Minden kincse a lelkében és a könyvtárában volt – Emlékezés Egyed Antal pap költőre, akadémikusra

Egyed Antal 1779. június 13-án született Székesfehérváron, helyi polgári családban. Iskoláit szülővárosában végezte el, majd 1799-ben bölcseleti tanulmányokat folytatott Pécsett. 1801-től kezdte meg tanulmányait a püspöki szemináriumban.

1803. március 20-án szentelték pappá. 1807-ig több Tolna megyei helységben káplánként működött. Pécsett szentszéki ülnök lett; egy személyben Petheő József püspöki kormányzó titoknoka is volt, de tisztségéről hamar lemondott, mert nem tudta megszokni a nyüzsgő városi életet. 1808. július 6-tól 1813-ig Kocsolán szolgált plébánosként. 1813. szeptember végén Bonyhádra került, majd 1822. március 9-én vette át a paksi plébánia vezetését. 1829 szeptemberétől haláláig ismét a dunaföldvári Szeplőtelen Fogantatás-plébánián működött. Pakson helyettes esperessé, Dunaföldváron esperessé választották. 1832-ben koppánmonostori apát címet kapott.

Egyed Antal gimnáziumi tanulmányai alatt a „magyar Horatius”, Virág Benedek pálos szerzetes költő tanítványa volt. Kibontakozó költői hajlamainak felfedezését is neki köszönhette. Mindennap dolgozott, verseit palatáblára írta. Első költői munkáját papnövendékként írta meg Szányi Ferenc pécsi nagyprépost rozsnyói püspöki kinevezése kapcsán.

Bonyhádi működése során ismerkedett össze Vörösmarty Mihállyal, aki 1820-tól a Tolna vármegyei Börzsönyben a Perczel fiúk nevelőjeként került kapcsolatba Egyed Antallal és káplánjával, Teslér Lászlóval.

Vörösmarty Mihály emléktáblája a bonyhádi Szeplőtelen Fogantatás-plébánia épületén 

Barátságuk az irodalom szeretetén alapult, egymást buzdították a versírásra, klasszikus művek fordítására –

…mert beszédük csak a haza és a literatúra volt”.

Vörösmarty Egyed Antaltól kapta az első ösztönzést az epikai költészetre, egyúttal őt tartják költői pályája megindítójának, hiszen a bonyhádi plébániai könyvtárban forgathatta a klasszikus költők munkáit. Egyed Antal paksi áthelyezése után versben leveleztek egymással.

Egyed Antal alapos ismerője volt a klasszikus költészetnek; egyik fő forrása Horatius volt, akitől számos gondolatot, költői képet kölcsönzött. Irodalmi munkásságáról Nagy Imre úgy fogalmazott, hogy nem volt eredeti tehetség, ellenben megjelentetett műfordításai „az antik irodalom reformkori recepciójának fontos tényezői” lettek.

Egyed Antal végül Ovidius-fordításával írta bele nevét az irodalomtörténetbe: bús verseinek öt könyvét és keserveit adta ki magyar nyelven, nyomtatásban. Ezt követően Albius Tibullus elégiáinak négy kötete következett, majd Ovidius Átváltozások című műve három füzetben. A római breviárium egyházi himnuszai is az ő fordításában jelenhettek meg magyarul. Horatius ódáit is fordította.

Költeményeket írt a korszak ismert periodikáiba: így a Szépliteraturai Ajándékba (1825–1826), a Koszorúba (1834, 1837) és az Athenaeumba (1838).

Ovidius-fordításainak elismeréseképpen – Vörösmarty Mihály javaslatára – a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Széptudományi Osztálya 1833. november 15-én levelező tagjai közé választotta.

Szinnyei József szerint számos munkája maradt kéziratban, például Anton Michl egyháztörténete (Christliche Kirchengeschichte. München, Joseph Lindauer, 1812.), melyet németből fordított. Több elégiája és költői levele maradt kiadatlan.

Báró négyesi Szepesy Ignác pécsi püspök (1828–1838) felkérésére egyházi énekek szerkesztésében is részt vett, de végül ezt nem tudta befejezni. Halála előtt egy hónappal értesítette a Magyar Tudományos Akadémia almanachjának szerkesztőjét folyamatban levő munkáiról: „1861-ben Dávid minden zsoltárait hymnusokba öltve bevégeztem. Megyém jóváhagyását megkaptam. Juliusban taval a Sz. István társulatnak felajánlottam, de mindeddig, elfogadtatik-e, nem-e, bizonyost felöle nem hallottam. A napokban szándékom Pestre rándúlni és róla intézkedni. Most Jóbot kezdtem versekbe szedni, de

84 éves költésznek tüze langyúl s csak lassan halad a munkálat. Bevégezhetem-e, nem tudom.”

Barabás Miklós: Egyed Antal (1857)

Kora legműveltebb emberének tartották. Több nyelven beszélt és olvasott a latin mellett: németül, olaszul, franciául. A dunaföldvári iskolák az ő apátsága idején élték fénykorukat: az általános iskolában kezdeményezésére már ekkor tanítottak latint.

Történeti, elemző cikkeit Vörösmarty közbenjárására jelentette meg a Tudományos Gyűjteményben. Nagy hangsúlyt fektetett vármegyéje településeinek megismerésére, többszintű felmérésére, egyházmegyéje leírására. A helytörténeti írásának terjedelmes kézirata, valamint a felmérések kérdőívei a Magyar Nemzeti Levéltár Tolna Megyei Levéltárában találhatók; a megye településeit egy 22 kérdésből álló kérdőív segítségével mérte fel.

1862. augusztus 22-ről 23-ára virradó éjjel, egy óra tájban öt álarcos rabló – gyóntató keresése ürügyén – tört be a dunaföldvári plébánia épületébe, és pénzt követeltek Egyed Antaltól. Ő eleinte arra hivatkozott, hogy minden kincse a lelkében és a könyvtárában van, végül minden fellelhető pénzét (100 forint) és értékét odaadta a zsiványoknak. A bűnözők ezt kevesellték, és egy „éles késsel halálos sebet ejtettek a fején”, nyelvét kitépték. Súlyos sérülésekkel, félholtan találtak rá, és négy nap múlva, 1862. augusztus 27-én belehalt sérüléseibe.

84 évet élt. Temetése augusztus 29-én volt Dunaföldvárott, ahol Girk Alajos paksi plébános búcsúztatta. „Temetése idején minden forgalom szünetelt, az egész mezőváros könnyes szemekkel kísérte örök nyugvóhelyére.” Sírja ma is a dunaföldvári központi temetőben található.

A rablógyilkosság országosan is megdöbbenést váltott ki. A megyei törvényszék a plébánia egyik nőcselédjének rokonát gyanúsította meg, hogy ő hívta fel a figyelmet az apát-plébánosra. Az illetőt több évre börtönbe zárták, de végül bizonyíték hiányában elengedték. A gyanúsítás során felmerült még a Dunántúlon garázdálkodó és számos plébániát kirabló Patkó banda neve is. Végül a legszigorúbb nyomozás ellenére a bűnösök felderítése húsz év múlva eredménytelenül zárult le.

Kocsis László pécsi pap költő verset írt Egyed Antalról:

dalt érdemel, mert költő, könyüt, mert szeretett.”

A teljes megemlékezés ITT olvasható.

Forrás: Pécsi Egyházmegye

Fotó: Völgységi Múzeum; Wikimedia Commons; Piarista Múzeum; Magyar Digitális Képkönyvtár

Magyar Kurír