A Vatikán és Franciaország zászlói díszítették az Élysée-palota legnagyobb reprezentatív termében, a Salle des Fêtes-ben (itt tartják a köztársasági elnökök beiktatási ceremóniáját is) felállított színpadot. A teremben politikai és vallási vezetők, vállalkozók, a civil társadalom, a kultúra és a diplomáciai testület képviselői voltak jelen. Leó pápa a párizsi Orly repülőtérről ment oda, érkezésekor Franciaország-szerte hét percen át szóltak a harangok, az emberek pedig tapssal fogadták Róma püspökét Párizsban. A köztársasági elnök rezidenciájára érve XIV. Leó pápát katonai tiszteletadással fogadták. A rezidenciára való belépést magánbeszélgetés követte a Szentatya és Macron elnök között.
A díszteremben elsőként Macron elnök üdvözölte a pápát, aki a szekularizmusról és a mesterséges intelligenciáról beszélt. „A mesterséges intelligenciának az ember szolgálatában kell állnia. A digitális forradalomnak nem megbilincselnie, hanem felszabadítania kell” – mondta, és nemzetközi szervezet létrehozását sürgette az új technológiák mindenre kiterjedő uralmának korlátozására.
Ezt követően hangzott el Leó pápa beszéde, amelyet két percen keresztül állva tapsolt meg a hallgatóság.
Az alábbiakban a Szentatya beszédét teljes terjedelmében közöljük magyar fordításban:
Elnök úr!
Tisztelt hatóságok és a diplomáciai testület Tagjai!
Hölgyeim és Uraim!
Nagy öröm számomra, hogy ma Önök között lehetek. Különösen hálás vagyok Önnek, Elnök Úr, a szívélyes meghívásáért, hogy látogassak el Franciaországba, és köszönöm hozzám intézett üdvözlő szavait. Önnel együtt köszöntöm mindazokat, akik ebben a gazdag kulturális és vallási örökséggel rendelkező országban élnek. Együtt olyan népet alkotnak, amelyben a származás sokfélesége hozzájárul ahhoz, hogy élénkítse és gazdagítsa az együttélést és a demokratikus életet. Szeretném továbbá biztosítani Önöket, Elnök Úr, Hölgyeim és Uraim, arról, hogy Franciaország nagyon gyakran szerepel a pápa imáiban, aki nem feledkezik meg normandiai és béarni családi gyökereiről.
Franciaországi utam országuk fővárosában, Párizsban kezdődik, amelyet gyakran Ville lumière-nek, a fény városának neveznek.
Franciaország évszázadok óta kulturális, művészeti és szellemi világítótoronyként ragyog, nem csupán Európában, hanem az egész világon.
Székesegyházi iskolái, egyetemei és akadémiái erejénél fogva – amelyek az igazság keresésének alapvető helyei – Franciaország messze határain túl is hozzájárult a népek értelmének műveléséhez. A kivételes francia elmék – akik egyben nagy katolikusok is voltak – megvilágosodott gondolkodása hangsúlyosan jelzi, hogy a tudományok, a művészetek, az irodalom és a filozófia milyen mértékben járulhatnak hozzá az emberiség javához, amikor a szép, a jó és az igaz keresésére irányulnak, hogy a világnak élete legyen.
A francia savoir-faire (szakértelem, hozzáértés) számos területen a kiválóság szinonimája. Különösen kitűnt a párizsi Notre-Dame székesegyház helyreállításának hatalmas munkálataiban, amelyben kezdettől fogva számos magán- és közintézmény vett részt, és amelyre Ön, Elnök Úr, különös figyelmet fordított, amiért köszönetet mondok Önnek. Hálával adózom mindazoknak a kézműveseknek és szakmai csoportoknak, akik munkájukat ennek szentelték.
A székesegyház közelmúltban történt újbóli megnyitása az istentisztelet számára és a világ minden tájáról érkező látogatók előtt nem csupán egy gyakorlati vállalkozás megkoronázása, hanem a megtalált remény szimbóluma is:
annak bizonyítéka, hogy amiről azt gondoltuk, örökre elpusztult, az mindenki együttműködésének köszönhetően újjászülethet, és tanúságtétele a közös erőfeszítéssel megvalósuló egységnek. Egy ilyen szép eredménynek arra kell ösztönöznie az ország politikai, társadalmi és vallási életének valamennyi szereplőjét, hogy új lendülettel, az élő remény erejével fáradhatatlanul az egység szellemében munkálkodjanak.
Franciaország gazdag keresztény gyökerekkel rendelkező föld is. Szent Iréneusz korától és Klodvig megkeresztelkedésétől kezdve az Önök hazájának lelke úgy növekedett, hogy a kereszténységből merített spirituális, kulturális, szellemi, művészi és missziós alkotóerőt, amely ma az egész világot beragyogja.
Így virágzott ki a 16. századi Franciaországban a humanizmus, amely a görög–római örökséget és a keresztény hitet igyekezett egyesíteni. A reneszánsz, majd a Grand Siècle híres gondolkodói után a felvilágosodás gondolkodói következtek, és Franciaország ekkor valódi vívmányokat adott a világnak. Ezek között volt az emberi személy természetéből fakadó emberi jogok, különösen a vallásszabadság elismerése. A minden egyes ember eredendő méltósága iránti állandó figyelem visszhangra talál nemzeti jelmondatukban. A szabadság, az egyenlőség és a testvériség nem pusztán középületeik homlokzatára vésett szavak, hanem egyetemes etikai követelményekre utalnak, amelyek az evangéliumi üzenetben is megtalálják az ihlet és a megvalósulás kimeríthetetlen forrását.
Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának, amelyet itt, Párizs városában hirdettek ki – és amelynek kidolgozásában a Nobel-békedíjas francia jogász, René Cassin kiemelkedő szerepet játszott –, az volt a célja, hogy általánosan tudatosítsa az emberi személy elidegeníthetetlen méltóságát. Szent II. János Pál, aki ezt a dokumentumot „az emberiség erkölcsi fejlődésének útján valódi mérföldkőnek” tekintette, tudatában volt annak, hogy „minden fenyegetés az emberi jogokra, akár az anyagi javak, akár a lelki javak területén, egyaránt veszélyes a békére, mert mindig a maga teljességében érinti az embert” (Szent II. János Pál, Beszéd az ENSZ Közgyűlésén 1979. október 2-án, 7., 14.).
Az emberi méltóság, valamint az emberi természetből fakadó jogok és az alapvető szabadság tiszteletének kérdése minden korszakban felmerül, és kísérnie kell a társadalom fejlődését és a technikai haladást. Hiszen „a technológiai fejlődés az évszázadok során jelentősen hozzájárult az emberiség életkörülményeinek javulásához; ugyanakkor a fejlődés minden egyes szakasza megmutatta az ambivalens arcát is az olyan eszközöknek, amelyek kárt okozhatnak, ha nem a jó felé irányulnak” (Magnifica humanitas kezdetű enciklika, 4). Georges Bernanos már a maga korában megérezte annak veszélyét, hogy a vak engedelmesség és a felelőtlenség veszi át az uralmat a „gépek paradicsomában”. Hangsúlyozta, hogy ennek elkerülése érdekében a francia civilizáció évszázadokon át szabad, a tetteiért teljes mértékben felelős emberek nevelésén dolgozott. (vö: G. Bernanos, La France contre les robots [Franciország a robotok ellen], Rio de Janeiro, 1946, p. 114.)
Ezért tartottam elengedhetetlennek, hogy első enciklikámban foglalkozzak a mesterséges intelligencia kérdésével, annak érdekében, hogy az emberi személyt minden gondolkodás középpontjába helyezzem. Hogy ne veszítsük el emberségünket a mindennapi életünket elárasztó és befolyásoló „gépek paradicsomának” közepette, sürgető feladat elménk nevelése az etikai megkülönböztetésre, amely képes felismerni azt, ami erkölcsileg jó. Ennek igénye alapvető ahhoz, hogy
felismerjük azt az igazi jót, amely elsődleges hivatását szem előtt tartva segíti az embert a növekedésben, miközben feltétel nélkül tiszteletben tartja belső szabadságát és szent méltóságát.
Ezzel kapcsolatban szeretném felidézni, hogy „egy valóban szabad társadalom nem kényszeríti ki az uniformizálást, hanem védi a lelkiismeretek sokféleségét, megakadályozza az autoriter tendenciákat és előmozdítja az etikai párbeszédet, amely gazdagítja a társadalmi szövetet.” (Beszéd a szentszéki diplomáciai testülethez, 2026. január 9.) Ez a párbeszéd még sürgetőbb a mai Franciaországban, ahol különböző kulturális és vallási hovatartozású embereknek együtt kell élniük, és hozzá kell járulniuk a társadalom építéséhez.
Éppen társadalmi szövete gazdagságának köszönhetően Franciaország évszázadok óta kitűnik azzal, ahogy odafigyel a sokféleségre és erősen vágyik a szolidaritásra. Olyan emberek kiváló munkásságának köszönhetően, akik hűségesek maradtak emberségükhöz és az evangéliumi értékekhez, a Katolikus Egyház Franciaországban soha nem szűnt meg a leginkább rászorulók javáért munkálkodni, és így Isten gyengédségének és együttérzésének élő arcává vált. Gondoljunk csak Páli Szent Vince műveire, a 17. századi karitatív megújulásra, és arra, hogy ma is számos katolikus intézmény van, ahol az egészségügyi dolgozók a szenvedéstől meggyengült testvéreik mellé szegődnek. Az odafigyelésben és szolgálatban megnyilvánuló tanúságtételük az emberiesség valódi iskolája, megmutatja a gondoskodás nagyságát, és elevenen emlékeztet minden egyes ember egyedülálló és pótolhatatlan értékére. Egyben meghívást is jelent a megújult testvériségre, amely megköveteli, hogy megtanuljuk feltétel nélkül elfogadni az életet, gyengédséggel hordozni a törékenységet, tisztelettel és kölcsönös bizalommal kísérni a lét minden szakaszát, valamint bátran és együttérzéssel megvédeni azokat, akiknek nincs hangjuk, vagy akik nem érzik, hogy megfelelően támogatják őket. Ezért ismételten „határozottan kijelentem, hogy az élethez való jog védelme minden más emberi jog nélkülözhetetlen alapját képezi” (uo.).
Napjainkban megvan a kísértés arra, hogy a tudománytól várjunk megoldást és vigaszt minden szenvedésünkre. A veszély gyakran abban rejlik, hogy illúzióba ringatjuk magunkat. Amikor a tudományt és a technológiát nem a lelkiismeret vezérli, olyan azonnali megoldásokat kínálhatnak, amelyek látszólag választ adnak az emberek vágyaira és szenvedéseire, valójában azonban jelentősen eltávolíthatják őket attól a jótól, amelyre mélyen vágynak. Időnként aggodalommal szemlélem napjaink társadalmainak elhajlásait, amelyek azzal fenyegetnek, hogy a tudományt és a technológiát nyereségszerző vállalkozásokká torzítják, elősegítve a génmanipulációt, a béranyaságot, a szervek vásárlását vagy a programozott halál lehetőségét. Ne feledjük, hogy minden ember kölcsönös tisztelete és életének védelme mindannyiunk és mindenki felelőssége, ami az értelem és a szív megtérésével kezdődik, és valós, önzetlen elköteleződést kíván testvéreink iránt.
Hogyan ne látnánk egy ilyen elköteleződésben a földi város helyes laicitásának kifejeződését is? A közéletben részt vevő keresztény, aki a hit által megvilágított lelkiismerete fényében cselekszik, nem tekinthető prozelitának vagy a haza egységét fenyegető veszélynek.
Az igazi laicitás ugyanis nem zárja ki a vallási dimenziót, hanem éppen ellenkezőleg: képes azt erőforrásként használni a neveléshez
(vö. Beszéd a katolikus hitoktatók országos találkozójának résztvevőihez, 2026. április 25.).
Éppen ezért foglal el kiemelkedő helyet a katolikus iskola egy olyan ország oktatási rendszerében, mint Franciaország. „Ez egyébként egy tágasabb, minden párbeszédhez – az iskolában éppúgy, mint a társadalomban – nélkülözhetetlen hozzáállás része: megismerni és szeretni azt, akik vagyunk, hogy képesek legyünk tisztelettel és nyitottsággal találkozni a másikkal” (Uo.).
A helyes laicitás tehát nem abban áll, hogy a vallást kizárjuk a közélet vagy az oktatás területéről, hanem abban, hogy azon munkálkodunk, hogy az állam és a vallási intézmények párbeszédet folytassanak egymással, és egyesítsék erőiket a közjó szolgálatában, hogy a világnak élete legyen. Ezzel kapcsolatban elismerésemet fejezem ki a Szentszék, a franciaországi katolikus egyház és a francia kormány közötti párbeszéd terén végzett munkáért. A Katolikus Egyház fáradhatatlan munkálkodása gazdag megnyilvánulásain és intézményein keresztül kétségkívül értékes és dicséretes az egész társadalom jóléte szempontjából. Ezek a találkozások nagyon pozitív módon mutatják meg azt az egészséges komplementaritást, amelyet a II. Vatikáni Zsinat is megerősített, abban az értelemben, hogy „[a politikai közösség és az Egyház] ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja, bár más-más címen. Annál gyümölcsözőbb lesz szolgálatuk mindenki javára, minél egészségesebben együttműködnek” (II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 76).
Örömmel állapítom meg továbbá, hogy ugyanez az akarat, hogy származásától függetlenül minden embert együtt szolgáljanak, évszázadok óta mozgatja Franciaország és a Katolikus Egyház együttműködését a keleti keresztények szolgálatában. A Közel-Kelet országaiban különböző egyesületekkel – például az Aid to the Church in Need (Szükséget Szenvedő Egyház) vagy az Œuvre d’Orient – együttműködésben végzett oktatási, társadalmi, kulturális és humanitárius tevékenység értékes hozzájárulást jelent a népek közötti párbeszédhez és minden ember jogainak védelméhez.
Ékesszóló tanúságtétel ez arról, hogy
a kultúra és a hit olyan pillérek, amelyek támogatják a különböző népek és vallások közötti harmóniát, a békét és az emberek közötti kapcsolatokat épülését szolgálva.
Ezen a területen is különösen fontos kihívást jelent az oktatás. Továbbra is az együttműködés egyik fő területe, amely különösen konkrét és termékeny módon fejeződik ki a Keleti Iskolák Alapján keresztül. Ezzel kapcsolatban szeretném kifejezni hálámat mindazoknak, akik e projektben részt vesznek, amely 2021-es megalapítása óta több mint kétszázhatvan közel-keleti oktatási intézménynek nyújtott támogatást, köztük hét libanoni egyetemnek és a Betlehemi Egyetemnek.
De hogyan is idézhetnénk fel a világ e térségét, ahol kétezer évvel ezelőtt megszületett a Béke Fejedelme, anélkül, hogy ne gondolnánk mindazokra a népekre, amelyeket a konfliktusok következményei sújtanak, és mindazokra, akiket a háború csapása sújt? Nem maradhatunk közömbösek e szenvedésekkel szemben, amelyek megsebzik az emberi méltóságot és igazságért kiáltanak Istenhez. E helyzetek súlya meg kell hogy érintsen bennünket, és mindannyiunkat arra hív, bárhol is legyünk, hogy szívünk valódi megtérésére és hozzáállásunk megváltoztatására törekedjünk. Ha alázattal felismerjük, hogy szükségünk van egymásra, akkor együtt nagyobb erővel kötelezhetjük el magunkat arra, hogy a világunk szívében a szeretet civilizációját építsük, ebben az olyannyira összetetté és kölcsönösen függővé vált világban (vö. Magnifica humanitas kezdetű enciklika, 182). Ugyanakkor, ahogyan már szent elődöm, XXIII. János is mondta a maga korában: „az igazságosság, a józan ész, az emberi méltóság megbecsülése állandóan követelik, hogy megszűnjék a fegyverkezési verseny; hogy a fegyvereket, amelyekkel a különböző államok rendelkeznek, ezután egyidejűleg csökkentsék; hogy az atomfegyverkezést megtiltsák; hogy a világ minden országa a megfelelő lefegyverzést végrehajtsa megegyezéssel, ahol kölcsönös és hatásos biztosítékot adnak.” (Pacem in terris kezdetű enciklika, 112).
Egyre inkább terjed ugyanis az a téves meggyőződés, hogy az atomfegyverek birtoklása biztonsági garanciát jelent, és ez egy új, nehezen ellenőrizhető fegyverkezési versenyt táplál (vö. Magnifica humanitas kezdetű enciklika, 194).
Valójában a béke nem az erők egyensúlya, hanem mindennap a párbeszéd és az igazságosság révén épül.
Ezért arra buzdítom Önöket, hogy soha ne törődjenek bele abba a gondolatba, hogy a háború „elkerülhetetlen”, hanem szüntelenül mozdítsák elő a párbeszédet és a diplomáciát annak érdekében, hogy békés társadalmakat őrizzünk meg, amelyek tiszteletben tartják az ember és a népek méltóságát és jogait. A háború zajával és a világunkat megrázó sokféle válsággal szemben Franciaország hivatása, hogy a béke és a multilateralizmus fáradhatatlan előmozdítója maradjon, különösen szeretett Európánkon belül.
Adja Isten, hogy Franciaország, saját értékeihez hűen, a fegyvertelen és lefegyverző béke útját jelölje ki, és felelősséggel nyújtsa pótolhatatlan hozzájárulását a béke ügyéhez.
Hogy szüntelenül növekedjék szabadságuk a közjó iránti elköteleződésben; testvériségük ölelje át az egész emberiséget; és az egyenlőség, amelyre törekednek, mindig az igazságosság és a szeretet alapjaira épüljön, nem megszüntetve az emberek közötti különbözőségeket, hanem harmonikusan gyümölcsöztetve azokat az egész társadalom javára.
Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim!
Szeretném ismét kifejezni hálámat Önöknek ezért a találkozásért, amely – hogy Őexcellenciája 2018-ban a francia püspökökhöz intézett, mindenki számára jelentőségteljes szavait idézzem – rámutat arra, hogy „egy olyan Egyház, amely úgy tesz, mintha nem érdekelnék a világi kérdések, nem teljesítené maradéktalanul hivatását; és egy olyan köztársasági elnök, aki úgy tesz, mintha nem érdekelné az Egyház és a katolikusok, nem teljesítené kötelességét”. (Emmanuel Macron, a Francia Köztársaság elnökének beszéde a francia püspökökhöz, Collège des Bernardins, 2018. április 9.)
Biztosítani szeretném Önöket buzgó imáimról szép nemzetükért. Adjon neki Isten békét, egységet és jólétet, hogy a világnak élete legyen. Ezeket a jókívánságokat a Boldogságos Szűz Mária, Franciaország fő védőszentje anyai közbenjárására bízom.
Isten áldja Franciaországot és minden franciát!
Fordította: Thullner Zsuzsanna
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria










