékszerdobozra vagy műemlékvédelemre az óvárost illetően!  Az összes török városhoz hasonlóan a belváros régi házait itt is csak a bennük lakók szegénysége és az ingatlanpiaci befektetők figyelmének lanyhulása mentette meg annak idején a lebontástól. Néhány évtizeddel ezelőtt kezdték felismerni, hogy az idegenforgalom profitál a történelmi miliőből, s innentől kezdve bizonyos házakat, házcsoportokat rendbe tettek, tesznek.  A régi lakóházak többségére azonban Tarzuszban is az elkerülhetetlen megsemmisülés vár. A régi tarzuszi házak főképpen a 19. századból, legkésőbb a 20. század elejéről származnak, abból az időből, amikor a gyapottermesztés jó megélhetést nyújtott a város lakóinak. Kőből és/vagy vályogból készült faszerkezetesen épületek ezek, jellemzően kétszintesek. Magas mennyezetű alsó helyiségeik műhelyként, istállóként vagy gyapotraktárként szolgáltak. Az utcafronton legdíszesebben az ajtókat munkálták ki, a falakon belül pedig minden módosabb ház virágokkal díszített átriumos udvart rejtett. Jelenleg mintegy háromszáz régi tarzuszi ház van műemléki nyilvántartásba véve, és kétszer ennyi azoknak a száma, amelyek nem részesülnek ilyen védelemben.

Szent Pál ideje óta alapos etnikai és kulturális átrendeződés ment végbe az egykori Kilikiában. A Tarzuszt egykoron átszelő görög nevű Küdnosz folyót még a bizánci időkben kivezették a városból, mai neve Tarzusz patak vagy Berdán folyó. Birodalmak jöttek-mentek, végül a török uralom bizonyult tartósnak. A híres török utazó, Evlia Cselebi ezt írta 1671-ben: Tarzusz városa egy síkságon van, egyórányira a tengertől. Kétemeletnyi erős fallal és árokkal van körülvéve minden oldalról, a falakon belül három különálló negyeddel. Ő még ilyennek látta a várost. Az ókor óta itt lakó görögök, örmények közösségeit a 20. század elsöpörte, a mai Tarzusz – Tarsus néven – tipikus török középváros 350 ezer lakossal és némi közel-keleti beütéssel. Ha ókori emlékből nem is sok maradt épen, a hangulat ma is olyan, mint kétezer évvel ezelőtt. A belváros felfedezésének fele részben a történelmi épületek meglátogatásából kell állnia, ezen túl pedig az apró boltok végigjárásából és a helyi ízek kipróbálásából.

De milyen enni- és innivalót kóstoljon meg a zarándok, amit jó eséllyel csak itt talál meg egész Törökországban?  Például a tarzuszi humuszt, amelyet savanyúsággal és kenyérrel főételként fogyasztanak. Megkülönböztető jegye, hogy melegen tálalják, és a csicseriborsó massza állaga durva, mivel nem gépben darálják, hanem rézmozsárban törik.

Szintén főételként szolgál a tarzuszi fındık lahmacun, magyarul mogyorólahmadzsun, ami nem más, mint egy vékony és könnyű tésztára kent fűszeres darálthúskeverék. Mogyorót mutatóban sem tartalmaz, a normál lahmadzsuntól különböző, apró mérete miatt kapta ezt a nevet.

Desszertként fogyasszunk el egy, vagyis három kerebiçet! Ez egy búzadarából készült sütemény mogyoróval és dióval töltve, édes habbal leöntve. Három darab van egy adagban, ami biztosítja, hogy az utazó két napig rá se tudjon nézni semmi édesre.

Végül említsük meg a fahéjból, gyömbérből, galangálból, szegfűborsból, szegfűszegből és dióból főzött kaynart. A régi időkben a kisbaba születésének örömére szolgálták fel ezt az italt, amely mára a város egyik jelképévé vált. Minden ide látogató megkóstolja. A legalkalmasabb hely erre a Kırkkaşık Bedesten, a mára szuvenírbazárrá vált egykori vallási iskola és népkonyha épülete. A kávézók cégérei nem győzik emlékeztetni a turistákat, hogy odabent kaynar is kapható, így ez is egy kötelező program. A szuveníreknél maradva megemlítendő, hogy a városban nincsenek Szent Pállal kapcsolatos ajándéktárgyak; az apostolhoz köthető egy-két konkrét helyszínen kívül nem hirdetik a város kereszténységben betöltött szerepét. Az iskolát és népkonyhát egykoron üzemeltető Ulu, azaz nagy cami (dzsámi) a város fő látványossága a török turisták számára. Az 1579-ben épült remekmű Tarzusz legszebb épülete, csodálatos kőfaragásaival, márvány szószékével és mihrab-fülkéjével kötelező látnivaló. Külön érdekessége, hogy a 19. században, a nagy óratoronyépítési időszakban, Tarzuszban e célból nem egy különálló tornyot építettek a főtéren, mint ahogy az szokásos volt akkortájt, hanem a Nagy dzsámi egyik tornyát fogták be erre a célra. Ez persze semmiségnek tűnik ahhoz képest, hogy odabent a Nagy dzsámiban Ádám és Éva harmadik fiának, Sétnek a sírját is megtekinthetjük.

További érdekességek Tarzuszban

Nem mintha a fentebb említett látnivalók sora nem volna elegendő indok a város meglátogatására, de muszáj szólnunk néhány kevésbé ismert látnivalóról is.

A babiloni fogság idején élt Dániel próféta sírját több mint fél tucat város szeretné a magáénak tudni. A legismertebb ezek közül az iráni Szúza, a legkevésbé ismert pedig Tarzusz. A legenda szerint egy nagy éhínség idején Dánielt meghívták Tarzuszba, hogy esőért imádkozzon, és tanácsokat adjon a lakosságnak. Itt halt meg és itt is temették el. Sírja fölé 1857-ben dzsámit emeltek. De honnan tudták évszázadokkal később, hogy valóban Dániel próféta sírja fölé építkeznek? I. Omár kalifa 637-ben hódította meg Tarzuszt az iszlámnak. Egy ezeréves, arab nyelvű forrás szerint Omár katonái egy építkezés során szarkofágot találtak, amelyben egy hatalmas holttest feküdt aranyhímzéses lepelben, gyűrűvel az ujján. A gyűrűn egy gyermekfigura volt látható két oroszlán között. Omár egyik bizalmasa szerint a gyűrű Dánielé kellett hogy legyen, mert a jelenet annak az életeseménynek az ábrázolása, amin Dániel próféta keresztülment. (Van olyan hagyomány is, amely szerint Dánielt még gyerekkorában elrejtették a szülei egy barlangban, amikor a babiloni király meg akarta öletni.) Omár kalifa a csontok védelme érdekében elrendelte, hogy a sírt ássák mélyebbre, és vezessék át fölötte a Küdnosz folyót. A 2007-ben végzett ásatások során valóban találtak egy, a későbbi dzsámi építői által precízen megkímélt antik sírépítményt, így Tarzusz is esélyes lehet a próféta sírjáért folyó versenyben.

Legalább ennyire érdekes egy másik ókori építmény, a Donuktaş, Tarzusz legnagyobb ókori emléke. Az egyik belvárosi lakónegyed szélén egy hatalmas, szabályos téglalap alakú, lapos sziklatömb terpeszkedik. Aztán, ha a kulcsos bácsi is előkerül, és beenged az egyetlen nyíláson át, kiderül, hogy nem tömör szikláról van szó, hanem egy 6,5 méter vastag falak alkotta kőkeretről. A dísztelen monstrum első ránézésre egy történelem előtti nép hagyatékának tűnik, de később megtudom, hogy viszonylag „fiatal”, Kr. u. 130–180 körül épült Hadrianus császár kultuszának ápolására, s ma már csak az alapokat láthatjuk, a márványoszlopoknak és a borításnak réges-régen lába kélt. A méretei lenyűgözőek: a körülbelül 133,5 x 60,5 méter hosszú, görög stílusú építményt minden oldalon tíz, illetve huszonegy, húszméteres oszlop szegélyezte. A Donuktaş az ókori római világ egyik – ha nem a – legnagyobb temploma volt. Építésének idején a jómódú és pezsgő kulturális életű Tarzusz város kimondott célja volt, hogy túlszárnyalja a világ hét csodáját, s úgy tűnik, ez sikerült is neki. Kár, hogy mi már csak elképzelni tudjuk e gigászi munka végeredményét.

A Templom dzsámi előtt, az utca közepén egy rémisztő nőalak vicsorog az átkelőkre, kígyók társaságában. Az ijesztő jelenség szerencsére bronzból van; ő az emberfejjel és kígyótesttel ábrázolt Şahmeran, Tarzusz és környéke egyik legrégibb és legfontosabb mitikus alakja, a kígyók királynője. A hozzá fűződő mondák ma is elevenen élnek a helyiek körében, így a fémtányéroktól kezdve a bevásárlószatyrokig mindenütt találkozhatunk az egyébként jó szándékú Şahmerannal. Egy biztos, bármilyen vallású legyen is a városba látogató, szép élményeket fog gyűjteni a tömegturizmus által még nem sújtott Tarzuszból.

Szöveg és kép: Kontos Gábor

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. február 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.