Leó pápa beszéde a római egyházmegye közgyűléséhez: Vizsgáljuk felül lelkipásztori munkánkat!

Beszédében arra buzdította a római egyházmegye közösségeit, hogy a Szentlélek fényében vizsgálják felül lelkipásztori tevékenységüket, és mindenekelőtt azt kérdezzék meg, hogy az valóban elősegíti-e a Krisztussal való találkozást, közösséget teremt-e, szolgálja-e a várost, és hozzájárul-e Isten népének képzéséhez. Hangsúlyozta, hogy nem újabb programokra és tevékenységekre van szükség, hanem meghallgatásra, megkülönböztetésre és megtérésre. A papokat arra kérte, hogy ne vállaljanak magukra minden felelősséget, hanem ismerjék fel mások karizmáit és segítsék a világiak felelősségvállalását.

Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közöljük.

Kedves testvéreim!

Húsvét reggelétől, egy kerttől, egy üres sírtól szeretnék veletek elindulni. Ott van a Magdalai Mária, hajnalban, amikor még sötét van. De nem csupán a még véget nem ért éjszaka sötétségéről van szó. Ez annak az embernek a sötétsége, aki elveszített valakit, aki keres, de nem talál, aki lehajol és sír. Az evangélium azonban nem hagyja őt ebben a sírásban. Egy férfi közeledik hozzá, akit ő a kert őrének vél, és két kérdést intéz hozzá: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” (Jn 20,15).

Azt szeretném, kedves testvéreim, hogy

ez a két kérdés legyen az inspiráló forrása a római egyházmegye előttünk álló útjának. Úgy gondolom ugyanis, hogy ma úgy hallhatjuk őket, mint amelyek egyházunkhoz és az egész városhoz szólnak: „Miért sírsz? Kit keresel?”

Arra a nyugtalan a reménykeresésre vonatkoznak, amelyet a plébániákon, a találkozások során és az élet különböző közegeiben érzékeltek, amikor meghallgatjátok egymást és az embereket. Mária Magdolna már hajnal előtt ébren van, és már fut a sírhoz, mert élet van benne, várakozás van benne! Így Rómában is sokan vannak, akiknek minden reggele újrakezdés, de ugyanígy vannak plébániai közösségek, egyesületek, mozgalmak, csoportok és más egyházi közösségek, amelyek nagylelkűen munkálkodnak az evangelizációban, a szeretetszolgálatban, a liturgikus imádság szolgálatában. Kétségtelen, hogy e gazdagság mellett őszintén elismertetek bizonyos nehézségeket is. Annak az embernek a tanácstalansága ez, aki már nem találja azt a helyet, ahol találkozhat az Úrral. Olyan tapasztalat ez, amelyen sok testvérünkkel osztozunk, de amelyet olykor mi magunk is átélünk. Néha csak szaporodnak a kezdeményezések, a tevékenységek, a találkozók, és szem elől tévesztjük a középpontot, annak evangéliumi értelmét, amit teszünk.

És íme, az evangéliumban egyetlen szó elég ahhoz, hogy Magdolna megforduljon: a neve, „Mária!” (Jn 20,16). Így találkozunk Jézus Krisztussal: amikor meghalljuk, hogy nevünkön szólít bennünket, azon a sokféle módon, ahogyan ez megtörténhet.

Innen kell újraindulnia minden lelkipásztori tevékenységnek: nem annyira azt kérdezve, „mit” tegyünk, hanem inkább azt, „kivel” és „hogyan” találkozzunk.

Közösségeinkben maradhatunk névtelenek, láthatatlanok és meg nem értettek, de olyanok is lehetünk, akiket észrevesznek, ismernek és nevükön szólítanak. Aki pedig valóban találkozik Krisztussal, mint Mária Magdolna, annak megtelik a szíve, és többé nem tud egy helyben maradni: fut, hogy hírt adjon másoknak. „Láttam az Urat!” (Jn 20,18) – mondja az asszony a tanítványoknak. Nem emlék, nem magánügy, hanem közösséget teremtő mélységes öröm.

Ezért, testvéreim, ma nem új lelkipásztori programot szeretnék megfogalmazni nektek. Nem a nulláról indulunk, és semmit sem kell elfelejteni abból, amit megéltünk. A „lelki betegségekről” végzett munka megtanított bennünket felismerni azt, ami egyházi életünkben gyógyításra, helyreigazításra vagy megtérésre szorul. A szinodális út megtanított bennünket arra, hogyan hallgassunk meg másokat és hogyan végezzünk együtt megkülönböztetést, közös felelősséget vállalva az egyetlen küldetésért.

Új program helyett inkább azt szeretném javasolni, hogy

bontakoztassunk ki egy harmadik dimenziót: a lelkipásztori felülvizsgálat dimenzióját.

A Szentlélek fényében felülvizsgálatot végezni azt jelenti, hogy megállunk, átgondoljuk a történteket, felismerjük, mi hozott gyümölcsöt, megértjük, mi nem működött, és együtt keressük ennek okait. Egyszóval azt jelenti, hogy szembenézünk az igazsággal.

Arra hívlak benneteket, hogy ezt a felülvizsgálatot az egész közösség bevonásával végezzétek, és amennyire lehetséges, hallgassátok meg azokat is, akik nem járnak a közösségbe, és úgymond „kívülről” látják a dolgokat.

A lelkipásztori felülvizsgálat gyakorlásához szeretném felhívni figyelmeteket néhány szempontra, amelyeket különválasztok, de amelyek igazából egyetlen dinamizmusba kapcsolódnak.

Az első szempont: találkozni Krisztussal, és elősegíteni a vele való találkozást. Az egyház nem önmagáért létezik, hanem azért, hogy minden embert elvezessen az Úrral való találkozásra. Ezért nem elég azt kérdeznünk, hogy egy tevékenység jól van-e megszervezve, sokan vesznek-e részt benne, hosszú évek óta tart-e. Azt kell kérdeznünk, hogy valóban Krisztushoz vezet-e, összekapcsolja-e az evangéliumot az emberek mindennapi életével.

A második szempont: közösséget teremteni. Krisztus húsvétjából új, szabad, kiengesztelődött közösségek születnek. Legyen bátorságunk gondot fordítani a lényegesre, hogy teret adjunk a valódi kapcsolatoknak, amelyekben az emberek egy nép részének érezhetik magukat: érezhetik, hogy befogadják, kísérik, megbecsülik őket, és közös felelősséget vállalhatnak. Kötelezzük el magunkat amellett, hogy időt szánunk a fiatalokra és meghallgatjuk őket, a szervezett programok keretében és azokon túl is.

A harmadik szempont: jelen lenni a városban és szolgálni a várost. Róma nem közösségeink közömbös háttere, hanem küldetésünk helye. A Feltámadott által létrehozott közösség nem zárkózhat önmagába: osztozik az emberek várakozásaiban, gyengeségeiben, kérdéseiben; és megtanulja felismerni a város különböző közegeiben történő eseményekben azokat a kérdéseket, amelyekre az evangélium választ adhat, ha újra befogadjuk.

A felülvizsgálat e három szempontjához egy negyedik is társul, amely mindegyikhez szorosan kapcsolódik: Isten népének képzése. Tevékenységeink segítik-e a hitben való növekedést? Misszionárius tanítványokat formálnak-e? Segítik-e az egyházi felelősségvállalásban való növekedést? Érett hitre vezetnek-e, olyan hitre, amely képes konkrét döntésekre vezetni életünkben és szolgálatunkban?

Az általam javasolt módszer középpontjában egy nagyon egyszerű kérdés áll: „Miért?” Arról van szó, hogy

együtt meg kell állnunk, és minden egyes tevékenységünkkel kapcsolatban fel kell tennünk a kérdést: ezt miért tesszük? Milyen evangéliumi szándék indít bennünket, milyen valós szükségletre kívánunk válaszolni, miként felel meg ez a döntés az egyház küldetésének?

Azután következik a második lépés: miért ilyen eredményeket érünk el, és nem másmilyeneket? Miért indítanak el egyes kezdeményezések folyamatokat, míg mások elszigeteltek maradnak? Miért vesznek részt a programokon egyesek, míg mások a peremen maradnak? Amikor összevetjük döntéseink indokait azzal, hogy milyen okok állnak következményeik mögött, valódi megkülönböztetésre jutunk: felismerhetjük, mit érdemes megtartani és továbbfejleszteni, min kell változtatni, mit kell elhagyni, illetve mibe kell belekezdeni.

Hogy mindez ne maradjon jó szándék, a megteendő útnak meg kell hogy legyen a maga „ritmusa”, és köszönöm a helynök bíborosnak és a többi munkatársnak, hogy előkészítették azokat a szakaszokat, amelyeket majd bemutatnak nektek.

Ezért azt kérem tőletek, adjatok magatoknak időt arra, hogy együtt haladjatok – nem egy évet, hanem egy utat –, hogy valódi megkülönböztetés valósuljon meg, ne pedig egy újabb kezdeményezés, amely hozzáadódik a többihez. A püspök nem azt kéri tőletek, hogy új tevékenységeket tervezzetek: a meghallgatás, a megkülönböztetés, a felülvizsgálat és a megtérés közös módszerét javasolja nektek. A tartalmak és a prioritások továbbra is közösségeitek felelősségére vannak bízva az öt területen – a katekézis és a keresztény beavatás, a fiatalok, a család, a szeretetszolgálat és a hivatások területén –, mert a cél az, hogy közös lelkipásztori stílust alakítsunk ki, nem pedig az, hogy uniformizáljuk a tapasztalatokat. Ebben az esperességeknek is egyre inkább a találkozás, az eszmecsere és a közös lelkipásztori tervezés helyeivé kell válniuk.

Kedves testvéreim, igaz: egy módszer önmagában még soha senkit nem térített meg. Ezért annak érdekében, hogy amit javasoltam, ne maradjon elméleti szinten, egy arcot is felidézek előttetek. Örömmel hagytam ugyanis jóvá azt a döntést, hogy megtegyük a szükséges lépéseket a római egyházmegye papja, az 1997. október 12-én elhunyt Luigi Di Liegro atya életére, erényeire és életszentségének hírére vonatkozó egyházmegyei vizsgálat megindításához. Az ajándék, amellyel ő hozzájárul utunkhoz, elsősorban nem a kezdeményezéseiben rejlik: Luigi atya, mielőtt bármit is épített volna, „látni” akart. 1969-ben felmérést készíttetett a rómaiak vallásosságáról, mert megtanulta, hogy a valóság meghallgatása nélkül az evangélium üzenetét nem lehet átadni.

Utolsó felszólalásában, néhány héttel halála előtt Luigi atya ezt mondta munkatársainak: „A megkülönböztetés ezt a kérdést jelenti: Uram, hol vagy?”

Kedves testvéreim, ez Mária Magdolna Jézus sírjánál feltett kérdését juttatja eszünkbe. Ezzel a kérdéssel indulunk ma útnak. Isten országának milyen jelei és a Szentléleknek milyen hívásai érkeznek ma hozzánk Róma életéből, és milyen egyházzá kell válnunk ahhoz, hogy felismerjük és szolgáljuk őket? Ha megőrizzük magunkban ezt a kérdést, az segíteni fog abban, hogy olyan egyház legyünk, amely osztozik e város sorsában, és kapcsolatban áll sebeivel, várakozásaival és átalakulásaival.

Most szeretnék néhány szót szólni a Rómában végzett felszentelt szolgálatról. Előtte azonban szeretnék köszönetet mondani, és nem puszta formaságból. Köszönetet mondok a helynök bíborosnak, a segédpüspököknek, az espereseknek és mindazoknak, akik a helynökség hivatalaiban szolgálnak. Köszönetet mondok a plébánosoknak és a káplánoknak; az idős és beteg papoknak, a kórházak, börtönök, iskolák és egyetemek lelkészeinek; a más egyházakból és más országokból érkezett papoknak, akik úgy szolgálnak ebben a városban, mintha a sajátjuk lenne. Köszönetet mondok az állandó diakónusoknak és családjaiknak. Köszönetet mondok a szerzeteseknek és szerzetesnőknek; azoknak, akik csendben, közbenjáró imáikkal támogatják Rómát; és azoknak, akik nap mint nap találkoznak vele az iskolákban, a kórházakban, a befogadóotthonokban és a peremkerületekben. Köszönetet mondok a hitoktatóknak, a nevelőknek és a szeretetszolgálat munkatársainak. Tudjuk: a jó nem csap zajt, az Úr ismeri, és ma én is szeretném elismerésemet kifejezni. Köszönöm!

Azt is tudom, hogy a lelkipásztori szolgálat manapság fáradságosabb, mint a múltban. Arra buzdítalak benneteket, hogy ne egyedül hordozzátok a nehézségeket. És világosan mondom nektek, hogy

a lelkipásztori felülvizsgálat művészete nem azt kéri tőletek, hogy többet tegyetek: épp ellenkezőleg, megengedi, hogy kevesebbet és jobban tegyetek.

Ha a lelkipásztori felülvizsgálat újabb teher lenne a vállatokon, elárulnánk az értelmét. Ezért szeretnék néhány gondolatot megosztani veletek arról, milyen papokra van szüksége Rómának. A papnak olyan embernek kellene lennie, aki meghallgat, mielőtt válaszol, és megkülönböztetést végez, mielőtt dönt. Olyan embernek, aki az Úr színe előtt marad, mert nem vezethet el másokat olyan találkozásra, amelyet ő maga nem él át. A „miért?” kérdése mindenekelőtt az ő személyes kérdése: miért vagyok pap? Összhangban van-e még az, ahogyan napjaimat élem, azzal, amiért az Úr nevemen szólított? A pap nem vállal magára minden felelősséget. Felismeri a karizmákat, formálja a lelkiismereteket, lehetővé teszi a világiak felelősségvállalását: nem azért, mert nincs elég ereje, hanem az egyház természetéhez való hűségből.

Törékeny az a közösség, amelyben minden a plébánostól függ, és egy közösség vezetése nem azt jelenti, hogy mindent a vezető csinál. Azt jelenti, hogy közösséget teremtünk, hasznosítjuk mások energiáit, összekapcsoljuk az embereket és a különböző valóságokat, őrizzük az egységet.

Végül a pap egy olyan közösségbe illeszkedik, és egy olyan közösséghez kíván tartozni, amely képes figyelni saját városnegyedére, osztozik annak sebeiben és reményeiben, és felelősséget vállal mindenki életéért, azokéért is, akik nem lépik át a templom küszöbét. Ezt a formát ölti a szeretet a lelkipásztori vezetésben, és ez akadályozza meg, hogy egy plébániai közösség bezárkózzon és önmaga fenntartására szorítkozzon.

Senki sem arra kapott meghívást, hogy mindezt egyedül élje meg. Az egyházmegye papsága, a presbitérium nem papok összessége, akik szervezési szükségletek miatt találkoznak, hanem testvéri közösség, és ez az első hely, ahol meg kell vizsgálnunk, hogy amit teszünk, valóban közösséget teremt-e. Azt szeretném, hogy az esperességek, mielőtt még a koordináció eszközei lennének, a papi testvériség tényleges helyei legyenek, ahol saját nehézségeinkről is szégyenkezés nélkül beszélhetünk. Mellettetek a diakónusok arra emlékeztetik az egész egyházat, hogy azért létezik, hogy szolgáljon. A szerzetesek és szerzetesnők pedig életük ingyenességével arra emlékeztetik Rómát, hogy semmiféle hatékonyság nem üdvözíti az embert, és Istent kell az első helyre tenni.

Különös szeretettel gondolok papnövendékeinkre. Kedves fiatalok, arra készültök, hogy ennek az egyházmegyének a papjai legyetek. Arra kérlek benneteket, hogy már most vegyetek részt ebben a felülvizsgálati folyamatban, és a képzés évei alatt saját stílusotokként sajátítsátok el. És engedjétek, hogy egyaránt formáljanak benneteket a könyvek – amelyek szükségesek ahhoz, hogy jó mesterekkel találkozzatok – és az arcok: a szegények, a betegek, plébániáink emberei. Szeretném kifejezni nektek és nevelőiteknek hálámat és bizalmamat. A fiatalok nem egy szerep mellett köteleződnek el, hanem olyan férfiakat és nőket követnek, akik láthatóan boldogok attól, akik.

Tudom, hogy ez a felülvizsgálati folyamat türelmet kíván majd, és talán bátorságot ahhoz is, hogy elengedjünk valamit, amihez ragaszkodunk. De ez ugyanaz a bátorság, amelyre Mária Magdolnának is szüksége volt: el kellett engednie azt a vágyát, hogy magánál tartsa az Urat, ehelyett futnia kellett, hogy hírt adjon róla.

Ebből a lelkipásztori megkülönböztetésből remélhetőleg megszületik majd az új tapasztalatok megosztásának szakasza, majd annak a közös útnak a kialakítása, amely felkészít bennünket – együtt – a megváltás 2033-as jubileumára.

Kedves római testvéreim, ne féljetek attól, hogy ismét neveteken szólítsanak benneteket!

Az élő Úr engedi, hogy találkozzon vele az, akinek – mint Máriának húsvét hajnalán – még van bátorsága keresni őt, akár könnyek között is, akár a sötétben is.

Kísérjen benneteket Isten Anyja, a Salus Populi Romani, aki elsőként hitt, és aki Krisztust a világra szülte. És áldásomat adom mindnyájatokra, közösségeitekre és erre a városra.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír