Mielőtt elhurcolták, a diákjaival együtt Verdi Aidáját hallgatta – Placid atyára emlékezünk

Olofsson Placid bencés szerzetes pap, tanár 1916. december 23-án született Rákosszentmihályon. 1946 júniusában Pannonhalmán tanított, amikor letartóztatták. A szovjet hadbíróság koholt vádak alapján elítélte; tíz esztendőn át raboskodott a Gulag kényszermunkatáboraiban. Placid atya túlélte a fogságot, de hazatérése után sokáig sem papként, sem tanárként nem működhetett. Az 1970-es évek közepétől kisegítő lelkész volt a Budai Ciszterci Szent Imre-plébánián. A rendszerváltozás után, a kétezres évek elejére lassan az egész országban ismertté vált. Interjúk készültek vele, előadásokat tartott, könyvek, filmek jelentek meg róla, átadta élet- és hittapasztalatát, mindenkihez szóló üzenetét, a túlélés négy szabályát. Számos állami és egyházi elismerést kapott, köztük a Parma fidei – Hit pajzsa díjat; személyét tisztelet és szeretet övezte. Százegyedik életévében hunyt el. Az alábbi, levélben megírt gondolatokkal Placid atya emlékének megőrzéséhez szeretnénk hozzájárulni.

Levél Placid atyának

Levelet írok, kedves Placid atya. Ezt a műfajt választottam az emlékezéshez, egyszerűen azért, mert úgy érzem, ezáltal lehetek közösségben veled, egykori gyóntatómmal. Majdnem azt írtam: valóságban veled – hiszen éppen erről van szó, a valóságról szeretnék írni. Igaz, hogy te már odaát létezel, de emberséged valamiképpen megmarad, ahogy a mi feltámadt Krisztusunk kitapintható sebhelyei is, amelyeket a testén hordoz.

Közösségben lenni – ezt Jézus is fontosnak tartotta. Az utolsó vacsorán a derekára kötött kendővel, mosdótállal a kezében Péter lábához hajolt, és azt mondta: „Ha nem moslak meg, nem lehetsz közösségben velem.” A tanítvány pedig, aki a színeváltozás hegyén isteni ragyogásban is látta az Urat, tiltakozott: méghogy a Mester az ő lábát megmossa?! Na azért azt mégse! Péter nem értette Jézust, s ez érthető. Vajon mit tettünk volna, mit tettem volna én az apostol helyében?

Kedves Placid atya, te tudod, hogy a mi Krisztusunk azt kérte, vele és egymással is legyünk közösségben, és te megtaláltad a személyes válaszodat a kérésére: a végtelennek tűnő Gulag-évek alatt tartottad a lelket a rabtársaidban. Figyeltél rájuk, nem engedted elmerülni őket a halálba húzó csüggedésben, áldozatot is vállaltál értük, Isten pedig vigyázott rád. Az ő keze, amely Péter lábát is megmosta, a kéz, amely a tanítványt nem engedte elsüllyedni a Genezáreti-tóban, amikor a vízre lépve hatalmába kerítette a félelem; az Úr keze a te életed fonalát is erősen tartotta, leginkább a végzetesnek, kilátástalannak látszó helyzetekben, a kínok mélységeiben, az elveszettség homályában – emberileg megmagyarázhatatlan módon.

Hosszú életet kaptál ajándékba, időt arra, hogy átadd az üzenetet, ami mindenkinek szól, amit az életedből kiolvastál, a tapasztalataidból leszűrtél, és nemcsak azért, mert tanári mivoltod, vagy – ahogy te fogalmaztál – „szókimondó” egyéniséged erre inspirált, hanem azért, mert Krisztust közvetítetted, aki szeretne mindenkivel közösségre lépni, mindenkit megmenteni.

Szent Pálnál olvassuk a Teremtő és az emberek kapcsolatáról:

Ő határozta meg ittlakásuk idejét és határát. S mindezt azért, hogy keressék az Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk.” 

Kitapogassák. Megakad a szemem ezen a szón, és az egyik felejthetetlen történeted jut eszembe (szívesen mesélem másoknak is, amikor alkalom adódik erre). Most téged idézlek, abból az előadásból, amit egykor a Szent Jeromos Bibliatársulat rendezvényén tartottál:

„Kilencszáz kilométerre voltam Moszkvától keletre, még az Uralon innen, és tőlünk körülbelül kétezer kilométerre, az Északi-Jeges-tengernél is volt egy hasonló Gulag-láger. Átkerült onnan hozzánk egy magyar fogoly… és a kezembe nyomott egy kis könyvszerűséget; fedőlapja nem volt, hátlapja sem. A következőt mesélte: Ott fönn az Északi- Jeges-tenger mellett valami rossz fát tett a tűzre, három napra sötétzárkába csukták…. mínusz 25–30 fokos hidegben fél méterrel a föld alatt volt bezárva. Az ablak nélküli sötét kóterben az égvilágon semmit nem kapott enni... Ez bizony keserves dolog. Kínjában mit csinál a szerencsétlen? Elkezdi a falat eszegetni.

Gerendákból volt összeállítva az a kis odú, kívülről vakolva, de belülről nem. Ahogy a gerendák között tapogat, valamire rátalál a kezével. És jó rabszokás szerint… mindjárt a gatyája korcába rejti. Teljesen elképzelhetetlen, hogy hogyan tudta azt onnét kihozni, amikor örökké motoztak bennünket, és hogyan tudta megőrizni azt kétezer kilométeren át – de ő bizony elhozta azt a pici kis vacakot…

Ez a valami a budapesti Szent István Társulat által 1930-ban kiadott »egypengős« Újszövetségi Szentírás volt. Máté első szavától az Apokalipszis utolsó szaváig, fedőlapok nélkül… Az Úristen odateremtett nekünk egy Újszövetséget, ami eljutott hozzánk. Mi pedig ívekre vágtuk széjjel, mi, akik akkor már hét-nyolc éve magyar betűt nem láttunk, és elkezdtük olvasni. Nem volt különbség hívő vagy hitetlen, protestáns vagy katolikus, ateista vagy micsoda között... Faltuk! Aztán cseréltünk… három és fél hónap alatt ronggyá olvastuk azt az Újszövetséget.”

Kitapogatni Istent a sötétzárka vakolatlan falában.

Hasonlóképpen történik ez sokunk boldog-boldogtalan életében is – nem csak a szögesdrótkerítések mögött, a lágerben. Placid atya, te így fogalmaztál: „A leghétköznapibb életben is benne van az Isten.” Eszembe jut pár sor József Attila egyik verséből – bölcsészként bizonyára örömmel olvasod újra: Mikor a villamos csilingel, / Vagy ha a kedves kenyeret szel / S elvál a kenyér a karajtól, / Az Isten megjelenik akkor. Évekkel ezelőtt éppen ezt a verset lapozta fel a kollégám a szerkesztőségben, és a gurulós székkel az íróasztalomhoz csúszva némán felém nyújtotta, hogy olvassam. Azelőtt, s azután sem tett ilyet. Addig a pillanatig nem is sejtettem, hogy épp ilyen vagy hasonló emberi gesztusokra szomjazom a leginkább.

Szóval, ez a történet a Gulagon talált Újszövetséggel szinte hihetetlen: csak Isten cselekvése lehet ennyire valóságosan éltető és egyszersmind titokzatos, olyan, ami nem fér a fejünkbe.

Emlékszem, az interneten néztem a veled készült életútinterjút, s abban a hitelességről is beszéltél. Azt mondtad: „Nagyon vigyázok, hogy minden szavamat a valóság hitelesítse…

Nem voltam sem vértanú, sem hős, csak túl akartam élni azt a poklot – Isten segítségével sikerült. Ezért mondom a zsoltárossal: »Misericordias Domini in aeternum cantabo. Az Isten irgalmát éneklem mindörökké«.”

Az a pokol úgy kezdődött, hogy Pannonhalmáról elhurcoltak (egy órával azelőtt még a diákjaiddal együtt az Aidából hallgattatok áriákat egy régi lemezről!), s az után pár nappal a Vilma királynő út 4-ben (ma: Városligeti fasor) az a jó svádájú tiszt a börtönfolyosón az arcodba vágott a hatalmas kulcscsomóval.

Azt mondtad, szerencséd volt, hogy nem folyt ki a szemed, de ömlött belőle a vér. Az aládúcolt folyosón egyik oszloptól a másikig szédelegtél, úgy ütött-rúgott-vert. Azután meg Lembergből a lágerbe vezető úton egy szovjet fogolytársad ellopta a félcipődet, ami még Pannonhalmáról maradt rajtad. Mezítláb érkeztél meg a mínusz harmincöt fokba. „Egy törött fazsindelyt próbáltam a lábamra kötni, nem sok sikerrel. Mivel a nevem O betűvel kezdődik, legalább fél órát kellett állnom, amíg sorra kerültem. Pokoli kín volt mezítláb állni a havon, mintha tüzes parázs lett volna. Úgy bőgtem, mint egy kölyök. Aztán a barakkban, a fölengedés közben is rettenetesen fájt a lábam. Röstelltem a gyengeségemet. Mint katolikus pap nem hagyhattam volna el magam!”

Tudod, kedves Placid atya, az őszinteséged is közösséget teremt, éppúgy, mint a szilárd, nagy próbákat kiállt, élő hited, a kitűnő, finom, okos humorod, az elesettet, a szenvedőt felemelő gesztusaid, a reményt adó, biztató szavaid, építő szándékod. Amikor az életedről beszéltél, hálával emlékeztél meg arról, hogy már gyermekként fegyelemhez és önfegyelemhez szoktál, ennek ellenére azt gondolom, nem afféle ember vagy, akit kemény fából faragtak.

A keresztúti stációkhoz írt Útravaló című könyvedből valami nagyon lényegeset tanulok meg abból, hogy megvallod: a lágerben „nagyon össze kellett szednem magamat, hogy ne csak magamban, hanem fogolytársaimban is tudjam tartani a megmaradás lelkét. Rá kellett jönnöm, hogy ott, akkor ez lett a hivatásom. Ezért küldött oda a jó Isten, és ez óriási erőt jelentett”.

Aztán azt is mondtad: „Nem tudok eléggé hálás lenni azért, hogy a Szentlélek kegyelmében élhetek. Ez adott erőt akkor is, amikor megtorpantam. Sztálin halála után történt, hogy a rabtelepről, ahol voltam, 46 magyar hazaindult Magyarországra... s én nem kerültem közéjük. Kézenfekvő volt, hogy számomra bezárult a kapu, ilyen alkalom még egy nem lesz. Ez a halált jelentette. Ebből az állapotból mentett ki a jó Isten azzal, hogy megváltó Jézusunk testestül-lelkestül velünk maradt, a kereszthalála után feltámadt, hogy mi is feltámadhassunk!”

Ismered a halál sokféle arcát. Őszinte alázatod pedig minket is megtisztulásra indít. A keresztút tizennegyedik állomásához ezt írtad: „Fogságom idején magam is szerettem volna egyszer meghalni. A pincében lévő cellából sehogyan sem tudtam felkapaszkodni egy lyukon, pedig alulról veréssel is biztattak. Végem van. De fogolytársaim nagy keservesen kihúztak! Nem tudtam eléggé megköszönni nekik sem, és a Jóistennek sem. Megöregedve sem tudok mást tenni, mint megköszönni, megköszönni, megköszönni.”

Placid atya, mi történhetett veled ott?! Nem tudjuk, de sokszor azt sem tudjuk, hogy velünk magunkkal mi történik, az életünk képes elveszni a homályban, és csak tapogatózunk. Akkor már csak az Úr keze marad…

Mondtad, „a lágerben mindig az ünnepek voltak a legnehezebbek”. Filmszerűen látom magam előtt, ahogy karácsonyestére készülsz ott a Gulagon, a barakkban. December 24-e is munkanap volt, mégis szakítottál időt arra, hogy a harminc magyar rabtársad által összegyűjtött kenyérdarabokból kockákat formázz, és cukorral szórd be, mert hiszen kéznél volt a cukor: a havi fejadagod.

„Ez lett a sütemény” – mesélted a kétezres évek elején a Bartók Béla úti lakásotokban, amikor interjút adtál az Új Embernek. Beszélgetésünk után kinéztem az ablakon, át a Szent Imre-templomra, ahová kiskamaszként hozzád jártam gyónni. Akkor már papként szolgálhattál, s én azt sem tudtam, hogy mi az a Gulag – de a felnőttek többsége sem.

Remek pedagógus lehettél. Hetényi Varga Károly Szerzetesek a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában című könyvében a rólad szóló részben láttam a bemásolt levelet, amelyet 1946 tavaszán a pesti bencés osztályod mind a hatvanöt tanulója aláírt (a névsorban a későbbi üldözött pappal, Rédly Elemérrel és az ismert gyógypedagógus-logopédus Montágh Imrével), visszautasítva az ellened irányuló kommunista propaganda rágalmait.

S még egy „diák-történet” a levelem végére. Valahogy ideillőnek találom. Azt az időszakot is felidézi, amikor kórházban dolgoztál, mert papként nem működhettél.

Az Új Ember 1999. július 4-i számában dr. Péter Béláné a következőket írta olvasói levelében, miután részt vett a gyémántmiséden: Protestáns lévén azt, hogy mi is a gyémántmise, nem tudtam, de azt igen, hogy ki Dr. Olofsson Placid. Számomra a „mosómester”. Aktív koromban ugyanis az Egészségügyi Minisztérium intézményei között az ORFI mosodájának témája is sorra került, amelynél kollégáimmal együtt észleltük, hogy milyen fontos – különösen a közismert kórházi fertőzések elkerülése miatt is – egy hozzáértő, a kórházi mosodai technológiát jól ismerő, vizsgázott mosómester. Csak később tudtam meg – egy véletlen folytán –, hogy ez a szaktekintély, a „Placid úr”, pap, bencés szerzetes.

Az olvasói levélből az is kiderül, hogy a protestáns hölgy férje 1946-ban, letartóztatásod évében Pannonhalmán volt diák. Te pedig az ő prefektusa, kedves Placid atya. Azon az estén talán együtt hallgattátok az Aidát, nem sokkal azelőtt, hogy érted jöttek és elvittek.

Körössy László/Magyar Kurír

Fotó (archív): Lambert Attila

Magyar Kurír