Leó pápa a barcelonai Szent Ágoston-templomban: Az élet nem magányos versenyfutás, hanem csapatjáték

A karitász egyházmegyei szervezetének egyik képviselője tett tanúságot, utána egy újabb tanúságtétel hangzott el a függőségekről és a nőkereskedelemről. Levetítettek egy kisfilmet, majd egy kisfiú, Renzo, a kisfilm főszereplője tett fel kérdéseket a pápának. A Szentatya ezt követően mondta el beszédét spanyolul és katalánul, s benne többször rögtönözve válaszolt a kisfiú személyes kérdéseire.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közreadjuk.

Kedves testvéreim, szép délutánt kívánok!

Köszönetet mondok a bíboros érsek úrnak a szívélyes fogadtatásért és hozzám intézett szavaiért, valamint a szociális pasztoráció felelősének és mindazoknak, akik megosztották velünk az egyházmegye karitatív és szociális szolgálatainak tapasztalatait. Szeretném megköszönni Renzónak a levelét és a kérdéseit; megpróbálok néhányra válaszolni.

Arra a kérdésre már válaszoltam: nem akartam pápa lenni sem fiatalon, sem idősen, de amikor az Úr hív, igent kell mondani. Mielőtt válaszolnék a kérdésekre, csak annyit szeretnék elmondani, hogy nagyon köszönöm a fogadtatást, és hogy itt valóban otthon érzem magam. És köszönöm mindazt, amit képviseltek.

Nyilván azt gondoljátok – és ez magától értetődő –, hogy ennek oka Szent Ágoston; de elárulom nektek, hogy amikor először jártam ebben a templomban – ez az érsek akkor még nem állt itt mellettem –, 1984-et írtunk; szárazföldön utaztam Rómából Leónba, megérkeztem, és azt mondtam: nézzük meg, Barcelonában van egy Szent Ágoston-templom, látogassuk meg. Zárva volt. Ma viszont már nyitva van! Milyen szép olyan templomot találni, amelyben van egy Ágoston-rendi közösség, és megannyi ember, aki itt él, dicsőíti Istent, közösségre, befogadásra, integrációra talál ebben a templomban és az itteni szociálpasztoráció keretében. Őszintén köszönöm mindnyájatoknak.

Ami a futballal kapcsolatos kérdést illeti: mindenki tudja, hogy most teniszezem. Fiatal koromban futballoztam, de amerikai futballt, ami valamivel erőszakosabb sport. De amikor Trujillóban voltam, a papnövendékekkel is fociztam, hátvédként, ha tudni akarjátok. Nem voltam nagy góllövő, de amikor először Rómában éltem, ott éltem át az első világbajnokságomat, 1982-ben, amelyet itt, Spanyolországban rendeztek. Később Peruban a papnövendékekkel igencsak figyelemmel kísértem a helyi csapatokat; de fociztam is a papnövendékekkel. Egy kis testmozgás mindenkinek jót tesz; meg kell találni a módját annak, hogy megőrizzük testi, lelki, szellemi egészségünket. Ez tehát valóban része volt az életemnek. A futball pedig egy nagyon fontos dologra is segít emlékeznünk:

az élet nem magányos versenyfutás, hanem csapatjáték, és meg kell tanulnunk együtt futni. Tehát lehet valaki sztárjátékos, de ha sosem passzol, ha nem engedi, hogy mások is labdához érjenek, vélhetően veszíteni fog.

Ha pedig most magunkra gondolunk, illetve arra, hogyan lehet valakit bevonni a csapatba, szeretném elismerni és megdicsérni mindazt, amit itt tesztek.

A második kérdésre már válaszoltam, de inkább követem egy kicsit a szöveget, mert különben eltévedünk, és este fél kilencig sem végzünk.

Azt kérdezed tőlem, hogy gyermekként pápa akartam-e lenni. Nos, Renzo, azt hiszem, nem. Azt hiszem, sosem gondoltam rá. Valamit azonban elmondhatok neked: már gyermekkoromban éreztem a vágyat, hogy Istennek ajándékozzam az életemet. De még nem tudtam pontosan, hogyan, és azt sem, merre vezet majd az Úr. Az idő múlásával fedeztem fel, hogy Jézus arra hív, hogy papként kövessem őt, és hogy ez az út Szent Ágoston rendjén keresztül vezet. Ez azonban nem csak rám érvényes.

Minden gyermek Isten álma. Te is az vagy, Renzo. Isten minden ember boldogságát akarja, és azt szeretné, hogy már gyermekkorunktól kezdve és egész életünk során megőrizzük a gyermeki szívet (vö. Mt 18,3): a bizalomra képes, jósággal teli szívet; azt akarja, hogy a barátai legyünk, és ne távolodjunk el tőle.

Ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy valakiből pap, orvos, tanár, családapa vagy valami más lesz-e, hanem az, hogy akar-e Jézus barátja lenni. Mert a Jézussal való barátság örömet ad, szabaddá tesz bennünket, és segít abban, hogy lépésről lépésre felismerjük a hivatást és utat, amelyet Isten kinek-kinek kigondolt.

Nem könnyű választ találni, Renzo, arra a kérdésedre, hogy miért történnek rossz dolgok egyes emberekkel, míg másokkal nem. Talán Jézus életének szemlélése segíthet bennünket.

Isten igéje azt mondja nekünk, hogy Urunk „ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat” (ApCsel 10,38), és mégis tudjuk, hogy keresztre feszítették. A történet azonban nem ért véget ott, mert harmadnapra feltámadt, és legyőzte a rosszat, legyőzte a halált.

Jézus Krisztus életén keresztül Isten megmutatja nekünk, hogy bár van szenvedés, ő sosem hagyja magára egyetlen gyermekét sem, mert örök örömet készített számunkra ott, ahol már nem lesz sem szomorúság, sem fájdalom.

Bízzunk benne: Jézus velünk van, segít és kísér bennünket, és erőt ad ahhoz, hogy átvészeljük azokat a nehéz időszakokat, amelyekkel életünk során találkozhatunk!

Ami a nagyszülőket illeti: igen, a nagyszülők nagyon fontosak a családok életében. Sosem szabadna egyedül maradniuk. Gyakran ők vigyáznak az unokákra, miközben a szülők dolgozni mennek, s így szeretettel és odaadással segítenek a gyermekeknek megismerni az Isten és a felebarát iránti szeretetet, hogy az gyökeret verjen szívükben, s egy napon derék felnőtté váljanak. És hogyan viszonozzuk ezt a szeretetet? Szeretettel. Ezt akarja tőlünk Jézus. Gondoskodjunk nagyszüleinkről, és kísérjük őket öregkorukban, ahogyan egykor ők is gondoskodtak rólunk. Ne engedjük, hogy az idősek életében megszokottá váljon a magány és az elhagyatottság. Ez nagyon szomorú dolog. Legyen nyitott a szívünk mindannyiuk felé! És még ha nem is a mi nagyszüleink, ne engedjük, hogy magányosnak vagy védtelennek érezzék magukat! Mert ha magunknak nem kívánjuk a magányt, azt sem szabad engednünk, hogy mások magányosak legyenek.

Arra a kérdésedre vonatkozóan, hogy mindig meg kell-e bocsátanunk, Jézus azt mondja: igen. Egy napon Péter „megkérdezte tőle: »Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?« »Mondom neked – felelte Jézus –, nem hétszer, hanem hetvenhétszer«” (Mt 18,21–22). Ezzel Jézus azt akarta mondani: mindig bocsáss meg! Jól kell azonban értenünk, mit jelent a megbocsátás.

A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a rossz helyes volt, vagy hogy hagyjuk, hogy valaki továbbra is ártson. Nem azt jelenti, hogy megpróbáljuk kitörölni az emlékezetünkből a történteket, mintha semmi sem történt volna. A megbocsátás azt jelenti: nem engedjük, hogy a gyűlölet uralja a szívünket.

Jézus azért kér bennünket a megbocsátásra, mert csak így tapasztalhatjuk meg Isten békéjét, és csak így gyógyulhatnak be lelki sebeink. Amikor megbocsátunk, Jézus példáját követjük, aki azoknak is megbocsátott, akik keresztre feszítették. A megbocsátásra való készségünk feltétele annak a bocsánatnak, amelyet Istentől kapunk.

Testvéreim! Az, hogy itt vagyunk a Szent Ágoston-templomban, megnyitja szívünket arra az igazságra, amelyre Hippói Szent Ágoston püspök rámutat: kereszténynek lenni mindenekelőtt ajándék, kegyelem. Krisztusra, az élő kőre alapozva megtapasztaljuk a Szentlélek működését, abban a bizonyosságban, hogy a mennyei Atya, akibe reményünket vetjük, minden őszinte erőfeszítésünket megáldja, amely arra irányul, hogy együttműködjünk vele felebarátaink javára. Krisztus misztikus testének tagjaiként valóban össze vagyunk kapcsolódva azok sorsával, akiket Isten szeret, és akiket meghív arra, hogy részesedjenek az ő életében.

Arra kaptunk meghívást, hogy szeressük Istent, és iránta való szeretetből testvéreinket is; ugyanakkor küldetést kaptunk arra is, hogy minden emberhez odaforduljunk. A kereszténynek nemcsak jóságosnak és kedvesnek kell lennie, hanem együttérzőnek is; önzetlenül kell szeretnie, és mások javát kell keresnie, tudva, hogy minden szenvedő testvérben maga az Úr kér és fogad el, ő az, akit befogadunk vagy elutasítunk, szeretünk vagy megvetünk.

A Jézus Krisztusban gyökerező és az ő szeretetéből táplálkozó evangéliumi szeretet ad alakot minden keresztény személyes és közösségi életének, és ez határozza meg annak identitását.

Ezért minden egyházmegyei egyházi közösség, amelyet a szeretet mozgat és a Szentlélek vezet, arra hivatott, hogy saját lehetőségei és képességei szerint, tapintattal, gyengéden és kitartással közeledjen a legkisebbek és a legkiszolgáltatottabbak sebeihez és szükségleteihez, hogy enyhítse szenvedéseiket és orvosolja szegénységüket.

Mindezt Urunk, Jézus Krisztus nagylelkűségét követve teszi, aki irántunk való szeretetből gazdag létére szegénnyé lett, hogy kegyelmével és üdvösségével gazdaggá tegyen bennünket, és aki arra hív, hogy őt ismerjük fel és őt segítsük a leginkább rászorulókban (vö. Mt 25,40).

Ezért öröm számomra, hogy ma délután találkozhatom veletek, akik különféle formákban konkrétan részt vesztek a leginkább rászorulók segítésében, kísérésében és fejlesztésében, különösen ezekben az időkben, amikor úgy tűnik, elveszett az emberi személy szent méltósága iránti érzék.

Szeretném hangsúlyozni, hogy keresztényként arra kaptunk meghívást, hogy Istennek a minden férfi és nő iránti szeretetét jelenvalóvá tegyük a történelem konkrét valóságában. A Teremtés könyve elbeszéli, hogy „Isten megteremtette az embert, saját képmására, Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). Ebben gyökerezik minden ember elidegeníthetetlen méltósága, mely nem a birtokolt képességektől, a felhalmozott javaktól vagy a betöltött szereptől függ, hanem attól az ajándéktól, amely megelőzi és felülmúlja őt, s amelyet Isten adott neki soha meg nem fogyatkozó szeretetének kifejezéseként (vö. Magnifica humanitas enciklika, 50).

Az Úr tehát arra hív bennünket, hogy minden nőt nővérünkként és minden férfit fivérünkként fogadjunk be. Ugyanannak az Atyának gyermekeként minden ember léténél fogva kapcsolatra teremtetett. Isten úgy gondolta el és úgy akarta őt, hogy belépjen a vele, a többi emberrel és a teremtett világgal való közösség történetébe (vö. uo.). Ennek az isteni vágynak sajátos kifejeződései azok az egyházmegyei karitatív és szociális szolgálatok, amelyeknek ti is részesei vagytok, és amelyeket fáradhatatlan odaadással végeztek, annak tudatában, hogy az emberi személy áll az egyház tevékenységének középpontjában (vö. Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 24), és hogy a szeretet „a legfontosabb társadalmi parancs” (A Katolikus Egyház katekizmusa, 1889).

Arra bátorítalak benneteket, hogy pásztoraitokkal egységben folytassátok ezeket az apostoli kezdeményezéseket, s így tegyetek tanúságot az evangéliumról, és mutassátok meg a világnak, milyen szép a keresztény élet, amely már itt és most elővételezi azt az igazságosságot és békét, amely Isten országában válik teljessé.

Legyetek hát a keresztény remény hiteles tanúi azon testvéreink készséges szolgálatában, akiknek bizonytalan élethelyzetükben – nélkülözéstől, törékenységtől vagy kirekesztettségtől sújtva – az anyagi segítségen és az erkölcsi támogatáson túl Istenre, az ő barátságára, áldására, igéjére, szentségeire, valamint a hitben való növekedés és érlelődés útjának felkínálására is szükségük van (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 200).

Máriának, a jó tanács Anyjának lábai elé helyezem munkátokat és odaadásotokat, hogy közbenjárása kísérjen benneteket, és az Úr bőséges gyümölcsöt fakasszon mindabból a jóból, amiért fáradoztok.

Isten áldjon meg benneteket!

Köszönöm szépen!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír