Szent Ferenc nyomán Perutól Kárpátaljáig – Interjú Hernádi Lehel missziós ferences szerzetessel

Amiről lemondunk, azt Isten valamilyen módon visszaadja nekünk – ez a tapasztalat kíséri a Hernádi Lehel szerzetes életét a szegedi megtéréstől a perui misszióig, majd a ferences hivatás és a kárpátaljai szolgálat éveiben is. Mit jelent ma ferencesnek lenni? (...) nem nagy terveket vagy látványos eredményeket, hanem azt, hogy az ember jelen van, meghallgat, és barátként közeledik másokhoz: a nép barátainak kell lennie. Az alábbi beszélgetésben arról vall, hogyan vezette őt Isten a fordulópontokon; mit jelent ma a remény szolgálata egy fogyatkozó, háború sújtotta közösségben. Részleteket közlünk az interjúból.

„1977-ben születtem Pakson; a szintén tolnai Györkönyben nevelkedtem. Szüleim pedagógusok voltak: édesanyám óvónőként, édesapám tanárként dolgozott. Két testvérem van (...) általános iskolai tanulmányaimat Györkönyben végeztem, Pakson érettségiztem. Az érettségi után (...) kőművesek mellett dolgoztam, dinnyetermesztéssel és -értékesítéssel is foglalkoztunk. Élveztem a függetlenséget, nem szorultam mások támogatására. Nagy társasági életet éltünk, sokat szórakoztunk, bulikba jártunk.

Györköny evangélikus falu volt, katolikus misézés céljára pedig csupán egy parasztház két szobáját alakították át. Egy barátom hatására kezdtem ministrálni; később elsőáldozó lettem. A miséken általában tízen vettünk részt. Karácsonykor már húszan gyűltünk össze, aminek nagyon örültünk. Ilyen sokan korábban még soha nem voltunk. Hittanra az evangélikus parókiára jártam. A szentségek vételére a nagydorogi plébániára kerültem, bérmálkozásomra pedig a gimnáziumi évek vége felé került sor. (...)

1997 novemberében vonultam be Tapolcára kilenc hónapos sorkatonai szolgálatra. (...) elgondolkodtam azon, mi legyen a sorsom. Úgy éreztem, nem az az életfeladatom, hogy maltert keverjek és téglát hordjak. Volt időm bőven gondolkodni, hiszen a tisztek délutánonként hazamentek. Elhatároztam, hogy leszerelés után tanulni fogok. Így is történt: beiratkoztam a Szegedi Tudományegyetem történelem szakára.

(...) Minden jóból kivettem a részem, és nagyon élénk társasági életet folytattunk. Másod- vagy harmadéves koromban azonban közelebb kerültem Istenhez. (...) A kollégiumban összebarátkoztam két külhoni magyar lánnyal, akik rendszeresen jártak misére. Meglepődtek azon, hogy otthonosan mozgok a liturgiában (...) Később már nem kerültem be a kollégiumba, albérletben laktam, de a közös miselátogatás folytatódott.

Egy szentgyónás során különösen mélyen megtapasztaltam Isten megbocsátó irgalmát. Ez arra késztetett, hogy szorosabban kötődjem hozzá. Nagy kegyelemként éltem meg a napi szentáldozást. (...) visszahúzódtam; csendben éltem a hétköznapjaimat. Végigolvastam a Szentírást, és úgy éreztem, Isten felemel és hordoz engem. Ezt az élményt ma is felidézem, amikor elkedvetlenedem.

Az évek során többször is úgy éreztem, hogy papi hivatásra kaptam meghívást. Ez a vágy Szegeden erősödött meg bennem igazán. Amikor ezt megbeszéltem a nagydorogi plébánosommal, pécsi papnövendéknek ajánlott be. Ott ismerkedtem meg a Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái közösséggel. A missziós élet is vonzott…

Pécsen Kajtár Edvárd volt a spirituálisunk. Az ő testvére mesélt a közösségről és az önkéntes munkájukról. Három év után kértem, hogy egy évre misszióba mehessek. Így indultam el 2008-ban.

Először Spanyolországba, Toledóba kerültem, ahol egy missziós kolostorban kaptunk képzést októberig. Ősszel Limába repültem, majd onnan tovább az Andokba, a »Fiúk városába«. A negyven bentlakó mellett még mintegy háromszáz fiatallal volt közös imádságunk és munkánk. A szervezetem azonban nem bírta a magaslati levegőt. A 3400 méteres magasságban jóval kevesebb az oxigén. Legyengültem, nem tudtam aludni, sokszor a saját szívverésem ébresztett fel. Hegyibetegségben szenvedtem. Közben megismertem Assisi Szent Ferencet is, akinek életpéldája mély hatást gyakorolt rám.

2009 január végéig voltam Peruban. Ekkoriban határoztam el, hogy nem térek vissza az egyházmegyébe, mert megtetszett a kolostori élet. Szent Ferenc példája egyre erősebben foglalkoztatott, ezért 2009-ben Szegeden beléptem a ferences rendbe.

(...) a hazatérés nagyon szomorú élmény volt számomra. A noviciátus évét sem éltem meg könnyen. Növendékként mindig vissza akartam térni a perui szegények szolgálatába.

Egy alkalommal el is mentem a Harmadik Világ Szegényeinek budapesti házába, és újra érdeklődtem a missziós munka iránt.”

„Megerősödtem a ferences hivatásomban. Megtapasztaltam, hogy amiről lemondunk, azt Isten valamilyen módon visszaadja nekünk.

Növendékkoromban vetette fel a magiszterem, hogy a gyakorlati évem egyik felét Peruban tölthetném. Így jutottam ki a satipói ferences kolostorba 2016 első félévében, ahol ferences testvérekkel dolgozhattam együtt. Tanultam a spanyol nyelvet, és részt vettem a közösség mindennapi életében. Ez egy, a múlt század elején alapított missziós központ volt. (...) A 35 ezer lakosú város mellett még mintegy kétszáz település tartozott hozzánk; a plébánia két legtávolabbi pontja között akár nyolc órát is kellett utazni. Sokan jártak templomba azon a vidéken. Évente mintegy ötszáz elsőáldozó és kétszáz bérmálkozó részesült a szentségekben. Hétköznap délelőttönként látogattuk a falvakat; egy nap általában három településre jutottunk el.

Miséztünk, gyóntattunk, esketéseket végeztünk, és alkalmanként bérmáltunk is. Mindenütt nagy szeretettel fogadtak bennünket, ugyanakkor fájdalom is volt bennem, mert egy-egy faluba csak kétévente jutottunk el.

(...) számos lelkiségi mozgalom is jelen volt a plébánián. Különösen erősen működtek a karizmatikus közösségek, de több más egyesület és csoport is szerveződött. Az élet nagyon mozgalmas volt, az emberek pedig lelkesek és nyitottak. A covidjárvány azonban rendkívül kedvezőtlenül hatott a plébánia életére.”

„Papi szolgálatom idején nagyon sokat miséztem és szolgáltattam ki a szentségeket. (...) Kintlétem alatt körülbelül hétszáz gyermeket kereszteltem meg. Egyetlen szertartás alkalmával a legtöbb keresztelendő hatvan gyermek volt, de húsznál kevesebb ritkán akadt.

2017 februártól 2019 augusztusáig szolgáltam először Ukrajnában, Kárpátalján papként, a harmadik perui utam előtt. Amikor 2024-ben Peruból újra visszakerültem Európába, azt láttam, hogy a közösségek létszáma szinte a felére csökkent. Sok család elköltözött. (...) Az itteni életre is rányomja bélyegét a háború szomorúsága, még akkor is, ha közvetlen harcok nincsenek a környéken. Az emberek folyamatosan elmennek. Van, akit a frontra visznek, mások Magyarországra vagy más országokba menekülnek. (...) A nőknek sokkal nagyobb terhet kell viselniük, különösen a mezőgazdaságból élő családokban. A férfiak hiányoznak, sokukat elvitték vagy elmentek. Azóta már számos asszony és fiatal lány is elköltözött.” 

„A nagyszőlősi rendház közösségét négyen alkotjuk: Márió, Jónás, Egyed testvér és én. Közülünk hárman vagyunk papok, ketten pedig helybeli származásúak – mind a négyen magyarok. Nem könnyű helyzet, hogy a helyi testvérek nem tudják szabadon tartani a kapcsolatot a rendtársaikkal, és a katonai szolgálat alóli mentességet is folyamatosan intézni kell. Összesen kilenc misézőhelyet látunk el; igyekszünk összetartani és segíteni egymást. (...) 

Próbáljuk tartani az emberekben a lelket, elsősorban a jelenlétünkkel. Meghallgatjuk őket, rendelkezésükre állunk, bátorítjuk őket és imádkozunk értük.

Minden filiában hétköznap is van szentmise, valamint rendszeresen tartunk szentségimádást, amelyet a békéért ajánlunk fel.

A hittanórákat is megtartjuk, bár előfordul, hogy egy-egy csoportban mindössze két gyermek van. (...) rengeteg szeretetet kapok az emberektől. Szerény képességeim szerint igyekszem szolgálni őket. Leginkább attól tartunk, hogy a háború befejezése után sem térnek vissza az emberek, és a közösségeink élete végleg megváltozik.

Ahogy Kárpátalján fogyatkozik a hívek száma, úgy a hivatások és a hívek száma rohamosan csökken Magyarországon is, amely missziós területté vált (...) egyre kevesebben vallják magukat hívőnek; a templomba járók közül is sokan inkább csak hagyományokat őriznek. (...) úgy tűnik, hogy az elmúlt évtizedekben nem találtuk meg a megfelelő válaszokat erre a helyzetre. Sok helyen hatalmas, leromlott templomokban néhány embernek mutatunk be szentmisét.”

Az interjú végén, Varga Kamill OFM kérdésére: „Mi lehet ma a feladatunk? Hogyan kellene megújítanunk a szolgálatunkat?”, a missziós ferences kifejtette: „Fontosnak tartom a néphez való közelséget.

A barát elnevezés is erre utal: az emberek barátainak kell lennünk. Az egyszerű emberekhez is szeretettel kell közelednünk, különösen most, amikor a társadalom ennyire megosztott. Nem szabad beleállnunk a megosztottságokba, és nem szabad továbbmélyítenünk azokat.

(...) békés, kiegyensúlyozott hangnemre kell törekednünk. Fontosnak tartom a ferences lelkiség megélését, valamint az egyház tanításához való hűséget. Talán éppen ez korunk egyik fontos üzenete. Az emberek egyébként nem várnak tőlünk rendkívüli dolgokat. Sokszor már az is számít, hogy szóba állunk velük, (...) meghallgatjuk őket, és időt szánunk rájuk. A nép barátainak kell lennünk.”

Az interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: Új Város online

Magyar Kurír